Amikor bejelentették az idei cannes-i filmfesztiválra válogatott filmeket, két markáns tematikai vonulat rajzolódott ki, egyrészt a különböző női élethelyzetekre reflektáló női rendezők filmjei, másrészt a queer identitást tárgyaló művek, utóbbi esetében a fesztivál utolsó napjaiban mutatták be a belga Lukas Dhont Coward című első világháborús filmjét és a spanyol rendező páros, Javier Calvo és Javier Ambrossi The Black Ball című évtizedeket felölelő romantikus eposzát. A Park Chan-Wook elnökletével vezetett zsűri mindkét alkotást díjjal ismerte el,

az Arany Pálmát végül a román Cristian Mungiu kapta, aki a Norvégiában játszódó Fjord lassan építkező elbeszélésében feszült helyzetekben ütköztet eltérő nézeteket, gyereknevelésről és vallásról.

Mungiu társadalmi diskurzust ösztönző filmjében a kelet-európai tradíciók lépnek indulatokkal teli párbeszédbe a nyugat-európai progresszív gondolkodással, olyan bírósági ügyet generálva ezzel, melyben mindkét fél álláspontja stabil alapokon nyugszik, és a tárgyalás előrehaladtával a kialakult morális dilemmában a nézőnek egyre nehezebb lesz félretennie saját meggyőződését.

Az általunk kiemelt női filmek és alakítások a Fjord-hoz hasonlóan reflexióra invitálnak és új perspektívából jelenítik meg az alkoholfogyasztás dekonstruktív természetét, a családon belüli erőszak elszenvedőit, a szexuális vágyak megélését és a csillapíthatatlan gyász fájdalmát elnyomó védekező mechanizmust.

Garance (rendező: Jeanne Herry)

A versenyprogramban vetített Garance rendezője Jeanne Herry az alkoholizmus mételyét térképezi fel fiatal protagonistája történetén keresztül, akit a Cannes-ba rutinosan visszatérő Adele Exarchopoulos meggyőzően alakít. A túlzott alkoholfogyasztás fázisainak bemutatása és kontextualizálása önmagában kihívásokkal teli rendezői feladat, kiváltképp igaz ez, ha a film főszereplője nő, hiszen az alkoholizmus démonával küzdő nők kevésbé reprezentáltak a nagyvásznon. A címbeli Garance kezdő színésznő, akinek a mindennapjaihoz hozzátartozik egy-két pohár bor, ami segíti őt az ellazulásban és kikapcsolódásban; sokáig magának sem ismeri be, hogy függ tőle, és abban a pillanatban, hogy megvonja magától, felerősödik a szorongása és pánikroham uralkodik el rajta.

Jeanne Herry ironizáló humorral és empátiával reflektál arra, hogy a külvilág és a Garance szerettei hogyan viszonyulnak a lány alkoholproblémájához, illetve arra, hogy ő maga meddig fog még tagadásban élni.

Az egyenes vonalú narratívában Garance és barátnője szerelmi mellékszálában hangsúlyossá válik, hogy egy párkapcsolatban mennyire becsüljük meg saját értékeinket és hol húzzuk meg a határt.   

Gentle Monster (rendező: Marie Kreutzer)

Szintén a versenyprogramban láttuk a Fűzővel nemzetközi sikereket bezsebelő osztrák Marie Kreutzer Gentle Monster című felkavaró drámáját, melyben egy széthulló család gyerekpornóval és rendőrségi nyomozással terhelt kálváriája tárul fel előttünk. A főszerepben Léa Seydoux, aki idén két filmmel érkezett a Croisette-re (a másik a testcserés The Unknown című thriller), és aki ezúttal három nyelven – francia, angol, német –  bizonyítja színészi és előadói képességeit. A Gentle Monster konfliktusának katalizátora a feleség azon felismerése, hogy filmkészítő férje extra pénzkereset céljából gyerekpornót terjeszt az interneten, és ehhez még a saját fiúkat is videóra veszi.

A lelki nyugalmat megtépázó súlyos bűncselekmény izgalmas koncepciót kínál fel és eszünkbe juthat róla Ulrich Seidl Spartája, azonban Kreutzer megvalósítása bátortalan, olykor modoros, különböző aspektust kibontatlanul hagy és a narratíva fokozatosan fókuszát veszíti.

A film dramaturgiai felépítése legalább annyira tanácstalanul egy helyben toporog, mint a főszereplő Lucy Weiss (Léa Seydoux), akinek élete egyik napról a másikra fenekestül felfordul és minden, amit ez idáig igaznak hitt, hazugság lesz. 

Everytime (rendező: Sandra Wollner)

Az Un Certain Regard szekciójában versenyzett és bizonyult a mezőny legjobbjának a német Sandra Wollner Everytime című pszichológiai drámája, melyben egy megrázó tragédia anatómiája láncolja magához a szereplőket és a nézőket egyaránt. A kimerevített időben egyre mélyebbre süllyedünk a gyász tengerében, és Wollner lebilincselő módon mossa el a határokat valóság és képzelet között;

a realitás elbizonytalanításának eszközével fejezi ki azt a bénító állapotot, amikor a szeretett személy eltűnik az életünkből és beszippant a gyász mindent elnyelő örvénye, melyből úgy érezzük, sosem találunk kiutat.

A rendezőnő egyszer andalító melankóliával, máskor nyugtalanító helyzetek belengetésével, továbbá David Lynch-t idéző mágikus realizmussal ragadja meg a továbblépés lehetséges kivetüléseit.

A Girl’s Story (rendező: Judit Godreche)

Az Un Certain Regard programjában kapott helyet Judith Godreche A Girl’s Story című visszafogott coming-of-age sztorija, mely a francia írónő, Annie Ernaux életrajzi könyvének adaptációja és Az esemény pár évvel korábbra datáló előzménye. Az 50-es évek végén játszódó filmben megelevenednek Ernaux emlékei, amikor 17 évesen egy nyáron át gyerektáborban dolgozott, ahol

az első szerelem mámorában felébred benne a szexuális vágy és egyúttal saját függetlenségének kivívása, mind testi, mind szellemi szinten.

Tess Barthélemy igéző tekintetében az érzelmek széles spektruma rejtőzik, ahogy a csókok és érintések hatására lányból nővé érik, majd helyreállítja megcsorbult ágenciáját.

Think Good (rendező: Géraldine Nakache)

A Cannes Premier szekcióban mutatták be Géraldine Nakache Think Good című filmjét, melyben a kanadai színész-rendező Monia Chokri és a francia-kanadai Niels Schneider által megformált házaspár turbulens viszonyába nyerünk betekintést.

Hiába a mindent elsöprő szerelem, ha a nő teljesen feladja önmagát és megtörve tűri mélyen vallásos zsidó férje emocionális abúzusát és kontrollmániáját.

Nakache párhuzamot állít a mérgező kapcsolat megnyilvánulásai és a szertartások repetitív jellege között, ezzel is nyomatékosítja a kilátástalannak tűnő helyzetet és az elszakadás reménytelenségét.

Képek: Festival de Cannes