A No Repeat Weekend ennek megfelelően nagyszabású, brutális, profi és elképzelhetetlenül szórakoztató hangversenyt hozott mind a két este, ami a látvány, a hang és a zenekari színpadkép tekintetében számos újdonságot hordozott. Ellenponttal érzékeltetve: legutóbb 2019 nyarán Észtországban, Tartuban láttam a zenekart a Hardwired... to Self-Destruct lemez turnéján, ahol az egykori katonai repülőtéren, a mai Észt Nemzeti Múzeum mögött elterülő óriási kifutópályán léptek föl James Hetfieldék, méghozzá hagyományos, frontális színpadképpel. Ami méreténél fogva értelemszerűen roppant látványos volt a színpad bal szélén elhelyezett gigantikus M, valamint a jobb szélén elhelyezett A betűkkel, amelyeket időnként a hátsó vetítőfalon a zenekar nevével töltöttek ki. Az ikonikus kalligráfiák és a folyamatos vetítés, amely egyszerre közvetítette a színpadi eseményeket élő vágásban, professzionális minőségben, valamint egészítette ki képi elbeszélésekkel a dalokat, persze lenyűgöző volt, de a tradicionális, szemtől szembeni elrendezés miatt a snake piten és a közvetlenül mögötte tömörülő sorokon túl szabad szemmel nem sokat lehetett követni mindabból, ami a színpadon történt. Ily módon több tízezer ember eleve csupán a kivetítő közvetítésben élvezhette a bulit, ami egy klubhangulat intimitásából nyilvánvalóan semmit nem volt képes megteremteni (ezt azért jelzem, mert a most futó turné szempontjából fontos lesz). Nem beszélve arról, hogy ha elmozdulsz a helyedről, hogy a büfébe vagy a mosdókhoz menj, át kell törnöd magad a körülötted állókon, majd vissza – amennyiben egyáltalán visszajutsz.

Mindezzel szemben az aréna közepén fölállított körszínpad a lehető legnézőbarátabb és leginnovatívabb megoldás, ami a klubos hangulatból is képes fölidézni valamennyit. Pláne, hogy a kolosszális kandeláberekre helyezett, henger alakú kivetítők és a fényshow-ért felelős lámpák – továbbá tárolók, ahonnan az első este a Seek and Destroy, a második este pedig az Enter Sandman alatt rázúdították a közönségre az óriás strandlabdákat – bár megteremtették a lehetőségét az élő műsor nüanszainak követésére, az ülőhelyek legfelső sorait leszámítva ennek aligha volt különösebb jelentősége. Hiszen minden az ember orra előtt zajlott, így aki arra vetemedett volna, kis túlzással akár meg is érinthette Jameséket.

Ami a legérdekesebb mindebben, hogy a szóban forgó, a mostani stadionturné jellegét alapvetően meghatározó hengerekkel nagyon tudatosan és valóban igazán leleményesen „szerelték szét” a frontális látványt: körben elhelyezték az arénában, és alaposan megemelték. Egyszerre irányítva a tekintetet föl és le, miközben a körben, a levegőben több eltérő magasságban belógatott hangfalaknak köszönhetően oly telt és mindenütt nagyjából azonos módon előálló, egységes hangzás keletkezett, amelynek szinte tapintható fizikai ereje kiegyenlítetten töltötte be az aréna terét.

A csapat rutinjára jellemzően mindkét este a körszínpad valamennyi pontját bejárták Lars Ulrichék, az előzenekarokkal – a remek Panterával és Gojirával – ellentétben azonban többnyire nem széledtek szét, hogy valaki mindig álljon valamelyik oldalon, hanem túlnyomórészt kis területen csoportosultak. Ami az én meglátásom szerint döntő jelentőségű volt, hiszen ennek következtében

fókuszban tartották a zene kiáramlási pontját, és az irgalmatlan monumentalitásban is megteremtették az intimitás érzetét. Vagyis amíg a vizuális megjelenítést, a fölnagyítást és a képi narrációt darabjaira kapták és az egészelvűség ellenében játszották ki, addig ezzel párhuzamosan a tekintetet visszairányították a valós saját magukra, amit az egységes zenekarképben hangsúlyosan kidomborítottak.

One Metallica – One Family, ahogy a stadionban körbefutó felirat is tudósított róla: az egységesség a nagyszabás befogadásának lehetetlenségében éppen a valósban, a közvetítetlenben állt elő.

A közönség, vagy ahogyan a Metallica családban nevezik: a fifth member eközben lekövethette a színpadi mozgást, hiszen a küzdőtérre is mindösszesen annyi embert engedtek be, amennyi kényelmesen elfért, így az ülőhelyek körívében könnyedén és gyorsan mozoghatott bárki, pillanatok alatt el lehetett érni a gazdaságos méretre redukált büféket és a tribün alatti folyosón fölállított mosdókat, sőt a küzdőtérről olykor a lépcsőkre is fölmehettünk, vagyis aki állójegyet vásárolt, a perspektívák gazdagságának örömében leledzhetett. Ennyire komfortos és magától értetődő még soha nem volt egy ekkora méretű show, amelynek összesített közönségszáma a hírek szerint 150 ezer főre rúgott, amivel a zenekar Magyarországon is rekordot döntött.

A Metallica népszerűségén persze úgy sem esett csorba, hogy kánonbéli helyüket elsősorban a nyolcvanas években kiadott lemezekkel szilárdították meg. A két budapesti koncertnek a gerincét – különösen a szombatiét – második albumuk, a Ride the Lightning (1984) alkotta: borzongató belegondolni, hogy alig múltak húszévesek, amikor ez a lemez megjelent. Ugyanígy fontos volt, hogy az első estén az Oriont, a másodikon a The Call of Cthulut vezették elő, két emblematikus, nagy ívű instrumentális tételt, amelyek a nyolcvanas évtized meghatározó remekművei, s többek közt Cliff Burton egykori basszusgitáros páratlan harmóniaérzékenységét és zenei érzékét tükrözik. A Master of Puppets darálásban-tekerésben fölülmúlhatatlan nyitódalát, a Batteryt eddig Dave Lombardo Download-fesztiválos beugró-dobolásával játszották a legintenzívebben (2004-ben), azonban a mostani első estén lendületben és agresszivitásban aligha akadt párja (talán csak a szombati bulit nyitó Whiplash és a záráshoz közeli Fight Fire with Fire). Hasonlóképpen – és némiképp meglepetésszerűen – markánsnak és erőtől duzzadónak bizonyult a Fuel, amelynek pattogós, ritmusváltogatós momentumait igen jó érzékkel emelte ki a tűzshow és robbantások. (Aki a setlistekre kíváncsi, az első nap és a második nap műsorát itt és itt tekintheti meg.)

A két föllépés közt Metallica-filmvetítés, Kirk Hammett-könyvbemutató és jammelés, tribute-koncertek és metáldiszkó, valamint közös véradás és más programok tették háromnapos, teljes élménnyé a Metallica budapesti jelenlétét. A fellépésekhez önálló plakátok készültek, amelyeket pólókon és mindenféle mörcsön is viszontláthattunk. A Puskásban többféle – nem visszaváltható – metallicás műanyag pohárba kérhettük a sört, így annak is meglehetett a vásárfia, aki a vödörből kiszórt pengetőkből vagy a kísérőtermékekből nem vitt haza semmit. A koncertek élményét azonban mind magunkkal vittük, James Hetfieldék pedig jöttek, láttak, győztek: ha úgy alakult, hogy mi pedig utoljára nézhettük meg őket itthon, akkor is teljes az emlékünk róluk, és elmondhatjuk: a Metallica korában éltünk.

Fotók: L. Varga Péter, Live Nation – Fractions of my POV, Metallica – M72 World Tour 2023–2026