Jertek, építsünk magunknak várost! / A Betűrés c. kiállítás megnyitója / PRAE.HU

„Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje” – mindannyiunk számára ismerősen cseng a mondat, hiszen ki ne ismerné Bábel tornyának történetét? És mindannyian tudjuk, hogy a bábeli torony építése egyúttal az egységes emberiség utolsó története; új fejezetet nyit a Teremtés könyvében, megkezdődik a különböző nyelven beszélő emberek, vagyis a népek története.

Leegyszerűsítő olvasatban tehát a Bábel tornya egy okadó mítosz: megválaszolja azt a kérdést, miért létezik olyan sok és sokféle nyelv a földön. De az ég felé törő torony kapcsán, amely ég és föld, vagyis két létszféra között biztosítana átjárást, komolyabb kérdésekre is kereshetjük a választ. Mégis közelítsünk most másként a toronyhoz!
meghívó

Bábel tornya az első épület, amely megjelenik az irodalomban. „Vessünk téglát és égessük ki jól – bíztatják egymást az emberek –; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt”. Ugye látják lelki szemeikkel a sürgés-forgást? Nagyon helyes, így is kell: az olvasáshoz mindig lelki szemeinkre kell a lelki okuláré! S ha már itt tartunk, hogy hogyan is kell olvasni, ugye emlékeznek az olvasónapló nevű pedagógiai kínzóeszközre, amelybe a szereplők „külső-belső tulajdonságain” kívül azt kellett mindig följegyeznünk, hogy kívül-belül jellemzett hőseinkkel hol és mikor történik, ami történendő? Ezzel a hol-mikor-micsodával vezettek rá tanáraink a szövegen belüli tér-idő-cselekmény érzékelésére.

Irodalmár volnék, és ne vessenek meg, de minden olvasónapló dacára gyerekkorom óta örömömet lelem a hol-mikor-micsodák érzékelésében. Önök viszont, joggal feltételezem, építészek. Mondják, igaz volna, hogy Önöket a tér-idő-cselekmény hármasából elsősorban a tér érdekli? Ne vegyék zokon a kérdésemet, de tudják, néha úgy gondolom, amikor az Úr alászállt, hogy összezavarja a nyelvünket, az emberiség nem csupán népekre vált szét, de elkülönültek egymástól a más és más szakmák képviselői is.

Az Árvai András és Benedek Anna által megálmodott Betűrés című kiállítás azt állítja: mindannyian történetek között élünk. Azt állítja, kötődünk házakhoz, utcákhoz, terekhez. És azt kérdezi, hogyan ragadható meg az idő. A vizuális ingerek befogadásán túl hallással, tapintással, sőt szaglással érzékelhető kiállítás a képzeletnek és az emlékezetnek, a szubjektív időérzékelésnek nyit teret. Teszi mindezt úgy, hogy építészeket és írókat-költőket hívott meg közös munkára: Karafiáth Orsolyát és Zoboki Gábort, Grecsó Krisztiánt és Janáky Istvánt, Györffy Ákost és U. Nagy Gábort, Kemény Istvánt és Klobusovszki Pétert, Bartis Attilát és Madzin Attilát. Egyik párosítás sem a véletlen műve: alkotói-emberi habitusok találkozásai ezek, hol diadalmas térhódítók, hol az ember által szinte érintetlenül hagyott táj szerelmeseinek találkozása.

A Betűrés című kiállítás azt állítja: mindannyian történetek között élnek. Azt állítja, értik egymást.

Sőt. Azt állítja, hogy mi mindannyian, égbe törők és széjjelszélesztettek: értjük egymást.

építészet

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról