Nagy Gabriella rókaszínű hacukában, vidáman köszöntötte a tízfős közönséget, majd közölte: direkt nem szólt a Főbűnösök szerzőinek (Gerlóczy Márton, Karafiáth Orsolya, Tisza Kata, Hazai Attila, Szabó-Stein Imre, Ficsku Pál, Orbán János Dénes), hogy jöjjenek el. Ekkor lépett be a „magyar Bret Easton Ellis”, akiben én csupán Hazai Attilát ismertem fel.

Sárközy Bence, az est moderátora először azt vetette föl, hogy a „könyvhét legjobban reklámozott könyvének” szerzői mennyire más „hátországgal” bírnak, mint a legtöbben, akiknek könyvei terítékre kerültek. Ezzel – ha nem tévedek – arra akart utalni, hogy nem mind Bónus-tanítványok. (Annak pontos okára, hogy szinte végig miért csak Sárközy és Bónus beszélt, nem sikerült rájönnöm.)

„Fontos könyv ez? Érdekes, mint jelenség?” – folytatta a moderátor, de még e sugalmazó kérdés megválaszolására is három teljes percet kellett várnunk. Végül Bónus Tibor megtörte az értelmetlen csendet. (Azok, kik csak tanulmányait ismerték, egyszerre sikkantottak fel, hiszen a neves tudós magyarul kezdett el beszélni.)

Alkalmi, erőltetett kötetnek nevezte a Főbűnösöket, melynek szerzői közt nagyok a tehetségbéli különbségek. Szerinte Gerlóczy Mártonnak és Tisza Katának semmi köze „az íráskészséghez”, az irodalomhoz. „A két legismertebb szerző a legtehetségtelenebb!” – szúrta az arcunkba. Szép volt ez a nyíltság. Csak egyszer szeretnék már olyat is hallani, hogy nem-bulvár szerzőket is így minősít valaki. Mert rajtuk élcelődni könnyű, gondolom én, de nem vihettem végig gondolatmenetem, mivel valami megcsörrent. Semmi baj: Bónus Tibornak rövid szöveges üzenete érkezett, amit lazán el is olvasott. Sárközy kénytelen volt hát átvenni a szót, s lelkesen belebonyolódni egy levezetésbe bűnökrül, katekizmusról, pápáról és szentekről, különös tekintettel Szent Gergelyre. Kis kultúrtörténetéhez senki nem kívánt kapcsolódni.

Ezért az Orbán János Dénes-írásra terelte a szót, amit túl allegorikusnak és átlátszónak talált. Bánki Éva hangsúlyozta: egy allegória könnyen misztikus tud lenni, de itt erről szó sincs, hiszen ez csak egy politikai pamflet. Kulcsár-Szabó Zoltán szerint OJD szövegén lehet nevetni, de nem csábít újraolvasásra. Bónus kétszer is hivatkozva Bárány Tibor kritikájára, megjegyezte: érezhető Örkény-hatás, de nincs többletjelentés, csupán groteszk, ám felületes fogyasztói társadalomkritika. Tönkő Vera dicsérte OJD-t: „hálás” volt neki, mert az ő szövegének olvasása közben legalább ,,nem kérdezte négy oldalanként, hogy Miért?, Miért?”

Sárközy „tudta szeretni” a baba-naplók mintájára abortusz-naplót vezető Karafiáthot: felfedezte benne a női Patrick Batemant. Majd áttért a „kötet tőkesúlyára”, Gerlóczyra és Tiszára. A konszenzus teljes volt abban, hogy e két szerzőnek semmi sem sikerült, kiszámíthatóak és hiteltelenek voltak. Bónus az „imbecillis beszélőkre” külön felhívta a figyelmet, idézetekkel vidámítva minket. A kedvencem ez a Tisza-mondat lett: „borostád alól (sic!) kilátszott miniatűr szád”.

Mikor Bónus arról mesélt, hogy szükség lenne egy „műveltebb”, „olvashatóbb” bulváríróra; úgy kötött bele Vámos Miklósba, hogy egy pillanatra elhittük: dicséri. Majd azt állította, hogy a Romana-olvasók veszik Tisza Kata könyveit. De tévedett: én nem olvastam egy Romana-füzetet sem.

Az öt kritikus egyetértett abban, hogy a kötetet Ficsku és Hazai hitelesíti, de végül ők is bűnösnek találtattak. Ficsku a „zilált”, „kimódolt”, Hazai pedig az „üres”, „unalomba fulladó” jelzőkkel lett gazdagabb.

Hát valahogy így válhat egy eljárás ítéletté.

Pollágh Péter