Irodalmi esteken nem egyszer csicsikálni szoktam, de itt végre valami feledhetetlenben volt részem. Olyan élményben, amit bátran mesélhetek majd Dózsa György és Vágási Feri unokáinak is: ami egyszerre tanít, nevel és szórakoztat.

A kultúra katonáiként pisszenés nélkül ültünk mind a százan (egyes hírek szerint: több ezren) a Szimpla-kert hátsó termében. Egyszer csak sötétbe borult minden: füst ömlött tiszta arcunkba, sziréna szaggatta vájt fülünk. Reflexből a símaszkom után kaptam, de valami ádáz, rendpárti rendőr azonnal rájazúzott kérges-bütykös magyar tenyeremre. Így a továbbiakban moccanatlan vártam, hogy az akció egy überbaró „alkotmányozó nemzetgyűlésbe” torkolljon, de elvárásaim már megint túlzottnak bizonyultak.

Be kellett érnem azzal, hogy Albert Camus ’56-tal kapcsolatos írásaiból üvöltött valaki (a beépített provokatőrök szerint: „egy fékevesztett ripacs”) részleteket. Lódenkabátja lobogott a zsíros, népi szélben, szemei kigúvadtak. Ez ám a forradalom, gondoltam volna, de inkább csak levegő után kapkodtam a füstben. Kis rőzsedalokat véltem hallani, s lelkem szívlapátjával oly mélyre ástam önmagamban, hogy kezdett férfiúi tartásom megroggyanni. A döbbenetesen aktuálisnak képzelt mondatokon majdnem elsírtam magam.

De időm se maradt a szégyenteljes gyengeségre, hiszen hirtelen fénybe borult a színpad, s láthattuk, mint ragyog fel az Ártér szerkesztői gárdája: egy kordon mögött. A főszerkesztő úr nagyon szellemesen „művelődési területté” nyilvánította a lekerített színpadot. A vastaps alatt mellettem felpattant az álruhás Orbán Viktor, hogy szóljon az egybegyűltekhez, de okos testőrei lefogták. „Főnök! Nyugi! Mi nem a belvárosi értelmiséget célozzuk meg!” – suttogta egyikük. Erre a nemzet miniszterelnöke replikázni próbált, hogy: „De hát ők sem!” Ám ebben (horribile dictu) talán tévedett.

Csikós úr ékes nyelven szólott a „véres verejtékkel”, „politikai állás nélkül” végigvitt „bokros munkáról”; megvillantva pár részletet a nagyszabású credóból: „Nincs olyan lap, ami elgondolkodtatna!” Ekkor döntöttem el: összes előfizetésem lemondom, s csak az Árteret fogom járatni, hiszen gondolkodni mindennél jobban, szinte gyógyíthatatlanul szeretek.

A fekete-fehér borítójú, igényes külsejű lapból – időt-fület nem kímélve – három színész(t játszó férfi) olvasott fel; többek közt Térey János-, Szálinger Balázs- és Nagy Kata-verseket. Kezükben stilizált kisfröccsel, egymást lökdösve valami életszerűen hetykét, s mégis drámaian mélyet akartak mutatni. Csak remélni tudom, hogy mindezt nem honorárium nélkül tették.

„Mondjon le!” – gyúlt jajszóra az exkluzív est végén egy ifjú száj. De tudtam, nem lesz gond, valaki csak elvezeti majd a magára hagyott tömeget – a pulthoz.

Pollágh Péter