bezár
 

zene

2020. 01. 18.
Bohéméletek
Két Bohémélet rendezés az Operában
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az Erkel Színházban kétfajta Bohéméletet játszanak; az 1937-es Nádasdy-rendezést, illetve a 2016-es Damiano feldolgozást. Mindkettőt láttam, s tulajdonképpen elégedett vagyok. Az egyik előadással mondjuk kicsit jobban, mint a másikkal, de ezt majd a szövegtörzsben. Hogy mi értelme megnézni kétszer “ugyanazt” az előadást usque egy héten belül? Hát egyrészt két egymástól majdnem teljesen különböző rendezésről van szó, másrészt lehet, hogy semmi. Egy dologban azonban biztos lettem, bár korábban kétségeim voltak; noha Puccini a kissé szentimentális dallamok mestere, de attól még elég nagy szerző.

Puccini mindig is megosztotta az opera közönségét. Matthew Boyden idézi a mondást, miszerint Wagner zenéje jobb, mint amilyennek hangzik. Úgy gondolja Puccini esetében ez megfordítható: az ő zenéje gyakran nem olyan jó, mint amilyennek hangzik. Úgy folytatja, hogy “mivel igen kedvelte az erős drámaiságot, rendkívüli érzéke volt a színházhoz, félelmetes könnyedséggel áradtak belőle a dallamok, és zseniális képességekkel bírt az érzelmi manipuláció terén, hamar rátalált leghatékonyabb eszközeire, és olyan szilárdan ragaszkodott hozzájuk, hogy harmadik operájától, a Manon Lescaut-tól az utolsóig, a Turandotig stílusa alig változott valamit.”[1] 

Wagnerről Thomas Mann óta létezik az gondolkodásmód, hogy zenéje elsősorban irodalmi ötletekre épül, s zeneszerzés terén egy zseniális amatőr. Puccini esetében azért kicsit más a helyzet; valóban el tud veszni a túl érzelgős dallamok között a cselekmény, de a zenei “amatőrség” vádjával azt hiszem nem illethető meg; túlságosan is ért ahhoz a zene manipulatív erejéhez. Bármit is mondunk róla, ami a jegyeladásokat illeti, Puccini a 20. század legsikeresebb operaszerzője, s szintén Matthew Boyden jegyzi meg, hogy az ellenállhatatlan szenvedély és az érzelmes dallamok összefonódása indította G. B. Shaw-t arra kijelentésre, hogy Pucciniban kell látnunk Verdi igazi örökösét. 

Mire a Bohémélet 1896-ban színre került, Puccini volt a legfelkapottabb zeneszerző Olaszországban. Miután sikeres lett, drága sportautók, ingatlanok, vadászat és a halászat érdekelte a legjobban, s botrányos magánéletéről volt közismert; egyik viszonyból a másikba sodródott. Puccini alkotói munkája mindig a témakereséssel kezdődött: miután befejezte egyik operáját, már el is kezdte az újabb kutatómunkát. Ahogyan egyszer tréfásan megjegyezte: „Szenvedélyesen vadászom librettókra, nőkre és vadkacsákra.” Minden operájának gondosan figyelte az útját, gyakran el is utazott nemcsak a premierekre, hanem az előadásokra is, és menet közben többször javított a műveken.[2] Puccini azonnal felismerhető és könnyen befogadható stílusa Verdi és a verizmus zenéjéből nőtt ki, ez utóbbit azonban olymódon alakította saját képére, hogy elhagyta annak sokkoló jellegét, és olyasmit hozott létre, ami valójában a bel canto hagyomány újjáélesztése volt. “Pucciniban találkozott a bel canto gördülékenysége és a verizmus valóságközelisége, de míg a verizmus hirdetőit mindenekelőtt az élethez való hűség érdekelte, addig Puccini számára a szépség volt a végső értékmérő.”[3] Persze voltak kevésbé előnyös tulajdonságai. Tagadhatatlan, hogy gyakorta süllyedt túlzott érzelgősségbe, nőgyűlölete túlment kortársaién is – Boyden meg is jegyzi, hogy láthatólag kedvelte a gyámoltalan hősnők és a rajtuk zsarnokoskodó férfiak világát –, cselekményei pedig olykor gyengék és triviálisak. A közönség túlnyomó része számára azonban ezek a hiányosságok lényegtelenek, hiszen operáiban párját ritkítóan szép és gyönyörűséges dallamok találhatók, amelyek biztonsággal vezetik át a Bellini-, Donizetti és a Verdi hagyományt a 20. századba. (Boyden)

Mielőtt rátérnénk előadásaink áttekintésére, jegyezzük meg, hogy ez a mű az életműnek egy fontos és különleges darabja. A Bohémélet Puccini korai főműve, amely véget vetett Leoncavallo (Bajazzók) és Puccini éveken át tartó barátságának, ugyanis Leoncavallo ,noha felkínálta Puccininek a „Bohémek” librettóját, az azonban nem tartott rá igényt, így Leoncavallo maga zenésítette meg. Később, miután megtudta, hogy barátja megzenésítette ugyanazt a témát, többé nem állt szóba vele. [4]

Az Erkel Színházban jelenleg két Bohéméletet nézhetünk meg. A előadások közti különbség csupán a rendezésben van jelen; ahogy lenni szokott, a zenét a változtatások nem érintik, legalábbis én nem vettem észre. A lényeges eltérés az előadásokban, hogy az 1937-es Nádasdy Kálmán-rendezés a darab eredeti korszakában, az 1840-es évek Párizsának latin negyedében, míg a 2016-ban bemutatott Bohémélet 2.0 napjainkban játszódik. Ami azt illeti, rendszerint nagyon szkeptikus vagyok az Opera felújított darabjaival szemben. Azt gondolom, hogy ahelyett, hogy új kontextusba helyeznék a darabot, vagy esetleg olyan oldalait világítanák meg, amelyek korábban nem voltak megfelelően kiemelve, inkább csak a könnyebb eladhatóság érdekében visznek véghez változtatásokat. Persze nem kérdés, hogy erre az eljárásra adott esetben lehet szükség, de egyes operák esetében – mint a Bohéméletnél is – maga a zenei anyag is elég populáris ahhoz, hogy a hátán el tudjon cipelni egy avantgárdabb rendezést. Továbbá – hál’ istennek – az opera és a fesztiválzenekar, még mindig rengeteg embert tud megmozgatni ma Magyarországon.

Ezúttal azonban mindkét esetben kitett magáért az Operaház, vagyis az Erkel Színház. Mind a régi, mind a felújított rendezés igen jól sikerült, s zenei szempontból talán az utóbbi idők legszínvonalasabb előadásait hallhattam. Közel hasonló színvonalon mozogtak az előadások, de ha mégis kell valamit mondjak, akkor talán az énekesek közti minőségbéli kacsacsőr halványan, de az eredeti változat felé nyílik, noha csupán a női szerepekben volt eltérés. A Nádasdy-rendezésben Mimìt Kele Brigitta, Musettát Rőser Orsolya Hajnalka, míg a 2.0-ban Mimìt Sáfár Orsolya, s Musettát pedig Rácz Rita alakította pompásan. Emellett a karmesteri pódiumnál Kocsár Balázst váltotta Daniele Callegari. A zenével tehát nem volt gond, sőt. Foglalkozzunk kicsit tehát azon dolgokkal, amelyekben eltérés mutatkozott. 

Ahogy az Opera honlapján olvashatjuk, vannak legendás opera-előadások, mint például a Nádasdy-rendezés, amely Oláh Gusztáv díszletében már-már színháztörténeti bravúrral 1937 óta van az Opera műsorán, és ez idáig közel kilencszáz előadást ért meg. Mint már említettük, a felújított, Michieletto Damiano-rendezés 2016-ban került színpadra. Mindkét díszlet nagyon jól működött. Ezúttal a felújított előadásé is, pedig ahogy már jeleztem, nem mindig vagyok kibékülve a felújított operákkal. (Ezt írhatjuk az én elitista számlámra is, de mondjuk a Kékszakállú díszletében az tükör objektíve szörnyű volt.) Például az óriási ablak a háttérben az első és a negyedik felvonásban kifejezetten jó ötlet volt, s egészen szépén működött, de azért azt meg kell jegyeznem, hogy nagyon nem kockáztattak az előadás készítői; leszámítva az anakronisztikus környezetet, tulajdonképpen hagyományos díszletekről és jelmezekről van azért itt szó.
1
Jól használták ki mindenesetre a készítők ezeket az egyszerű ötleteket, s ez valóban erényévé válik az operának. Ez igaz a többi díszletre is; van egy egyszerű, de kifejező ötlet, amelyet megfelelően használnak, s így az építi az előadást, ahelyett hogy idegen és felesleges tartalommal rongálná azt. Van azonban egy kivétel.

A felújított előadás tulajdonképpen egyetlen rossz része a második felvonás volt, ahol úgy éreztem magam mintha a Vörösmarty tér karácsonyi forgatagában lennék a túlárazott disznócsülkök és túlértékelt kolbászok között. Ezt a Diótörő gyerekelőadásából kölcsönzött túlburjánzó jelenetet nem értem, de tényleg. Persze azt igen, hogy “karácsonyi darab”, de a régi rendezésben bőven elég volt ennek a finom jelenléte, nem játszottak rá, s ez jót tett neki. (Éppen elég nekünk Parpignol, de erről nem tehetnek az előadás készítői.) Azt hittem itt minden el fog romlani, de nem. A harmadik felvonás díszlete végülis  rendben volt; annyi, hogy az utcaseprőket szemetesekre cserélték. Belefér. Az viszont, ahogyan az előadás végén megjelenik a Mimi felirat...patetikus, de valahogyan nálam elérte a célját; van egy gigantikus ablak a háttérben csak azért, hogy egy nevet az előadás végén kiírhassunk rá. Szép.
3
A régi előadás azonban nagyon jól működött minden téren, még az sem zavarta meghittségét, hogy a hatalmas átállások miatt rengeteget kellett várni egyes felvonások között. Nem emelném ki egyik énekest sem külön, mert tényleg valahogy nagyszerű volt az egész az én fél-opera-fülemnek. Na jó, talán Cser Krisztiánt és a Kabát-áriát, az valami brutális volt. Valahogy ezen az előadáson jobban átjött nekem, hogy miért is nagy zeneszerző Puccini, és mit is tudott ő a zenéről. Ehhez persze hozzájárult az a monumentális díszletek okozta átütő színházi élmény, amely a néha túl érzelmes dallamokkal szintézisre jutva egészen meghatotta az embert. Rájövünk hamar: igen, itt érzelmi manipuláció történik, az ember meg van tévesztve, de Gorgiasz óta tudjuk, hogy a művészet által megtévesztett alany olykor jobban jár (bölcsebb lesz), mint akit ez a sors elkerült.
2 
Még egy kisebb problémám volt, de ezt nagyban befolyásolta ülőhelyem, állapotom, képzet(len)(t)ségem stb. Olykor kissé halk volt nekem az ének, pontosabban a zenekar hangosabb volt, mint az énekesek. Lehet, műveletlenségemről teszek itt tanúbizonyságot – hiszen, ahogy Ujfalussy József mondja, “egy ország zenekultúrája lenyomata, mennyire akarnak azok hangos operát” –, mégis, engem olykor ez kissé zavart.

Összegzésképpen két zeneileg hasonlóan jó Bohémélet előadást láthatunk az Erkel Színházban. A felújított darab az én ízlésemnek egy kicsit populárisra sikeredett. Válasszuk ezt, ha már unásig ismerjük a Nádasdy-rendezést. Amennyiben viszont akarunk egy erős és hiteles Bohéméletet látni, esetleg megmutatni azt valakinek, úgy mindenképpen az “eredeti” előadást javaslom.   

És a zárómondat; mindkét előadásban igen költői, ahogy a versekkel fűtik magukat az éhező művészek.

 

2019. december 16. Bohémélet. 
Karmester: Kocsár Balázs 
Rodolfo: Boncsér Gergely 
Schaunard: Sándor Csaba 
Marcello Szegedi: Csaba
Colline: Cser Krisztián 
Mimì: Kele Brigitta 
Musetta: Rőser Orsolya Hajnalka 
Benoît: Hábetler András
Alcindoro: Cserhalmi Ferenc 
Parpignol: Beöthy-Kiss László
2019. december 8. Bohémélet 2.0
Karmester: Daniele Callegari
Rodolfo: Boncsér Gergely 
Schaunard: Sándor Csaba 
Marcello: Szegedi Csaba 
Colline: Cser Krisztián 
Mimì: Sáfár Orsolya 
Musetta: Rácz Rita 
Benoît: Hábetler András 
Alcindor: Szüle Tamás 
Parpignol: Beöthy-Kiss László

 

Képek: opera.hu
A képek egy korábbi szereposztást ábrázolnak
 

[1] Matthew Boyden, Az opera Kézikönyve, 2007, 371.old.

[2] https://fidelio.hu/zenes-szinhaz/puccini-elete-pont-olyan-szenvedelyes-volt-mint-muvei-23092.html

[3] Matthew Boyden, Az opera Kézikönyve, 2007, 371.old.

[4] https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Giacomo_Puccini

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Ajtai Péter --


További írások a rovatból

Interjú Oláh Vilmos Liszt Ferenc-díjas hegedűművész, koncertmesterrel sikerről és korunk zenei piacának követelményeiről
zene

RÉGI CSIBÉSZEK RÉGI CSIBÉSZEK
Szabó Sándor, a „gulyáskommunizmus” popfotósa*
Opera a karanténból: Verdi Aidája a La Monnaie előadásában

Más művészeti ágakról

Interjú Jancsó Dávid vágóval karrierválasztásról, a vágó megítéléséről és a tudatosság szerepéről
színház

Vendégségben Patikánál Vendégségben Patikánál
4. emelet, 66-os csengő
irodalom

Kiút a közönyből Kiút a közönyből
Anne Cathrine Bomann: Agathe, fordította Petrikovics Edit, Jelenkor Kiadó, 2019
színház

Shakespeare járvány idején Shakespeare járvány idején
Gyulai Shakespeare Fesztivál 2020


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés