bezár
 

irodalom

2020. 11. 29.
Csak mozgásként értelmezhető
Beszélgetés a nappaliban Tompa Andreával, 2. rész
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Költő a nappaliban sorozatának október 1-i vendége Tompa Andrea volt. A beszélgetés így folytatódott. (Az interjú első része itt olvasható.)

Arról már beszéltünk, hogy a főszereplőd leginkább töpreng, meg kételkedik, bizonytalan, próbál a dolgok nyomába eredni: mi a haza, mi a hazaszeretet, az otthon, mi a megérkezés. És itt van a nyelv is, amin folyton gondolkozik: van-e nyelv, amin ki lehet mondani lényeges dolgokat, az igazságnak vannak-e szavai, hogyan vannak a szavak meg a jelentések? Az egész regényt egy nyelvi otthontalanság jellemzi. A nyelv alkalmatlanságával kapcsolatban Wittgensteinig mehetünk. Ezek nagyon hangsúlyos kérdések a Hazában, holott a korábbi művekben meg nagyon erős nyelveket teremtettél. Itt a nyelvváltás is gyakran megjelenik mint probléma. A Te szereplőd nem vált nyelvet, hiszen egy olyan országból jön, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik, mint ahová érkezik. De ennek ellenére a nyelvi törés foglalkoztat láthatólag. Illetve még elvontabban a nyelv, a nyelv alkalmasságának a kérdése. Mire jutottál ezzel kapcsolatban, mit kívántál megmutatni a nyelvvel kapcsolatban?

Nyilván azért nem is foglalkoztam ezzel korábban, mert nem volt olyan szereplőm, akinek számára ennek tétje lett volna. A Fejtől s lábtólban a hősök küzdenek azzal, hogy valamit pontosan megfogalmazzanak, és ez a küzdés fontos jellemvonása a beszédmódjuknak, de nem reflektálnak a nyelvre. Ami engem foglalkoztatott ebben a könyvben nagyon, s ez a foglalkozás nem jutott nyugvópontra: mi az, amire a nyelv már alkalmatlan. Minél többet tűnődöm az irodalmon meg azon, hogy mit írok, mennyire képezhető le egy világ nyelvileg, annál inkább látható a határa a nyelvnek. Szinte nem is látom a közepét, kvázi, ami elmondható. Hanem csak azt, ami nem mondható ki. Nem azért, mert le van zárva a tudás, hanem mert a nyelv nem alkalmas mindenre. Ezért ez a szereplő nagyon szeretne elmenni, és belenézni abba a szakadékba, ahol már nem nyelv van, hanem valami más. – Lehet, hogy ott a festészet van, lehet, hogy ott a semmi van. Sokféle válasz van ebben a könyvben arra, hogy ott mi lehet. Az érdekelt, ha valaki erre szerződik, hogy ír, akkor az biztos, hogy egyfolytában el akar menekülni a nyelv elől. A nyelv mindig csak a kudarcot tudja felmutatni, sosem a sikerről szól az író számára.

Csak arról, ami nem sikerül?

Igen, amit nem lehet. Lehet, hogy néha meg lehet érinteni. Ez az írón kívüli csoda, hogy mégis valami történik az olvasóban. De nem lehet igazából megérinteni.

De hát ez baromi nehéz, mert közben ezt a nyelvet használod ahhoz, hogy írjál.

Nincs másik. A dilemma tényleg ez: ennek csak a határait látom, meg a képtelenségét. Hogy mire alkalmatlan. Ugyanakkor mégiscsak ezt kell használni, ezzel kell valahogy beérni. Igazán eddig nem foglakoztatott olyan mélyen, vagy talán pont azért, mert megírtam már néhány könyvet. Ez a negyedik. Ami arra vezetett rá, hogy hiszen valamit nem lehet nyelvileg megoldani. Ez nem tehetség kérdése. Egyszerűen a nyelv alkalmatlansága bizonyos tapasztalatok megfogalmazására, bizonyos tudás megosztására.

Ezt az alkalmatlanságot korábban nem érezted? Amikor megteremtetted az orvostanhallgatóidat vagy a Kali megszólalását. Azt értem, hogy azok a szereplők nem tudtak erre reflektálni, de te íróként már akkor is problémának érezted?

Éreztem azt, hogy ez egy kompromisszum. Bárhogy csűröm-csavarom, lesz ez az egymondatos forma, mint A hóhér házában, egy nagyon barokkos nyelv vagy egy nagyon népies nyelv. Ezek mind kompromisszumok. Nem a legjobb megoldás, de én nem találtam jobbat. Valami biztos, hogy kívül maradt rajta. De ezt tisztán, mint egy filozófiai kérdés, valahogy most vált nemcsak a regény tétjévé, hanem számomra egy olyan problémává, hogy hogy is írok? Akkor mi van? Hova tud elmenekülni egy író? Egy másik nyelvbe, a festészetbe, a némaságba? Nyilván nem ez az alapproblémája a könyvnek, de egy fontos gondolat volt, amire időről időre visszatértem. Azt hiszem, aki használ valamilyen kifejezési eszközt, akár a márvány legyen az, akár a festék, akár a nyelv, az nagyon szorongató, hogy az az eszköz nem tud egy totalitást, nem tud mindent. Tudhat valamit, de nagyon nagy az a holdudvar, ami kívül esik azon, amit be tudunk fogni vele.

Pont ehhez kapcsolódik a következő felolvasás. [Finn-öböl, hidronímek című fejezetből, 148–152.]

Ebben a részben megjelenik egy fontos téma. „Elmenni a világ végéig.” – Nem véletlenül mondom ezt. Egy olyan motívumra gondolok, amit egyáltalán nem használtál eddig. Az utazásra, úton levésre, ami több rétegben, szinten van jelen a műben. Az első szinten úgy, hogy a főszereplőnek haza kell vezetnie valahová, ahonnan egyszer eljött. Ez egy küldetés, meg kell csinálni. De közben, a regény folyamán, a múltban, a jelenben, számos utazás van: autózás, repülés, stoppolás. Olyan terekben vagyunk, amik nem terek, átmenő terek, ahol nem vagyunk otthon, ahol sehol nem vagyunk, ahol elveszítjük az identitásunk rögzíthető pontjait. Ilyen a parkoló, a repülőtér, az út maga. Egyrészt van egy nagyon kortárs vetülete ennek, másrészt ez ősi toposz is, és itt jön be rögtön az Odüsszeia. Odüsszeusz a nyugati ember prototípusa, a kutató, a vágyakozó ember. Egyrészt, meglepett-e téged, hogy ennyit utazik a hősöd, mennyire volt ez szándékolt, másrészt, honnan rántottad elő az Odüsszeiát, úgy, hogy többször visszatér a regényben. Nem féltél ezt a sokat működtetett toposzt, történetet használni?

Mindig, amikor írok, keresek. Írás közben rengeteg mindent keresek. De mindig az van, hogy nem találok. Mert hiszen amit keresek, az maga a regény, ami még nem található. Ez egy ilyen ellentmondásos keresés, hogy tudom, hogy úgysem fogom megtalálni. Viszont mindig szoktam kis támasztékokat rakni magamnak. Néha ezek nagyon láthatóak, rózsanemesítés, orvoslás stb. Néha jobban elrejtőznek. Mindig olyan támasztékokat keresek magamnak, amik egy picit megengedik azt, hogy amit keresek, csinálok, azt megnézzem egy tükörben, hogy mások hogyan használják, ki mit csinál, milyen elődök vannak, milyen festmények. Kis megérintések ezek. Néha nem találok semmit.

Az Odüsszeia… éppen kezdtem volna írni, de általában nyaranta mindig eldöntöm, egy komoly dolgot el kell olvasnom. Amit rég forgattam. És most erre volt szükség. Valahogy nagyon hangsúlyossá vált benne az az ember, aki folyamatosan vágyakozik, és a sziklán sírdogál. Mindig űzi a vágy, soha nem jut oda, ahová menne. És ez az iszonyú hosszú úton levés egyszer csak megcsapott. Az én hősöm is valahogy ezt teszi, és nemcsak fogja tenni, hanem ebben van benne. Amikor egy regényt elképzelek, egy jelen világot látok, amiben a szereplő kibontakozik. Azért nem volt félelmetes a téma meg az egész Odüsszeia, mert én nem intertextuálisan használom ezeket a szövegeket, ezek konkrét utalások.

Attól még intertextualitás…

Igazad van, bár nem egy nagyon elrejtett utalásrendszerrel dolgozom. Hogy tessék már felismerni, észrevenni. És én ilyenkor nem gondolkodom azon, hogy ebben van-e kockázat vagy nem. Lehet, hogy ezek túl evidens párhuzamok, ugyanakkor pont ezek a nagy szövegek azok, amelyek nincsenek a szemünk előtt. Tudjuk, tudjuk az Odüsszeiát, de azért tegye a szívére a kezét a kedves olvasó, mikor szokott úgy esténként Odüsszeiát olvasni. Nem annyira jellemző.

Az, hogy mikor, hogyan alakult ki ez az úton levés? Azt láttam, hogy ennek a történetnek két végpontja van: a középkorú ember elindul vissza, és a fiatalember elindul el. A két végpont között van néhány évtized, de nem láttam semmi mást, mint ezt a keresést. Folyamatosan meg akarja ismerni valaki a világot, megy A-ból B-be. Nincs nyugvópont. Mert ha lenne nyugvópont, nem kéne visszamennie. Megkeresni azt, hol van az én nyugalmam. Hol tudom lezárni ezt a történetet, magamban. Mármint nem személyesen, hanem a hősömben. És az rajzolódott ki, ami eleinte csak szép ívnek tűnt, hogyha közben nyugvópont lesz, akkor a műnek nincs semmilyen dramaturgiája és feszültsége. Hiszen akkor megérkezett, minden jó. Miről szólna a könyv? Semmiről. Akkor nem lenne indokolt poétikailag sem, miért ilyen hosszan, búsan utazik haza, és nyugtalan ő ebben a keresésben. Tulajdonképpen az egész történet csak a mozgásban értelmezhető. Abban a mozgásban, amiben folyamatosan akar valamivel találkozni. Lehet, hogy ez egy ember, lehet, hogy egy út, lehet, hogy Grönland, vagy a festő festménye, ami önmagán túlmutat. Csak mozgásként értelmezhető. Nincs nyugvópont.

Ezt értem, és Te is felveted azt a kérdést, hogy bár Odüsszeusz hazamegy, és láthatólag megnyugszik, de van is rá utalás, hogy nem fog ő megnyugodni, otthon maradni. Most időlegesen ez volt a célja, terve, de menni kell tovább. Viszont az utazás kétféleképpen is benne van a regényedben, egyrészt ez a vágyakozás, menni, menni a világba. A hóhér háza utolsó fejezetében is erősen ott van, hogy ha majd a Kolozsvár reptere működni fog… Ugyanakkor van az emigrálás is mint kérdés, amikor muszáj menni, mert kell, vagy mert kiraknak az otthonomból, az orosz emigráns írókra gondolva. Amikor nem lehet hazatalálni, mert el kell menni onnan, ahonnan nem akartam. Neked melyik az út, mert a kettő azért nagyon más? Ez a kettő összekapcsolódik-e, hogyan?

Csak abban kapcsolódik össze, amit már gyáva voltam megírni. Illetve nem is a merés…, hanem amire menet közben jöttem rá, hogy ez a nyugtalanság, úton levés, ez az elvágyódás egy sokkal függetlenebb emberi vágy az emigrációtól, és attól, melyik országban vagyok vagy nem vagyok, utazom vagy nem. Az emberi létezésnek, történésnek az az alapja, hogy valami tökéletesből kihulltunk, és itt vagyunk ebben a sokkal törékenyebb dologban, ebben a töredékes és véggel felruházott dologban. Ez a létünk. Tehát a mi elvágyódásunk innen visszavezet abba a tökéletesbe, ami a paradicsomi lét, vagy az az elképzelés, hogy a lét nincs megverve sem végességgel, sem ezzel az emberi nyugtalansággal, hanem egy erős megtartó háló, ami örök. Az ez utáni vágy, ami talán egy odüsszeuszi vágy is lehet. El tudom képzeli akként is. Ez az elvágyódás nem oldható meg sehogy. Akkor se, ha elmegyünk, akkor se, ha visszamegyünk, mert mindig működik, ha nem is mindig fojtogatóan, néha csak felszikrázik az emberben az a vágy azután a paradicsomi lét után, ami nem a földi létezésünk, hanem valami ennél sokkal hibátlanabb.

És akkor lehet az a haza?

Már két olvasómmal is beszélgettem, akik azt jelezték vissza, hogy ők akként olvasták a Hazát, hogy nem a földi létben keresendő az emberi megoldás, hanem a tökéletes hazatalálás ez, a paradicsomi vagy mennyei állapotba való hazatalálás. Akinek erre van füle, fog találni kapaszkodókat. Elhelyeztem néhányat, de nem nagyon sokat. Nem is voltam túl bátor ez ügyben, mert azt éreztem, hogy olyasmit kockáztatok, ahol az olvasó bezárulhat. Nem biztos, hogy olyan könnyedén elfogadja. Ezért ezek sokkal inkább metaforák és utalások szintjén, tiszta filozofálás szintjén vannak megírva. Például amikor a Teológián lakik című fejezetben, teljesen ismeretlen nézőpontból nézi a hős a várost, és azt mondja, hogy nem ismeri fel a várost, de az eget fölötte felismeri. Ennek lehet egy olyan zenéje, hogy a befogadó ég az mindenütt ugyanaz, az mindenütt az a nyugalom. Az örök, ami ugyanolyan, ami az enyém, az ismerős, a biztos. Ilyen finom fogódzók lehetnek.

Még egy lényegeset nem érintettünk: megjelenik egy nagyon fontos alak, a Festő, terjedelmileg nem kap sokkal többet, mint más szereplők, mégis érezni, hogy kiemelt szereplő. Illetve még a kép. Azt éreztem, hogy a nyelvvel szemben van jelen a kép a regényedben, a vizualitás vagy a másfajta kifejezésmód. Ez a nyelv miatt van, vagy egyébként is van a képek felé egy odafordulásod?

A színházzal való foglalkozás elég markáns átfogó tevékenység az életemben. Folyamatosan nagyon izgat az, milyen kapcsolatok vannak a művészeti ágak között, de az is, ahol ezek elválnak. Amit nem tud az irodalom, de tudja a színház vagy megfordítva. Én ezeket irigykedéseknek szoktam nevezni. Ezeken szeretek morfondírozni. Az elmúlt években mindig nagyon közel éreztem magam a képi ábrázoláshoz, de főleg a klasszikus festészethez. Kicsit visszautalva az Odüsszeiára is, a klasszikus műveken nagyon szeretek tanulni. Valamit nagyon jól csinálnak ezek a szerzők.

A képi ábrázolás fontos lett számomra azért is, mert abban a kérdésben, hogyan tudok én irodalmat írni, magam számára, hogyan tudok megújulni, a klasszikus irodalmat figyelve szoktam erőt meríteni. A kortársaim például azért kockázatosak, mert nyomban el akarom kezdeni utánozni őket. Ez nem vezet megújuláshoz. Viszont ha a művészetet tanulmányozok, és megpróbálom megérteni, hogy mitől nagy egy kép, annak a működése nagyon erős irodalmi tanulás is egyben. Az a kérdés, hogy mit jelent az ábrázolás a képzőművészetben, az engem folyamatosan arra biztat, hogy a saját eszközeimet újra gondoljam. Nem lehet a művészetet szerintem a saját maga körein belül megújítani, én nem gondolom, hogy én bármit megújítanék, de én a magam számára felfedezek dolgokat, és nem mások jó technikáit próbálom felhasználni. Egy másik művészeti ág iszonyúan megtermékenyítően képes hatni. Nem érzem azt, hogy a képzőművészet elszegényítené a fantáziámat; sokszor a filmről ezt érzem, annyira betölt, hogy nem marad hely annak, hogy én dolgozzam, hogy az én képzeletem elinduljon. Ezért elég sok klasszikus festészetet tanulmányoztam.

Rájöttem, hogy nagy szükségem van erre a szereplőre, a Festőre. Egyrészt, hogy egy másik mintázatot mutassak meg abból, amikor egy művész végül is csak a műveiben van otthon. A léttelenség állapota hogyan teremtődik meg. Miközben a művek egy nagyon biztos otthont adnak, hiszen ő önarcképfestő leginkább, táj- és önarckép. Az ő otthontalansága a világban és az otthonossága a képekben, az valamiféle ellenpontozása akart lenni a főszereplőnek. Akinek van saját élete, vannak művei, amikről olyan sokat azért nem tudunk. A Festő műveiről sokkal többet tudunk. Kicsit narcisztikus lett volna az író műveiről írogatni.

Még a többiek is csak olyanokat mondanak, hogy olvastam a regényedet, tetszett.

Igazából nem tudtam megoldani. Vagy egy ironikus viszony tud lenni. De nyilván nem tudok egy elemző viszonyba kerülni, akár még fiktív művekkel sem. Nem volt szükségem rá, hogy ennek a hősnek nagy szobrot faragjak. Az fárasztó lett volna.

A hallgatóság viszont igyekezett minél pontosabb írói szobrot faragni a feltett kérdések sokaságával. Az esemény utolsó részében Rembrandt egyik viszonylag késői (1656–58) önarcképével foglalkoztunk.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Visy Beatrix --

Irodalomtörténész, kritikus. (1974, Budapest) A Lakásszeminárium művészeti műhely megálmodója. A kortárs irodalom elkötelezett olvasója.


További írások a rovatból

irodalom

Bolyongás a szemétösvényeken Bolyongás a szemétösvényeken
Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk, Jelenkor, 2020.
irodalom

Szép remények Szép remények
Hamisítvány lehet az árverésre bocsátott, József Attilának tulajdonított kézirat

Más művészeti ágakról

színház

Rend a rendetlenségben Rend a rendetlenségben
Ad absurdum – a TRIP Webszínház-előadásáról
art&design

"A rajzolás főleg annak konfigurációja, amit látunk"
Paul Cézanne (1839-1906) rajzaiból és akvarelljeiből nyílik kiállítás nyáron a New York-i Modern Művészetek Múzeumában (MoMA)
Visky Ábel: Mesék a zárkából
A 2021. február 21-i előadások


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés