bezár
 

irodalom

2020. 11. 14.
„A fonat lesz az, amit én regénynek képzelek”
Beszélgetés Tompa Andreával a Költő a nappaliban eseményén
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Mint annyi minden mást, a koronavírus-járvány a Költő a nappaliban frissen induló sorozatát is megakasztotta. S bár reménykedtünk, hogy ősszel meg tudjuk tartani a tavasszal elmaradt eseményeket, ismét nem így lett. Tompa Andreával végül „hibrid” megoldást választottunk annak érdekében, hogy ne veszítsük el teljesen a Lakásszemináriumok személyes, közvetlen hangulatát, a beszélgetés személyességét, és megmaradjon az élő kapcsolat, a jelenlét lehetősége a résztvevőkkel is, ugyanakkor ne kockáztassuk senki egészségét. Az író tehát eljött a nappaliba, helyet foglalt a kanapén… A lelkes Tompa-olvasók pedig online tudtak kapcsolódni az eseményhez. Kérdezhettek, reflektálhattak, amit meg is tettek.

Azt tervezem, hogy csak úgy belevágunk, ívet sem rajzoltam fel, járkálunk az életműben keresztül-kasul, aztán egyszer csak haza érkezünk. Egy Károlyi Csabával folytatott beszélgetésedben azt mondtad, hogy egy olyan életmű lenne ideális, amelyben minden mű különbözik egymástól. Mit értesz ezen pontosan, miben rejlik a különbség? Miért fontos ez számodra?

Nehéz válaszolni, mert egyszerre állnak hozzám közel azok az alkotók, akik nagyon markánsak, és minden művükben felismerhető, hogy ez ő. Amikor mindig látod a kézjegyét, tudod, hogy neki ilyen a nyelve, a formavilága, ez az, ami érdekli a világból, és ez erős nyomot hagy. Ilyen Mohácsi János színháza, Michelangelo művészete, és talán ilyen Esterházy Péter. De talán ilyennek látom Dosztojevszkij poétikáját is. Ugyanakkor nagyon-nagyon szeretem azokat, és talán ez az alkotóknak sokszor a fiatalabb életszakaszára jellemző, akik keresnek, és minden műben keresnek valamit, és mindig mást keresnek, nem akarnak ismételni, szeretnének kipróbálni dolgokat, szeretnének megtapasztalni poétikákat, gondolatokat, esztétikákat, utakat. S minden út, amelyre léptek, már bejáratódik egy mű által, ezután úgy érzik, hogy nem kéne tovább menni arra. Ilyennek látom Schilling Árpád pályáját, már amennyit láthattam az életéből.

Ezt miért tartom fontosnak? – Mindig azzal küzdök, hogy jó, ezt már tudom csinálni, de az már nem annyira izgat, amit már tudok. Nyilván meg tudok csinálni valamilyen lelki alkatú embert egy történelmi helyzetben. Ezt már kipróbáltam egyszer-kétszer. Ezért ez nem izgalmas, hiszen valamennyire tudom. Valaminek történnie kell, ami az ismeretlenben zajlik. Engem az a történés izgat, amikor én magam is ott járok, ahol nem tudom, hogy talaj van-e, víz vagy levegő, vagy tűzön járok, vagy mi van alattam. Persze kérdés, hogy vagyok-e elég bátor ebbe az ismeretlenbe belépni. A kipróbált dolgok sokszor untatnak. Ha én unok egy gondolatot, akkor az olvasó még sokkal jobban fogja unni. Arra nem szeretnék menni. Nem is alakítottam ki egy nagyon markáns írói nyelvet. Parti Nagy Lajost vagy Esterházyt felismered egy szövegben, hogy az ő nyelve szól. Nekem nincs ilyen nyelvem szerintem. De lehet, hogy van, de én nem látom, nem találom, vagy nem tudom előhúzni. Ezért azt gondolom, hogy nekem valamit újra és újra meg kell találnom.

Teljesen sínen vagyunk. Négy regényed jelent meg…. Én úgy látom a négy regényt, hogy mindegyik alkatában különbözik. Eleve különböző történelmi korszakokat választottál. Különböző kérdések állnak a művek középpontjában, még azt is mondanám, hogy különböző nyelveket teremtettél. De azt is látom, amiről az imént beszéltél, látom mögötte, benne azt a Tompa Andra-szerű írói világot. Egy csomó mindenben ívelnek egymásba, kapcsolódnak, de ezek a kapcsolatok hálózatszerűbben működnek. Például A hóhér háza és a Haza abban kapcsolódik, hogy mindkettő erősen kötődik referenciapontokkal a szerző életéhez, ezeknél vetül fel az önéletrajziság kérdése. A Haza tartalmazza A hóhér házának keletkezéstörténetét, ami tök izgalmas. A második, harmadik regényednél pedig úgy érzem, hogy az elbeszélői hangok teremtése izgatott téged. A Fejtől s lábtólban kettő van, majd megduplázódtak az Omertában. És ez is kötődik a Hazához, egy kicsit megcsavarva ugyan, de itt is rengeteg hang van. A megszólalásmódok tehát könnyebben felfejthetők talán, de ami a korábbi regényeket illeti maga a szituáció, a történelmi helyzet, a korszak izgatott, ezekről volt mondani- és ábrázolnivalód, vagy elvontabb, általánosabb, esetleg poétikai kérdések, amihez az a történet éppen jó hátteret, kulisszát adott?

Egyszerre. Ezek nem vagylagos kérdések, hanem egyszerre merülnek fel. Amikor egy könyvön gondolkozom…, nehéz azt a pillanatot megragadni, mikor kezdek egy könyvön gondolkodni. Lehet, hogy egy darabig csak egy fát nézek egy cinkével, és aztán onnan már magam sem tudom, de már a könyvön gondolkodom. Azért mondom ezt a megragadhatatlan pillanatot, mert nem tudom, hogy a világérzékelésem, az, hogy próbálom figyelni a világot, benne lenni, és arról gondolkodni, mi vesz körül, hogyan válik egyszer csak egy olyan gondolkodássá, amit le tudok fordítani egy regényen való gondolkodásra. Azon belül pedig a világteremtést, világproblémát valamilyen fordulatban próbálom megtalálni.

Én valószínű nagyon hagyományos poétikákat olvasok. Mivel tanítok, és minden évben újraolvasom Arisztotelész Poétikáját, ezért ez a fordulatfogalom nagyon erősen belém ivódott. Pár éve rájöttem rá, hogy engem mindig a fordulat érdekel, a változás.

A külső fordulat vagy a belső?

Valószínűleg a kettő együtt, hiszen együtt fordulunk a világgal, vagy valamelyik megelőzi a másikat, ez nem mindig tudható, de mindenképpen az a drámai változás, ami hol az emberben megy végbe, hol a világban. Nyilván a könyvekben ez mind a két szinten megtörténik. De azt az írásmódot még nem mertem soha megkockáztatni, hogy a világon való gondolkodás egy absztraktabb, konceptuálisabb gondolkodás legyen, tehát mindig emberekben és történetekben tudom elképzelni, hogy elmondjam a világról a sokszor végül a magam számára is kitapinthatatlan, szétírt, széttaposott és láthatatlanná tett problémát, hiszen nem lehet nagyon felcímkézni, mert az nem fog elindítani semmit az olvasóban, csak az, ami vízerek szintjén van benne a szövegekben.

A Hazában azért tettél néhány lépést az elvontság felé, ám ha teljesen elvont lennél, nyilván filozófus lennél, és nem író. Visszatérve az életmű elejére, hogy egyszerre több dolog foglalkoztat párhuzamosan, akkor ezek szerint egy regény kikevercselődik végül… Arra vissza tudsz emlékezni, hogy A hóhér háza esetében miért ezzel dobbantottál a külvilág felé, mi volt az, amit meg akartál fogni, meg akartál mutatni.

Erre válaszolok, de ez a kikevercselődés jól felhozta bennem azt a képet, ahogy én mindig dolgozom, hogy nagyon sok minden van a kezemben, és a mutatvány az, hogy ez a nagyon sok minden képes legyen megtapadni egy könyvben. Sokkal több témám és engem izgató dolog van, és sokszor azt a képet látom magam előtt, hogy mindezt össze kell fonni, és ebben nem csak hajak vannak, hanem fűszálak és vizek és káposzta és spagetti. Ezt valahogy össze kell fonni, és ez a fonat lesz az, amit én regénynek képzelek. De nagyon sokféle különböző anyag. Ha az Omertára gondolok, ott volt a murokkal való beszélgetés, a rózsa, a művészet, a kereszténység, az asszonyverés, és még az egész történelmi szituáció is, hogyan lehet ebből egy fonatot készíteni. Sokszor ez a legnehezebb feladat, hogy ezeket a kis dolgokat hogyan lehet egy struktúrába, egy fedél alá hozni.

A hóhér házára visszatérve, ott nagyon tiszta, hogy az első nekifutását annak, hogy megírjak egy történetet, amiben egy apa és egy diktatúra valahogy benne van, azt egy bő tíz évvel korábban már megpróbáltam. Sokáig azt gondoltam, már miután befejeztem a könyvet, akkor is, hogy én semmi mást nem is tudok elmondani a világról, hogy nekem ez az egy történetem van, diktatúra, apa, család, szétesés, meghalunk, túléljük stb. Akkor nem is volt választéka a témáknak, semmi más nem jutott eszembe. Mindig jó jelnek érzem, ha egy könyv nem verseng semmivel, azt jelenti, nekem most meg kell próbálnom megírni azt az igazit, végre, azt az egyet, és ha az sikerül, akkor biztos többé nem kéne írni.

Visy Beatrix és Tompa Andrea

Nem is írtál több ilyet. A Fejtől s lábtól eléggé messze ment. Akik már abban az időszakban olvasták mindkettőt, meglepődhettek, hogy mindenben különbözik. Viszont a Hazáról több helyen megjelent, hogy nagyon más, mint az eddigiek. Szerintem egyrészt nem. Mivel mindig valami újat csinálsz, engem az lepett volna meg, hogyha ugyanolyan, mint a korábbi, vagy nagyon hasonló. Viszont az elsőhöz például kötődik: ugyanaz a diktatúra, az apa alakja, a haza, meg a honnan hová kérdése. De azért nyilván vannak különbségek is a Haza és az első három regényed között. Szeretném, ha ezekről beszélgetnénk egy kicsit. Az első három regényedben tehát mindig van történelmi szituáció, konkrét korszak, konkrét hely, akár évszámra be lehet ezeket azonosítani. Viszont a Hazában az történik, hogy elemeled az egész sztorit ezektől a konkrétumoktól, nem mondod ki Kolozsvár nevét, nem mondod ki Budapest nevét. Magyarul írsz, onnan jössz, ahol román volt az államnyelv, ám ezekre a nyelvekre nem teszel külön reflexiókat, nem tematizálod ezeket a nyelveket, miközben a nyelv mégis nagyon fontos téma ebben a kötetben. Mi volt ezzel a célod, miért volt fontos, hogy eloldd a történelemtől, a konkrétumoktól a referenciapontoktól ezt a regényt? És még bonyolítom, mert szerintem van itt egy feszültség: el lehet-e egyáltalán oldani ilyen módon a személyes tapasztalatoktól a dolgokat?

A kérdés első fele, hogy mi volt a terv. Az első három regényemben nagyon odaadtam magam Kolozsvárnak. Különböző időknek, nagyon különböző jellegű Kolozsvárnak, nagyon konkrét városnak. Ebből azért ki is akartam szabadulni. De ezek nem poétikai célok. Ezek személyes célok, amelyek érdektelenek a regény végső szempontjából. A Haza esetében engem nem érdekelt az, hogy mihez vonzódunk, az érdekelt, hogy megértsem ezt a vonzódást, ezt az elszakadást, és a szinte megmagyarázhatatlan vonzalmat ahhoz a helyhez, ahova az ember megszületik. A viszony érdekelt.

És ez tárgy nélküli vonzódás?

A tárgya sokkal lényegtelenebb, nem azt akarom megérteni, miért vagyok szerelmes például ebbe a fiatalemberbe, hanem, hogy mi ez az érzés, vagy ez hogy kapcsolódik össze az én emberi tapasztalatommal. Mit kezdjek vele? Hogyan éljem úgy az életemet, hogy egy folyamatos elvágyódást viszek magammal, el is akarok menni, de vissza is vágyok menni. Ez a hős sokszor be van an szorulva a helyek közé. Nem izgatott a hely, nem volt mondandóm a helyről, hiszen arról már sokat mondtam. Viszont a viszonyról még nem mondtam semmit. Nem éreztem azt a hívást, hogy a hazaszeretetről beszéljek úgy, hogy ezt egy magyar közegbe lokalizáljam, Kolozsvárra vagy Budapestre. Hanem azt kerestem, hogy megértsünk valamit ebből az érzésből, attól függetlenül, honnan jövünk, hová megyünk. Hogy ez mit okoz az olvasóban? Azon is sokat törtem a fejem. Azt éreztem, hogy ennek nagyobb a megtérülése. Nagy a kockázata is, persze, látom, hogy sokan behelyettesítik, feloldják, de valaki szereti ezt a lebegést, én is szerettem, és a hős is szereti ezt a lebegést, hiszen ő maga sem tud sok mindent konkretizálni. Az egész arról szól, hogy nem tudom, mit érzek, hogy kapaszkodjak oda, hogy jussak el oda. Az olvasóra tett hatás szempontjából azt gondoltam, hogy az neki jó lesz, ha nem arról van szó, hogy a hős vágyódik fel-alá 450 kilométeren Budapest és Kolozsvár között, mert az kicsit privát ügy. Inkább az az érdekes, hogy ilyen az ember, ilyen vágyakkal terhes, s hogy ehhez sokkal könnyebb kapcsolódni. Ebbe bele lehetne nyugodni, hogy ilyenek vagyunk. Hogy a személyestől el lehet-e oldani? Azt hiszem, hogy muszáj.

Akkor azt kérdezem, sikerül-e?

Nézd, én ezen sokat tűnődtem… hogyan van ez a személyesség, és igen, ez a hős egy picit hasonlít az én külső paramétereimhez. Sok mindenben stimmelnek. De iszonyú sok minden meg nem stimmel. Viszont mikor egy író maszkot húz, fölveszi egy olyan karakter álarcát, amely egyáltalán nem hasonlít rá, és semmiféle közös nevező nem található vele, azokban a szerepekben sokkal, de sokkal több személyeset lehet elmondani. Sokkal meztelenebbnek lehet lenni. Én azt a fajta meztelenséget, ami egyébként a kortárs irodalomban azért tapasztalható, amikor egyszerre ismerhető fel a nagyon személyes, és le is meztelenedik a szó érzelmi-szellemi értelmében, én ezt nem kockáztattam, vagy nem próbáltam ki, még, már, nem tudom… De ezekben a maszkokban, a többi szereplőben sokkal személyesebbet tudtam elmondani, a kockázatokról, a szégyenekről, az emberi disznóságokról. Mindarról, amivel nagyon nehéz egy az egyben kiállni.

Az a furcsa, hogy akkor is tárgynak látjuk magunkat írás közben, hogyha az az ember az én arcomat viseli. Akkor is egy tárgy. Az akkor sem én vagyok, azt a privát ént maximum egy napló tudja létrehozni. Tehát nagyon eltárgyiasítjuk magunkat, miközben persze az érzelmi kapcsolatot nem akarom elveszíteni magammal. De ugyanúgy szemlélem a karaktert, ugyanúgy akarok ránézni kívülről, ki ő, mi ő, mi a baja. Nem áll igazából közelebb hozzám, mint amikor nézem Vilmost, ahogy a rózsáit izélgeti, ugyanúgy szemlélem, mert akkor tudok róla írni, ha szemlélem. És ha nem vagyok. Persze utána ahhoz, hogy a mondatnak legyen ereje, hitele, ahhoz benne is kell lenni, mert oda kell adni a jelenléted és a véredet minden nap. De szemlélni egy ugyanilyen elidegenített gesztus.

Ezt érteni vélem. De az is egy komoly írói feladatnak tűnik, hogy az első három regényben énelbeszélő volt. Úgy szólaltál meg, hogy belülről láttad ezeket a figurákat. A hóhér házában is, aztán mindig dupláztad a hangot. Viszont olvastam egy 2017-es interjút[1], amiben azt mondod, hogy nem tudsz elképzelni mindentudó, külső elbeszélőt. Itt meg azt figyelhetjük meg, hogy külső elbeszélőt használsz, ha nem is mindentudót… Sőt, épp a nemtudását, bizonytalanságát teszi placcra. Mi változott, miért kívánkozott ez?

Olyan, mintha ő egy mindentudó volna. Legalábbis narratológiailag. Én is nézegettem, hogy tényleg most egy mindentudó elbeszélő leszek!? Ezt hogy képzelem? De nem. Pont az a trükk, amit menetközben értettem meg én is, hogy ez volt az a jóleső szempont, ahonnan meg tudtam ezt a figurát közelíteni, aki olyan, mintha mindentudó volna, rá is lát egy csomó minden másra, emberekkel kapcsolódik stb. De pont az az érdekes, hogy keveset tud. Az a tudás, ami ott van a könyvében, az nagyon relatív, és igazából semmit sem ér.

Magad is rádöbbentél, hogy jéé, harmadik személyben beszélek erről a szereplőről. Ez hogy volt? Vagy azt érezted, hogy csak ez működik?

Volt egy kísérlet menet közben, az ötvenedik oldalig működött, aztán lefagyott, és manírossá vált. Az volt, hogy a szubjektív elbeszélőből és a mindentudóból nagyon szabadon ki-be mászkált az elbeszélő. Nagyon érdekes volt bizonyos pontokon, de nagyon kifáradt. Én nem szeretem, ha egy könyv erőltet egy eljárást, valamit sulykol, hogy itt ez lesz, ott meg az, kedves olvasó. Az éreztem, hogy ez nagyon mesterkélt. Néha egy fricska erejéig végül maradt benne valami, ahol úgy éreztem, hogy belefér. De több nem.

Azt gondoltam, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő egy nagyon szűk perspektívát mondana, és mint értelmiségi, mindent iszonyúan fog elemezni, iszonyúan fog tudni, és hogy ez iszonyúan érdektelen.

Meg talán ezt az eloldást, eltávolítást sem lehet egy belső nézőpontból…

Ahogy láttam azt, ahogy ül az első jelenetben. És ahogy felnéz a szemüvegben, néz egy homályos világot. Ezt a homályt láttam. A dolgok kontúrtalanok. Elég jók, de kontúrtalanok. Nincs az a bizonyosság, hogy ez a világ ilyen, hanem valamilyen, amilyenné teszem. Láttam őt egy külső mozgásban, ám mégis becsatlakozva a kérdéseihez, bizonytalanságaihoz, ez a kívül-belül lenni érdekelt. Közben az változott meg, hogy a kérdésedre válaszoljak, hogy mondunk ilyeneket, hogy ezt nem, vagy azt nem lehet csinálni, és aztán azt érzem, hogy jaaa, akkor épp azt kell kipróbálni. Dehogy fogom feladni a mindentudó elbeszélőt! Amint kimondom, hogy ezt nem, vagy olvasom, hogy ezt vagy azt nem lehet ma megcsinálni. Hát hogyne lehetne!

Nagyon behatóan nem volt időm foglalkozni az elbeszélővel, de olyan értelemben trükkösnek gondolom ezt a regényedet, hogy egyrészt eloldottad a személyt, egy kívülről néző elbeszélő mindig távolító. De azáltal hogy a referenciapontokat rád lehet olvasni, ez mégis visszavesz ebből a távolságból. Rengeteg betéttörténet van, pici sztori a különböző szereplőkön át, akik meg is szólalnak, időnként hangjuk is van, egy függőbeszédszerű közvetített hangjuk. Tehát mégis sok szólamot ural ez az elbeszélő, de önmagán átszűrve, és ezt az elbeszélői reflexiót, hogy az elbeszélő hogyan tart szálakat a kezében, ezt most látvánnyá teszed, kiteszed az olvasó elé. Az Omertában nem jutott eszedbe reflektálni az elbeszélői hangokra. Odatetted a négy szólamot, és akkor voltak.

Azért sem éreztem az Omertában, mert ott súlyos etikai kérdés merült fel számomra. Ott olyan szereplők bőrében vagyok, akik közül nem egy marginális, elnyomott identitás, egy nem reprezentált hang az irodalomban. Kali, a hóstáti lány vagy akár egy szerzetes, aki börtönben jár. Egy kicsit azt is csinálja a könyv, hogy ezeknek hangot ad. De reflektálni rá már nem éreztem etikusnak. Mit tehettem volna: vagy megfaraghatom a szobrukat, vagy egy kritikusabb nézőpontot működtetek? Úgy éreztem, nem tehetem meg, még ha a figurák maguk értelmezhetők is kritikailag. Nincsenek tökéletes szereplőknek alkotva, hanem a maguk esendőségében vannak ott, és kritizálhatóak úgymond. Ezt az értelmiségi figurát lehet kritizálni, elmondhatok róla bármi rosszat, de nem érzem azt etikusnak, hogy egy elnyomott hang nevében megszólalok, és aztán elkezdem kritizálni. Ott volt valami olyan etikai határ… Lehet, hogy az irodalomban ezt nem kéne mérlegelni, nem tudom, de én nem tudok úgy írni, hogy ilyen kérdéseket nem mérlegelek. Azok nagyon zavarnának. Azért sem tudtam őket kívülről látni, mert pont az volt a feladat, hogy közel hozzam, és nem az, hogy eltávolítsam vagy minősítsem őket. Ez iszonyú vékony jég az Omertában. A korábbi figurák jobban kibírták ezt a terhelést, ők nem olyan elnyomott identitások.

A mostani regényben is, ahogy az évfolyamtársak, osztálytársak vagy művészek történetét, szólamát beemeled, arra nem lehet azt mondani, hogy ők ne tudnának önmagukért helytállni. Én ebben látom a különbséget. Így minitörténetekben ugyan, de rengeteg hang van.

[felolvasás – Csaba, a svéd című fejezetből 108-111.]

Egy lélegzetvételnyi szusszanás, az interjú a felolvasás „után” folytatódik.

 

[1] Tompa Andrea: Valaminek mindig ellent kell állni, https://litera.hu/magazin/interju/tompa-andrea-nem-az-en-tortenetem-mondom-el.html

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Visy Beatrix --

Irodalomtörténész, kritikus. (1974, Budapest) A Lakásszeminárium művészeti műhely megálmodója. A kortárs irodalom elkötelezett olvasója.


További írások a rovatból

irodalom

Csak mozgásként értelmezhető Csak mozgásként értelmezhető
Beszélgetés a nappaliban Tompa Andreával, 2. rész
Erdős Virág: Hősöm, Magvető kiadó, 2020
irodalom

Te meg úgy nézel ki, mint Bukowski Te meg úgy nézel ki, mint Bukowski
Fehér Enikő és Radisz Afrodité a Kis Présházban, 2020. 10. 28.
Márton László Nibelung-fordításának bemutatója a Kis Présházban

Más művészeti ágakról

art&design

Karanténba zárt vizuális napló Karanténba zárt vizuális napló
Birtalan Zsolt 40 nap (Karantén napló) kiállításáról
art&design

Urbánus sziklák lecsupaszítva Urbánus sziklák lecsupaszítva
Szabó Kristóf KristofLab kiállítása: Cserhalmi Luca megnyitó szövege
Rolla János és a Zeneakadémia Kamarazenekara/3


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés