bezár
 

zene

2008. 10. 24.
Havizaj16
Tamagawa, B°tong, Rovar17 és Idealisten koncert a Gödörben, 2008. szeptember 30-án
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Havizaj16 A Havizaj névre hallgató zajzenei minifesztivál idén már 16. alkalommal került megrendezésre, s az est ezúttal a Gödörben kapott helyet. Nagy képmutatás lenne azt állítani, hogy a rendezvény ismertsége ezzel szintet ugrott, hiszen ugyanolyan családias hangulatban zajlott, ahogy eddig is. Ezúttal két ismertebb nyugat-európai előadó látogatott el hozzánk csalódás, illetve katarzis formájában.
Füstszag fűszaggal vegyülve, hangulatvilágítás és sejtrezegtető hanghullám-ár: ez fogadott minket a koncertterembe lépve. Tipikus ilyen rendezvényen, bár a szemüket meresztő bölcsészlányokat elnézve a Gödörben ez a légkör szokatlan volt – a helyi közönségnek legalábbis egészen biztosan. Meglepő módon erről a noise-koncertről sem maradhatott el a wannabe-k absztrakt trip-művészkedése és a so-called hozzáértők mélyenszántó, emelkedett beszélgetése a színpad előtt, illetve a plafont bámuló, amúgy lesütött szemű, félszeg srácok társasága. Egy ponton azonban e Havizaj egészen más volt, mint a többi: nem gondoltam volna, hogy ennyire nincs határ pszichedelikus és orthodox zaj között…
Havizaj
Egy kis zaj

A Rovar17 a legismertebb magyar noise/dark ambient/industrial egyvelegprojekt: stílusában szinte konkurencia nélküli, s ennek köszönhetően etalon, ha valaki hazai zajokról beszél. Néhányszor már volt szerencsém hozzá, de igazából sosem lendült túl az „ilyet én is tudok csinálni” kategórián. Persze egészen másfajta „ilyet én is tudok csinálni”, mint az egyszerű nyárspolgár és az absztrakt festészet esete: sokkal nehezebb jó, klisémentes hangszeres zenét készíteni, mint ugyanolyan zseniális zajzenét. Ha (dark) ambientről vagy noise-ról van szó (pláne a kettő keverékéről), az alkotónak könnyű dolga van, mert nem zenét, vagyis értelmezett hangokat, hanem zajt, azaz még nem értelmezett hanghullámokat kell kreálnia. Nem feladata, hogy eldöntse, milyen élményt vált ki bennünk az adott hanghatás („zene” esetében a trombita nyílván érces, a klarinét lágy; a dob robban, az elektronos gitár zúg, etc.), elég a befogadó individuális kódfejtő-képességére bíznia mindent. Ahhoz, hogy az alkotó megteremtse a viszonylagos befogadói szabadságot, nyilván megfelelő szakmai tudás (és jó fül) szükségeltetik: jó noise az, ahol a hullámok nem tévesztenek célt, azaz nem ül a teremben két ugyanolyan élményeket átélő hallgató.


Rovar17 koncert

Ehhez először is egy laptop kell jó hangkártyával, majd jó hangtechnikájú klub, és persze a hozzáértés: előre felvesznek néhány érdekes hangot, s azokról egy sor torz variációt készítenek, amelyeket ízlés szerint (legtöbb esetben random, tehát sosincs két ugyanolyan előadás!) lehet bejátszani. A keverőpult rengeteg lehetőséget kínál a hanghatások további mixelésére (például visszhangosítására), illetve különféle visszatérő motívumokat tudunk összerakni, hogy ne legyen teljesen kakofon az összhatás. A Rovar17 produkciója azonban csak szimplán kusza volt.

A koncert

A megszokott vetítés itt 50-60 éves, fekete-fehér francia pornó-kisfilmek egymásutánjából állt, aminek a noise-hoz éppenséggel egyáltalán nem illő (egyik barátom szavaival élve) „kaki-pisi” színvonala volt: ha az embereknek pornó, szörny, robbanás vagy nagy rakás végtermék kell ahhoz, hogy a produkciót határokon túlinak érezzék, nincs értelme kiállni a színpadra. Én sajnos nem éreztem semmi iróniát/gúnyt, vagy provokációt a vetítés mögött – akkor legalább más lenne a helyzet. Így azonban kicsit olyan volt, mint a mostanában egyre népszerűbbé váló ismeretterjesztő dokumentumfilmek új válfaja, amiben a főhős a túlélés mestereként tehéntrágyából facsar vizet, vagy aránytalanul nagy figyelmet fordít a rendező az állatok extrém párzási szokásainak bemutatására - elvégre csak így lehet sok embernek eladni a terméket.


Mindezzel hihetetlen kontrasztban állt a Rovar17 tomboló zajzenei hangorkánja: öt perc bambulás után az ember kezdi fokozatosan magáénak érezni, „feltalálni a zenét”, furcsa kozmikus vibrálásként élni meg minden apró rebbenését. Akkor aztán a háttér „gagyi” pornója visszazökkenti a valóságba – ennek köszönhetően többen nem tudták komolyan venni az előadót: voltak, akik csak mosolyogtak vagy legyintettek, mások vigyorogva sétáltak ki, hogy elújságolják másoknak, milyen „durva”, „bomlott” élményük volt az imént.

 
A kettős megítélés egyébként igaz volt az egész koncert-estre: a közönség nagyobbik része inkább az élmény extremitása (vagy csak a tépés?) miatt hallgatta végig a produkciókat, individuális kódfejtésről szó sem volt (megrekedtek a műfaj felszínén). Sajnos, erre a Tamagawa erősen rájátszott: a villódzó színfoltokkal teli absztrakt háttér már-már jellemzően pszichedelikus lényege (bár lehet, csak én vagyok ehhez túl előítéletes), a szétesett kiállás, illetve a zene gerincét adó klasszikus ambientes betétek erős psy összhatást eredményeztek – mármint a noise-on belül. Itt kell megjegyeznem, hogy a noise/ambient furcsa „töltelékműfajjá” vált mára. Minden zenei szubkultúra kitermeli saját zajzenei szféráját, amelyek már nem is nagyon tudnak egymás létezéséről. Így vannak alternatívabb, post-rockosabb, indusztriálisabb, metálosabb, etc. ambientek: ez amolyan pszichedelikusan post-rockos ambient noise volt.


A legszembetűnőbb különbség a Rovar17-hez képest az volt, hogy a Tamagawa sokkal kevesebb elemi zajjal operál: a zene nem nyers hanghatásokból és a hallgató asszociációiból áll össze, hiszen a zenész itt hangszert is használ. És pont ezért volt igénytelenebb a produkció: az egész csupán egy unalomig búgatott, számonként különbözően torzított/variált alapzajból (szintetizátor?) és lassú, chill-out gitárprüntyögésből állt. Igaz, ez a chill-out egészen más, mint amilyet az ember alternatív teaházakban vagy kávézókban szokott meg: torz, egészségtelen nyugalom sugárzik belőle. Összességében nem volt nagy szám: a Tamagawa kicsit Earth-es, kicsit Lustmord-os, ám egyik zene zseniális megkomponáltságával sem ér fel.

 
A B°TONG már más tészta: ugyanúgy improvizatív, egyéni koncertet adott, a hatás azonban sokkal kifinomultabb volt. Az egyik pillanatban a csendet hangos vartyogás, brekegés törte meg, amely jó öt-tíz percig éles sercegés kíséretében visszhangzott a teremben. Közben egyre több furábbnál furább „hangszer” került elő: bámulatos volt végignézni, hogyan jutunk el az egyszerű padoktól a hegedűvonó-reszelő párosig, illetve a habverőig. Ki gondolta volna, hogy az olyan konyhai kellékek, mint a diótörő vagy a krumplihámozó megfelelő eszközök segítségével hangszerekké válhatnak? A B°TONG megmutatta: a noisehoz nem kell más, csak egy antenna és némi fizika.


Hihetetlenül érdekes volt hallani, hogy az eszköz anyaga és alakja mennyit módosít a segítségével előállított zajon: profi zenész kezében a vékony kézidaráló egyszerre kerreg és bugyborékol, a fémtálban pörgetett golyó pedig nem csak a megszokott fémes súrlódáshangot adja ki, hanem olyan érzetet is kelthet, mintha teherautó zúgott volna el mellettünk. A produkció tételmondata a következő: minden zene zaj, és minden zaj hullám/rezgés, így teljesen mindegy, milyen eszközzel csaljuk lelki szemeink elé a kívánt élményt. Ezt az alapvetően felkavaró élményt csak tetézte az előadás utolsó perceiben bejátszott, erősen Hitlerre emlékeztető rádióbevágás – polgárpukkasztásnak belefért, reméljük az úr nem utalgatni szeretett volna vele.

És a levezetés

Ezek után merőben más koncertet láttunk az Idealisten előadásában: az együttes az előzőeknél jóval könnyedebb, táncos indusztriális zenét játszott. A produkció valahol a Throbbing Gristle és a Front 242 között mozog: finom egyveleget hallhattunk régimódi ipari és annál kissé újabb EBM-es ritmikájú zajzenékből – amit rendkívül pikáns, magyaros underground légkör kísért. Lazításnak abszolút nem volt rossz; hiba csak annyi volt benne, hogy a táncos felhang miatt az előző fellépések némiképp tartalmasabbnak, komolyabbnak tűntek – ami nem a zenészek hibája, egyszerűen így sikerült a line-up.


Nincs olyan nyelv (átvitt értelemben), amelyen el lehetne mesélni a beleélés azon fajtáját, amelyet az emberben az ilyen zenék indítanak el: legjobb az, ha mindenki maga tapasztalja meg – kíváncsiéknak a Havizaj17 kötelező!
 
Fotók: Lányi Dániel
nyomtat

Szerzők

-- Sárosi Ádám --


További írások a rovatból

Háttérinterjú Balogh Máté Andrással, a kortársPRos Kft. és az Art is Business Egyesület alapítójával a kulturális és a forprofit szféra egymásra találásáról, igényekről és lehetőségekről
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Kecskés D. Balázs válaszol
Darvas Ferenc és Várady Szabolcs szerzői lemezéről
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Horváth Márton levente válaszol

Más művészeti ágakról

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Interjú Illés Mártonnal zenei energiákról, a kortárs zene helyzetéről, tanulmányokról
Péterfy Gergely – Nagy Ervin: Robotmese. Lampion Könyvek, 2022
Borda Réka: Égig érő csalán, Scolar kiadó, Budapest, 2022.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés