bezár
 

irodalom

2010. 03. 13.
Álom, Amerika
Interjú Orsós László Jakabbal, a New York-i Magyar Kulturális Központ igazgatójával, a New York-i Magyar Évad kurátorával
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Álom, Amerika Orsós László Jakab folyóiratszerkesztő, forgatókönyvíró, kritikus. 2005 óta a New York-i Magyar Kulturális Központ igazgatója, a tavalyi magyar évad, az Extremely Hungary kurátora. Mesél arról, kik azok a hunkyk, arról, hogyan működött egy magyar nyelvű színházi előadás a nézőtéren és a színfalak mögött, vagy arról, hogyan is van Amerikában a kultúraipar, a kulturális támogatási rendszer és a szponzoráció.
Mennyire általánosítható a mai emberek Amerika-élménye? Szerinted mit jelent emigránsnak lenni? Változott ez az élmény a huszadik század eleje óta?

Változott is meg nem is. Ha kimész Amerikába, egy hét múlva emigráns vagy, tulajdonképpen mindegy, honnan jöttél, tehát abban a pillanatban átéled a modernkori emigrációt. És azt is végig kell gondolnod, hogy miért vagy éppen itt, hogy kerültél te ide. A fejedben végigjátszod azt a játékot, amit azok a parasztemberek is végigjátszottak, akik a huszadik század elején kiutaztak Magyarországról. Amikor erre rájöttem, rögtön beugrott, hogy ugyanúgy működik ma is Amerikának ez a magnetikus hatása, mindenki valamit remél tőle, ami valójában csak fejben képződik meg. Folyamatos fejben építkezés a készülődés időszaka, az utazás és a megérkezés pillanata is. Én mindig ugyanúgy repülök át most is, mint ahogy a gőzös hajón ment valaki két hétig, száz évvel ezelőtt.
Orsós László Jakab
Forgách Péter filmje, a Hunky blues, melynek te voltál az ötletadója, ugyanezt a történetet járja körbe. Mi volt a célotok a filmmel?

Igen, azt próbáltuk megmutatni, hogy ezeket az álmokat hogyan zúzza szét a realitás folyton, hogy miképp működtek a huszadik század elején a dolgok térben, időben és az emberek fejében. Ahogy egyre több anyag volt a birtokunkban, kiderült, hogy a kivándorlás egyáltalán nem volt „nagy kaland” a szó pozitív értelmében, sokkal inkább volt rémálom. Senki nem beszélt angolul. Volt egy kis réteg, aki fel tudta venni a ritmust, aki meg tudott mérkőzni azzal, hogy gyűlölik, hogy kívülálló, hogy a legalantasabb munkát kell csinálnia. Elkezdett épülni valahogy, és hirtelen átbillent az identitása bevándorló földönfutóból „hivatásos” földönfutóvá. Akár sikeressé is válhatott. Rengetegen halálosan elvéreztek, egyharmaduk visszajött Magyarországra, mivel elfogyott a pénzük, nem sikerült munkát találniuk, vagy egyszerűen lelkileg törtek meg: nem bírták, hogy kővel dobálják, hunkyknak hívják őket.
Leegyszerűsítve jól látszik, hogy a pénz a lényege az egésznek. Ezek az emberek nem illúziókat kergettek, a céljuk kizárólag annyi volt, hogy minél több dollárral jöjjenek haza. Akinek valami elindult, annak nagyon jól be is jött a kivándorlás. Egy archívumban rátaláltunk egy csomó interjúra, amiket félig angolul, félig magyarul vettek fel. A kérdésre, hogy miért jött Amerikába, valaki azt feleli, hogy azért, mert tudta, hogy ez egy szabadabb világ, és ki akarta próbálni, hogy mit tud ez a szabadság hozzáadni az életéhez.

Mit jelent ma ez a „szabadság”? Mit ad a magyaroknak ma Amerika?


Szoktunk erről beszélni a barátaimmal, hogy milyen érdekes, hogy ez az élmény, a szabadság érzete még mindig hat ránk, azzal együtt hogy sokkal több ponton vagyunk kritikusak vele, jobban látszik, ami nem ideális vagy épp rosszul működik. De valójában akkor is azt érezni, még mindig, hogy ez egy szabad ország. Szabad minden elemében, és minden pozícióból vizsgálva: nézőként vagy a dialógus résztvevőjeként, hogy jóval több az interakció, az emberek kalkulálnak egymással. Itthon ez úgy működik, hogy azt nézzük, hol lehet egy hatalmasat belerúgni a másikba. Az, hogy a másik ember nem csak mint a büntetés és az indulat tárgya létezik – ez iszonyatosan vonzó.

Beszéljünk most az Extremely Hungary címen futó New York-i magyar évadról! Hogyan alakult ki a végleges program? A saját ízlésed mennyire befolyásolt?

Ez összetett dolog. Amikor először szembesül valaki azzal, hogy van, ami neki tetszik, amiben hinni tud, és van, ami egy adott közegben, az én esetemben New Yorkban működik, akkor fel kell mérnie, hogy ebből mi az, amit teljes szívvel képviselni tud. Amikor én elkezdtem tervezgetni, akkor ezzel a kettősséggel számoltam, és tudtam, hogy az ilyen érzelmi kötődések miatt nagyon brutális szűrőn kell átmennie minden ötletnek. Mert az a „gőzös gőg”, hogy igen, megcsinálom, kitart egy pár hétig vagy hónapig, aztán egyszer csak rájössz arra, hogy igen, de ez a fesztivál nem én vagyok, tehát egy nagyobb világot kell képviselnem. Be kell a kritikusi mércét máshová állítani, tudni kell korrigálni, nyelni, hogy közben őrjöngnek körülötted, üvöltöznek, gyűlölnek, verik az asztalt. Aztán ha szerencséd is van, valami mégis összeáll.

Voltak azzal kapcsolatban félelmeid, hogy ami itt működik, az vajon máshol is ugyanúgy működni fog-e?

Ez az egyik alapprobléma. Mert azt régóta tudom, kurátorként és magyar közszereplőként is félrevezető, hogy azt gondoljuk, ami itt jól működik, híres és sikeres, annak van helye egy külföldi kulturális szemlén is. Ez ismerős követelés, hogy azonnal, hát hogyhogy, engem minden este ezren néznek, nekem ott kell lennem. Pedig az évad szervezése is úgy kell, hogy menjen, mint a jó fordítás, nem árt tudni, hogy amint valami átkerül egy másik kultúrába, fizikailag másik térbe, másként kezd majd működni. Ismerni kell az adott kultúrát, és valamilyen vízióval kell rendelkeznünk, hogy milyen kémiai hatásoknak lesz kitéve az a produktum. Volt, amikor ezt nagyon jól be tudtam kalkulálni, volt, hogy egyáltalán nem. Nekem az első nagy élményem ezzel kapcsolatban teljesen személyes volt. Volt egy film, amit én írtam, mielőtt elmentem, ez az animációs film, a nyócker, és amikor kimentem, egy év múlva egy jó kis manhattani alter moziban műsorra tűzték. Odamentünk egy csomó haverommal, és egy teljesen más filmet láttunk. Másképp reagált a közönség, sokkal jobban, mint itthon. Itthon is szerették a filmet, de szerintem ott az első perctől arra futott rá a film, amit mindig gondoltam, hogy ez egy komédia. Megijesztett, hogy akkor fogalmam sincs, hogy itt mi működik és hogyan. A fesztivállal kapcsolatban ugyanígy észnél kellett lennem, egyszerre volt folytonos élmény és méricskélés.


Hogyan találtak az előadások közönséget? Kik mentek el a Magyar Évad történéseire?

Rájöttünk már az elején, hogy nekünk oda kell mennünk, olyan helyekre kell vinnünk mindent, ahol már egy létező közeg van. New Yorkban az Ivanovot csak úgy feltenni egy színpadra azt jelentené, hogy nekünk kell fizetni a színház bérleti díját, az összes munkást, a biztosítást. A mienk a bevétel, és ha működik az előadás, mi is megússzuk ráfizetés nélkül. Csakhogy mi ezt nem engedhettük meg magunknak: még a közönséget se tudtuk volna behozni. Másik utat kellett találnunk. A Lincoln Center éves nagy nyári fesztiválján, ahol nyolc fontos társulatot hívnak meg a világ minden tájáról, meg akartuk győzni a producert arról, hogy ez egy olyan előadás, ami nekik nagyon jól fog jönni. Elég hosszú tárgyalás eredménye volt, hogy végül rábólintott.

Hogy miért megy el egy magyar előadásra a közönség? Azért mennek oda, mert a Lincoln Center fesztivál nagy nevekkel és mindig nagyon erős minőséggel dolgozik. Amikor a New York Timesban megjelenik májusban a műsorterv, az önmagában felér egy komoly állítással. Az ismert nevek és előadások után vannak a még nem ismertek, de azok kanonizálódnak, abban a pillanatban. A Lincoln Center alapközönsége olyan, hogy eljön a számára egzotikus, érdekesnek ígérkező budapesti előadásra. A többi a mi dolgunk, hogy hogyan húzzuk be azokat is, akik minket magyarokat ismernek.

Ezek szerint biztosra mentél?

Azt azért nem mondhatnám…Az Ivanov miatt is halálosan izgultam, elképzeltem, hogy jönnek Ascherék, és már előre csillagokat láttam, hogy mi lesz itt, fejre fogunk állni: két és fél órás nagy előadás, rengeteg színész, mindez magyarul, kis felirattal. Nem túl jó színházat kaptunk, nagyon jó helyen levőt, de nem túl jó technikát. És a második estétől ömlött a tömeg, döbbenetes volt, ahogy végigülték. Fantasztikus volt, hogy a nagyon kulturált közönség is úgy reagál, mintha bábszínházban ülnének: sóhajtozások, teljes befeszülés, olyan volt, mintha egy nyilvános pszichiátriai gyakorlaton vennénk részt, vagy mint amikor megnézetik tesztközönséggel a reklámfilmeket és mi a foncsoros üveg mögül figyelnénk a reakciókat. Ascherral ültünk hátul, és néztünk, hogy mi van itt. Amikor azt üvölti a férj a feleségnek, hogy megmondom neked, hogy soha nem szerettelek, lefagyott az egész közönség, percekig beállt az egész döbbenetes hangulat. Fantasztikusan reagáltak.

Ilyenkor érezni lehet, hogy nagyon más ez a kultúra. Valahogy mindenki azonos önmagával. Talán a naivitás is benne van, hogy odamegyek nézőként, és ezzel együtt mindenemet odaviszem. Ahogy mi mindent kívülről látunk egy picit, rafinálttá, gyanakvóvá válunk, és ezzel elvesztjük az ártatlanságunkat is, minden nap. Egy amerikai viszont sosem veszíti el, és ennek nagyon nagy pozitívumai vannak. Frontálisan él át mindent, ettől kiszolgáltatottabb is, de jól jár, tulajdonképpen. Én már tudom, hogy jön a farkas, és előre ettől szorongok, ő meg csak akkor kapja fel a fejét, ha tényleg ott is van.

Más a kultúrához való viszony Amerikában?


Ott nincs kulturális politika, ami azt jelenti, hogy nincsen állami pénz a kultúrában. Magyarországon mindenki egy marionettjátékban játszik. Ez előny is, hátrány is velünk szemben. Egy előadás vagy egy esemény megszervezésekor az az út, hogy például van egy alapítvány, viszonylag kis pénzzel gazdálkodik ugyan, de oda lehet pályázni. A projektedre kapsz pénzt, és nem az intézmény fenntartásához. Mivel az alapítvány nem állami szervezet, ezért nem igazán lehet érvényesíteni semmiféle politikai akaratot, és a művészetnek sincs politikai érdekérvényesítő szerepe. Leszámoltak ezzel. Tulajdonképpen egy nyers piaci viszony teremtődik a kultúrában: az marad fent, ami önmagát el tudja tartani, a közönségre bízzák az ítéletet. Ha elmennek egy színházba vagy egy kiállításra,  akkor az a produkció el tudja magát tartani. Ehhez megteremtettek egy nagyon nyitott és nagyon egyszerű szponzorációs lehetőséget: mindenki adakozhat, és automatikusan leíródik az adóalapjából. Kötelességed dönteni egy idő után, ha biztos munkád van, hogy a pénzedet hova irányítod, és mi mellett foglalsz állást. Ez a te kategorizációd az életedben, hogy te vagy valamilyen, emellett foglalsz állást.

Hogyan élnek meg a kis produkciók egy ilyen telített, piacosított közegben?

Nagyon kicsiben, és sokkal drámaibb körülmények között, mint amihez a magyar művészek vannak szokva. A magyar képzőművészeknek, előadóművészeknek elképzelhetetlen, hogyan csinálnak meg egy estét, mondjuk az East Village-ben New Yorkban, mi egy színházterem, hány ember számít közönségnek, leesik az álluk, nem hiszik el, ha szembesülnek az ottani viszonyokkal. 25 fős előadás egy fűtetlen teremben, gyakorlott, nagyon sokra tartott színészekkel, akik ezért az előadásért hosszas meghallgatásokra jártak. És leadnak tízet belőle 25-30 embernek, 300 embernek mondjuk, és ha a New York Times egyik kritikusa ír róla egy ekkorát, akkor pezsgőbontás van és ünneplés.
orsós László Jakab
Változtatott rajtad ez a kint töltött öt év valamit? Mik a további terveid?

Melózni tanultam meg, azt hiszem, amikor a közelébe jutottam annak a hatékonyságnak, amit ott a munka, a szervezett együttműködés jelent. Előre, évekre előre kell és lehet gondolkozni. Ez számomra nagy tapasztalat volt, hogy mindent strukturáltabban lássál előre, mert egyszerűen kénytelen vagy így gondolkodni, és iszonyatosan sokat fejlődött ezzel a dologgal valami bennem.

Ha a Magyar Évad visszhangját nézzük, egyáltalán nem mellékesek azok a kapcsolatok, amik kialakultak Magyarország és Amerika között. Elsődleges feladatomnak tartottam, hogy benne legyünk a köztudatban, hogy ha vége lesz ennek a sorozatnak, a kurátorok és a producerek akkor is számoljanak a magyarokkal egy darabig. A New York Timesnak van egy komolyzenei rádiója, másfél millióan hallgatják, velük nagyon sokat dolgoztunk együtt. Épp azelőtt kerestek meg telefonon mielőtt most eljöttem, hogy hallottak egy Steve Reich ősbemutatóról Budapesten, meg lehet-e oldani a közvetítést valahogy. Egy hét múlva le volt szerződtetve minden résztvevő: fotós, programozó, mindenki.
Szóval a hatékonyságnak, a gördülékenységnek érzem a hatását leginkább, nemcsak a személyes dolgaimban, hanem a közösen végzett munkánkban is. Csak nem lehet leállni soha, tartani kell ezt a ritmust, mert öt perc alatt el is felejtenek.

Hogy én tervezek-e valamit Amerikával vagy hogy ő tervez-e valamit velem, az egyelőre nyitott kérdés. Nem tudom, ez sok mindentől függ, lélekjelenléttől meg energiaháztartástól is. Ezt ebben a pillanatban nem tudom, most leginkább aludni szeretnék valahol.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Benedek Anna --

-- Árvai András --


További írások a rovatból

irodalom

Egy sokoldalú szerző társaságában Egy sokoldalú szerző társaságában
Újra volt irodalmi rendezvény a Kis Présházban

Más művészeti ágakról

Papolczy Péter (William Shakespeare, Szabó Lőrinc): Hogyne szeretnélek? Szonettek három hangra, Tilos az Á, 2019.
Interjú Hudi Lászlóval a Mozgó Ház Társulásról, munkamódszerekről, külföldi lehetőségekről
Interjú Rohmann Dittával oktatásról, médiáról, motivációról
Andrew Rossi: Az igazság nyomában: Félretájékoztatás és az álhírek ára


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés