bezár
 

film

2011. 09. 23.
A westernhős melankóliája
Nicolas Winding Refn: Drive - Gázt!
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A rendkívül megosztó Valhalla Rising után Nicolas Winding Refn az Egyesült Államokban hozta tető alá legfrissebb projektjét, amelyért idén májusban át is vehette a legjobb rendezőnek járó Arany Pálma-díjat. Operai igényű víziójában bűnfilmek, westernek hagyománytára vegyül a színpompás románcok minden erényével: a Drive egyszerre szörnyűséges és kedves, ugyanannyira maszkulin, mint amennyire gyengéd.
A dán fenegyerek ezúttal James Sallis 2005-ben publikált hard boiled krimi-regényének adaptációját vállalta magára: mind a könyvben, mind pedig a belőle készült feldolgozásban egy névtelen antihős, a Sofőr (Ryan Gosling) áll a középpontban, aki nappal hollywoodi mozikban dolgozik autós kaszkadőrként, éjjel gengsztereknek segít kereket oldani egy-egy rablás után. Merev regulák által szabályozott (nem hord fegyvert, kizárólag öt percig hajlandó a bűnözők rendelkezésére állni), szamurájszerű élete gond nélkül telik, egészen addig, amíg közel nem kerül Irene-hez, a szomszéd nőhöz (Carey Mulligan) és annak hétéves kisfiához. A zsiványok szállítójának ugyanis éppen a fiatalasszony börtönből szabadult férjét kell segítenie egy akció során, ám amikor a művelet balul üt ki, a főszereplő környezetében elszabadul a pokol.


Refn ezúttal sem mond le a védjegyének tekinthető „csendes robbanás”, illetve az árulkodó zörejekkel kísért erőszakkitörések beemeléséről. Amint a Sofőr látja holtan összerogyni újdonsült „családjának” egyik tagját, nem kell hozzá sok idő, és ugyanolyan nyugtalanító morajokkal kísért, majd elképesztően brutális cselekedetek peregnek a gyöngyvásznon, mint amilyenek a Vérveszteség jellemgyenge, önsorsrontó fiatalemberét, netán a Pusher III. – A halál angyala megalázott, öregedő, kövér, életunt szerb maffiavezérét mételyezik.

Fontos azonban kiemelni, hogy a Drive láthatóan különbözik a direktor eddigi, többnyire bukás-dramaturgiával érvényesülő műveitől, nem egy „bekattanás” krónikája, vagyis nem egy, a tetteit uralni képtelen, lecsúszó férfiembert szerepeltető, irracionális viselkedés dominálta modern tragédia. A tárgyalt film hőse ugyanis egy őt hihetetlenül megrázó veszteség miatt jön ki a béketűrésből, kimondottan rosszul viseli a szóban forgó gyilkosságot („Megöletted egy kisfiú apját!” – szól a mellé adott partnernőhöz), hovatovább a valakihez tartozás élményét érzi fenyegetve. Cselekvései azonban, legyenek bármennyire kegyetlenek, hirtelen feltörők is, mindvégig a számára sokat jelentő személyek oltalmazásának rendelődnek alá: a Sofőr a teljes játékidő során motiváltan cselekszik, és Refn érthetően, de közel sem didaktikusan érvel a hős tetteinek jogossága mellett, így végképp nem lesz jellemző a Drive főalakjára az "őrület" szó.



Sőt, ha léteznek kulcskifejezések, amely precízen rámutatnak a mozi velejére, azok a családba tartozás, a befogadottság. Ezeket a princípiumokat pedig ugyanúgy demonstrálja a rendező hangelmélete: nemcsak a filmet nyitó, példátlanul feszesen ábrázolt betörést, majd üldözést kíséri egy hozzá kifogástalanul illő zene, de Refn akkor sem vall kudarcot, amikor a Sofőr, Irene, a kis Benicio és Standard, az apa relációját dúcolja alá az auditív szférával. Leírhatatlanul gyönyörű az a jelenet, melyben először az otthonában bütykölgető főalakot látjuk, majd a következő beállításban a saját lakásában álldogáló Irene-t, tekintetükről pedig mindent elárul az Under Your Spell című dal: nagyon kevés szöveg hangzik el, de pusztán a vágás és a zenehasználat számtalanszor beszédesebb, mint akármennyi romantikus ömlengés.

A Drive-ban kép és hang professzionális összhangja figyelhető meg, kölcsönhatásuk rengeteg alkalommal melodrámai hangulatot szül. A rendező ráadásul olykor pusztán a képekkel artikulálja a Sofőr és Irene közötti viszonyt, gondoljunk csak a barnás szűrővel vett snittekre, de a legtöbbet a csendek, a pillantások mondják el: az impressziók filmje ez.

Ryan Gosling kifogástalanul alakítja a már-már autisztikus, csak a saját felségterületén életképes, és a hétköznapi világba lassan, de biztosan belerázódó szereplőt: felemelő, amikor mosolygásával-nevetésével kommunikálja, mennyire boldog, amiért egy családhoz tartozhat, ahogy az elszakadás fájdalmától könnybe lábadó szemei is tanúskodóak, de újfent említhető egy zenével aláfestett szcéna, amikor hősünk a gyakran filmezett Los Angeles-i vízelvezető csatornában autózik Irene-ékkel. Az ott felcsendülő A Real Hero című szerzemény rögvest össze is foglal mindent a karakterekről.


A melodrámai hangütésen túl létezik még egy újabb műfaji vetülete is a filmnek, ez pedig a westernek mélyszerkezete. Persze, a Drive a szó szoros értelmében nem a vadnyugati történetek reprezentánsa, de azzal, hogy a dán rendező Standard halála után a főhős intencióit emeli ki, mintha egy cowboyfilm hőse lépne a porondra. Nem materiális értékek, mint a pénz, mozgatják, sokkal inkább az apa, anya, gyerek iránti szeretet vezérli, azért vállalja az utolsó melót („Befejezi a munkát, kifizeti az adósságát. Utána ne gyertek a család közelébe!” – figyelmezteti a hős az egyik simlist), és amikor az gallyra megy, előbb csak a szeretett ismerősök oltalmazása, az ő biztonságba helyezésük marad számára, végül pedig a gaztevők megbüntetése. A meg nem nevezett főszereplő miatt adódik a lehetőség, hogy a Gengszterek sofőrje című Walter Hill-film protagonistáját említsük példaként, ahogy a Clint Eastwood által játszott Névtelen Férfi alakmásaként is elszámolható Gosling karaktere (utóbbira a szivart helyettesítő összerágcsált gyufaszál is következtetni enged). Ezen felül a Drive-ban legalább olyan erős az egzisztencialista bűnfilmek (a Hollywoodi Reneszánsz egyik örökbecsűje, a Point Blank ugyanúgy ide sorolható, mint a francia noir alfájának és omegájának tekintett A szamuráj) hatása, mint a lételméleti road-movie-k (Száguldás a semmibe, Two-Lane Blacktop) szellemi hagyatéka, illetve a direktor a klasszikus westernhős imágójával is eljátszik. Refn a maga oltalmazóját egy szerethető, hatalmas szívvel rendelkező fiatal hősként definiálja, aki a kezdeti stációban látható rideg, érzelemmentes vérprofiból egy felelősségteljes, a gyengék, a rászorulók, egyszersmind az arra érdemesek védelmére kelő lovaggá nemesedik. Ebben a perspektívában pedig már az egy helyen (
egy az IndieWire-ön olvasható interjúban) a rendező Átváltozás-trilógiájának titulált hármas (Bronson, Valhalla Rising és a mostani dolgozat) zászlóvivőjeként is érdemes emlegetni a Drive-ot. Sőt, ha tovább szeretnénk gondolkodni és a rendező életművét nem kívánjuk a hátunk mögött hagyni, az ellentmondásos fogadtatásban részesült vikingfilm, a Valhalla Rising néma hőse is kiváló allegóriája a szűkszavú sofőrnek.

 
A Drive újabb erénye abban is megnyilvánul, hogy érzékfelettien gyönyörű románcként, brutális eseményekkel tarkított bűnügyi sztoriként, óriási adag feszültséggel pumpált thrillerként ugyanolyan hiteles. Nicolas Winding Refn olvasatában az említett melodrámai szintből nő ki a western, de amikor a szerző a fiatal férfi és a nő bimbózó kapcsolatára irányítja a figyelmet, Newton Thomas Sigel lebilincselő operatőri munkája és a hangművészet révén egy csaknem transzcendens, apró rezdülésekkel vértezett szerelmi történet nyílik meg előttünk, a néző lassanként egy másik, nem megfogható, csupán az érzékeit bombázó világban kezd járni. Ez az érzés akkor sem szűnik meg, amikor Gosling figurája bosszúálló „vadnyugati hősként” autóba száll, és revans-menetét az olasz énekesnő, Katyna Ranieri könnyfakasztóan szép Oh My Love-ja kezdi támogatni – mintha csak John Woo legjobb, Hongkongban készült vérpoétikáiban (Szebb holnap, A bérgyilkos, Golyó a fejben) gyönyörködnénk. És a film hírhedt liftes jelenetében is észlelhető az erőszak és a romantika kettőse: a csókolózással induló szcénát a Visszafordíthatatlan poroltós tombolására rímelő fejszéttaposás zárja. Részben a Drive stilisztikai oldala, részben pedig a szereplők közötti, rettentően precízen lefestett viszonyrendszer miatt a film valamennyi kockáját bevonja a melankólia, és ez talán akkor hág a tetőfokára, amikor Refn crescendója hallatszik. A fináléban, amely a legszebb western-tradícióknak ad érdekes csavart, és nem meglepően újabb dimenzióval ruházza fel a hőst, aki örökké úton van, aki a semmiből jön, különleges képességének felhasználásával helyreállítja a zabolátlan világrendet, majd újra visszalép az ismeretlenbe.


A Drive fabulájában pontosan az ígért műfaji premissza, a rablásmozi-tematika alakul leginkább irrelevánssá, Refn abszolút kijátssza azt. Az akcióorientált autós mozgóképekkel (friss élményként itt állhat a Halálos iramban ötödik felvonása, amely nem mellesleg sokat kölcsönöz a heist-filmek motívumaiból) szemben a dán direktor olyan film-elegyet alkot, amely kifogástalanul idézi meg Michael Mann Los Angeles-sorozatának (Az erőszak utcái, L.A. Takedown, Szemtől szemben, Collateral) atmoszféráját, és amely két műfaj markáns jelenléte révén tündérmesei magasságokba repít egy látszólagos bűnügyi darabot. Ilyen minőségben pedig nem tűnik költői túlzásnak, amikor Refn úton-útfélen Grimmék elbeszéléseit nevezi meg ihletforrásként. 

Drive - Gázt!
(Drive)
Színes, feliratos, amerikai akciódráma, 2011, 100 perc
16 éven aluliak számára nem ajánlott!  
Rendezte: Nicolas Winding Refn
Írta: James Sallis regénye nyomán Hossein Amini
Zene: Cliff Martinez
Operatőr: Newton Thomas Sigel
Vágó: Mat Newman
Szereplők: Ryan Gosling (a sofőr), Carey Mulligan (Irene), Albert Brooks (Bernie), Bryan Cranston (Shannon), Ron Perlman (Nino)
Forgalmazza: Fórum Hungary

Szabó Ádám korábbi kritikája a Valhalla Rising című Nicolas Winding Refn-moziról
itt olvasható!
nyomtat

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

Jeanne Herry: Az arcuk mindig előttem lesz
Beszélgetés Hevér Dániel rendezővel és Kertész Zsanett forgatókönyvíróval a Valami madarak című filmjükről
Az idei Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról

Más művészeti ágakról

art&design

Kiállításkritika A kétely felfüggesztéséről
art&design

Múzeum készül Mexikóvárosban
irodalom

Mechiat Zina volt a Boggie: Költőim rendezvénysorozat februári vendége


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés