bezár
 

film

2012. 01. 23.
Reménytelen, de nem súlyos
Adrian Sitaru: Legjobb szándék
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Reménytelen, de nem súlyos Ha egy film címe Legjobb szándék, és egy beteg anyjáért aggódó, az orvosok dolgába beleavatkozó fiúról szól, a legjobb helyett bizonyára a legrosszabb végkifejletre számítunk, hiszen tudjuk, mivel van a pokolba vezető út is kikövezve. Adrian Sitaru alkotása azonban szerencsére elkerüli, hogy közhelyes tanulsággal szolgáljon, sőt, a végén még meg is lepi a nézőjét.
A rendező tavaly bemutatott első filmje, a Sporthorgászat egy párkapcsolat dinamikáját vizsgálta a román új hullám alkotóitól megszokott realista-minimalista stílusban, ám újdonságot is nyújtott azzal, hogy kizárólag szubjektív beállításokkal építkezett. A Sitaru személyes élményeiből táplálkozó második egészestés darab, a Legjobb szándék a betegség miatt átalakuló anya-fiú viszonyra koncentrál: egy idősödő, vidéki tanárnő agyi infarktussal kórházba kerül, érte aggódó, felnőtt fia pedig ennek következtében személyes krízist él meg. A harmincas éveiben járó Alex csendes válságából környezete – és a film záró jelenetéig a néző – keveset vesz észre, talán csak annyit, hogy a fiatalember némileg túlreagálja, "túlaggódja" a helyzetet. Az asszony, úgy tűnik, egy kis memóriazavarral megússza a stroke-ot, fia azonban a kórházi kezelés ideje alatt – azaz lényegében a film másfél óráján keresztül – egyfolytában, zajosan és bőbeszédűen aggódik érte. Naponta többször bemegy anyjához a kórterembe, meglátogatja éjjelente is, hol a jámbor kezelőorvossal veszekszik, hol saját szakállára intézkedik, azt tervezgetve, hogy átviszi az asszonyt egy másik kórházba. A tervekből aztán nem lesz semmi, a beteg marad, ahol van, de legalább gyógyulni látszik. Vagy mégsem?

A szituáció éppen a bizonytalansága, többesélyűsége miatt válik érdekessé, hiszen nem tudhatjuk, mennyire indokolt Alex idegeskedése, anyja valóban megússza-e maradandó következmények nélkül a történteket, vagy bekövetkezik valamilyen végzetes fordulat. "Húzd meg, ereszd meg" játék módjára bontakozik ki előttünk egy finom szövésű suspense-dramaturgia: hol olyan jelzéseket közvetít a film, amelyek erősítik az asszony további sorsával, gyógyulásával kapcsolatos rossz előérzetünket, hol pedig olyanokat, amelyek megnyugtatnak, bár soha nem teljesen. Az érzelmi hullámvasúton Alex mellett foglalunk helyet, miközben groteszk humortól, iróniától sem mentes jeleneteken keresztül zötykölődünk – mert a film tempóját tekintve túlzás lenne állítani, hogy robogunk – a zárójelenet felé.

A zárlat váratlan, mert ha eddig az anyáért aggódtunk, világossá válik, hogy inkább Alexért lett volna okunk izgulni. A film végére ugyanis az addig csak furcsán viselkedő, de a "normalitás" határain belül tébláboló fiú vészesen közel kerül ahhoz, hogy magának is orvosra, mégpedig pszichiáterre legyen szüksége. Alex azzal lepi meg a nézőt (spoilerveszély a bekezdés végéig!), hogy bár bukaresti lakásában feszülten várja szülei telefonját, hogy megtudja, hazaértek-e épségben a következő vizsgálatról, jól van-e az anyja, amikor a hívás befut, félelmében egyszerűen nem veszi fel a mobilt. Nem tudhatjuk, nem "kattant-e be" annyira, hogy soha többé ne legyen képes felvenni a telefont, ha valaki hívja. Barátnőjének, Deliának elárulja, azért fél, mert tudja, ha most nincs is baj, egyszer majd eljön a nap, amikor nagyon rossz hírt kap a mamáról. Nem is a közlés őszintesége érdekes, hanem objektív igazsága. Alexből a sok hűhó, a tünetegyüttessé összeálló sürgés-forgás, aggódás után először tör fel váratlan éleslátással az önreflexió. A film szinte folyamatos beszédzuhataga után ebben a jelenetben tűnik fel először a csend is. A fiú kimondja, mi is a baj valójában, és ezzel megfogalmazódik a dráma tétje: szembe tud-e nézni azzal, hogy egyszer el fogja veszíteni az édesanyját, szembe tud-e nézni a halállal.

Sitaru rendkívül tudatosan, mondhatni, elvszerűen állítja be és mozgatja a kamerát, alakítja ki a nézőpontok stratégiáját. Már a Sporthorgászatban feltűnő volt a radikálisan végigvitt szubjektív plánozás, kiegészülve a kézi kamerázással, a kettő együtt pedig home-videós asszociációkat, dokumentumfilmes valóságérzetet keltett. A Legjobb szándékban a rendező lemond a kézi kameráról, helyette a bonyolult kamramozgásokhoz, például a kórházi folyosókon való bolyongáshoz steadicamet használ. A szubjektív beállítások kizárólagos alkalmazása mellett viszont ezúttal is kitart, leszámítva a keretet alkotó nyitó és záró jelenetet, amelyek az objektív kamera miatt formailag is elválnak az alkotás többi részétől, és egymáshoz kapcsolódnak. Így hangsúlyosabbá válik a különbség a film elején és végén bemutatott állapot között: a nyitó képeken Alex magabiztos, pörgős fiatalembernek tűnik, aki egyfolytában telefonál, internetezik, zenét hallgat, a záró képsorban viszont egy szorongó, a félelemtől szinte megbénult főszereplő áll – pontosabban ül – előttünk. A szubjektív beállítások használata egyedül Alexre nem terjed ki: végig a különböző szereplők szemével látjuk a világot és a főhőst, az ő szemszögéből azonban nem látunk semmit és senkit. A rendező egyik legfontosabb döntése ez, ami formailag húzza alá, hogy a Legjobb szándék a szembenézés, illetve a szembenézés hiányának filmje. Alexnek a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt szembe kell(ene) néznie a valósággal, azzal hogy az emberi élet sérülékeny érték, és hogy anyja, mint bárki más, múlandó, erre azonban nehezen képes. 

A lélektani-realista olvasat mellett a rendező egy elvontabb, allegorikus értelmezési keretet is kínál azzal, hogy beemeli a filmbe a húsvét – és hozzá kapcsolódva a passió, a feltámadás, a megváltás, a misztikus újjászületés – szemantikai síkját. A kórteremben az egyik beteg arcsérülése miatt nyuszimaszkot visel, amelyről egyszerre asszociálhatunk a húsvét folklórjára és Alex félelmeire. Egy jelenetben Alex és Delia a barátaikkal söröznek, amikor valaki félig viccesen felveti, nem érti, miért mondják a papok, hogy Jézus a harmadik napon támadt fel, amikor péntek délután és vasárnap között nem is telik el három nap. E dialógus tükrében tesznek szert többletjelentésre a napok múlását jelző inzertek: a film cselekménye hangsúlyozottan csütörtöktől hétfőig tart, ha úgy tetszik, a kereszténység főünnepének szertartási napjaira terjed ki. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a kórházi "passió" után az anya vasárnap hagyja el az intézményt, mintegy "feltámadva". Különös, profán, inverz megváltástörténetként is értelmezhetőnek látszik a film, amelyben az anya tölti be a bibliai Fiú szerepét (spoilerveszély a bekezdés végéig!). Az asszony kórházba kerülése, majd a kezelés szerencsés alakulása juttatja Alexet valamiféle megváltáshoz, kegyelemhez, ennek következtében végül tisztán látja és – a film utolsó másodperceinek tanúsága szerint – talán el is tudja fogadni saját helyzetét, élet és halál rendjét.

Adrian Sitaru filmje, amely Locarnóban tavaly megkapta a legjobb
rendezés díját, finom, de határozott eszközökkel, csendes drámaisággal és óvatosan adagolt humorral mutatja meg a különbséget "súlyos, de nem reménytelen" és "reménytelen, de nem súlyos" állapot között. Az előbbi az anyáé, aki minden bizonnyal gyógyulásnak néz elébe, az utóbbi a fiúé, aki csak azután gyógyulhat meg, hogy elfogadta, minden gyógyulás csak ideiglenes.


Legjobb szándék (Din dragoste cu cele mai bune intentii)
Színes, feliratos, magyar-román filmdráma, 105 perc, 2011.
Rendező és forgatókönyvíró : Adrian Sitaru
Operatőr: Adrian Silişteanu
Szereplők: Bogdan Dumitrache (Alex), Natasa Raab (Mama), Alina Grigore (Delia), Tóth Orsolya (Alinuta).
Forgalmazó: Szuez Film Kft.
Bemutató dátuma: 2012. január 19.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Schalk Endre Kornél --


További írások a rovatból

Laurent Tirard: A beszéd
Interjú Wéber Katával útkeresésről, a színházi és filmes alkotásmódok különbségeiről, külföldi tapasztalatokról
Chloé Zhao: A nomádok földje
Michel Franco: Új világrend

Más művészeti ágakról

irodalom

A mindennapok újraírása A mindennapok újraírása
Erzsébetvárosi Irodalmi Ösztöndíjpályázat nyerteseinek beszélgetéséről
gyerek

Jancsótól Nolanig, ballagási cipőben
Folytatódik az új tanévben a SuliMozi
irodalom

Csak az tudok lenni, ahogy megszólalok Csak az tudok lenni, ahogy megszólalok
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 6. nap
színház

A padló nem ölel vissza A padló nem ölel vissza
Az Okuláré Projekt fiatal drámaírókat támogató programjának újraindulásáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés