bezár
 

art&design

2013. 07. 30.
Mi a közös Rotschild és a Biennále Palotájában?
Az Enciklopédikus Palota (55. Velencei Biennále) 2. rész
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Mi a közös Rotschild és a Biennále Palotájában? Dél van. Velencében tetőfokára hág a hőség. Épp ezért elkerülöm a _uacct = "UA-1248375-1"; urchinTracker(); Szent Márk teret, a Riva degli Schiavonit, és látatlanban is megtalálom az utat a Giardini felé, árnyas sikátorokban menekülve. Jobbról a Sóhajok hídja ad támpontot. Legelőször a Corderiebe jutok be, hogy felfedezzem Az Enciklopédikus Palotát, vagyis azt a hatalmas kiállítást, amely a mindenséget hivatott bemutatni művészi eszközökkel a világ minden tájáról idesereglett turistáknak.
1998 óta a Művészeti- és Építészeti Biennále már nemcsak az egyes nemzetek pavilonjaiból áll. Az Arsenale épületcsarnokait kihasználva egy hatalmas nemzetközi kortárs kiállítást is láthatunk, amely mindig egy témát jár körül. Az Enciklopédikus Palota című ötlete még 1955-ben született meg egy olasz-amerikai művész, Marino Auriti fejében. Ő egy 700 méter magas múzeumot szeretett volna építeni, amelyben bemutathatták volna az egyetemes emberi tudást képzőművészeti alkotásokon keresztül. Bár művét akkor nem tudta megvalósítani, legalább inspiráló hatással bírt az idei Biennáléra.

A három helyszínen a XX. század elejétől láthatunk képeket. A legmegdöbbentőbb és egyben legpozitívabb sajátossága a kiállításnak, hogy az alkotók közt nemcsak professzionális művészeket találunk, hanem sokan a kiállítók közül amatőrök. A szervezők különböző interjúkban elmondták: a cél nem az volt, hogy mindenáron nagy neveket vonultassanak fel, hanem hogy izgalmas, kortárs, illetve huszadik századi tendenciákat mutassanak be, illetve azt, hogy képzőművészeti eszközökkel hogyan lehetséges feldolgozni a ránk zúduló információáradatot. Mi a szerepe a saját, belső látomásainknak, képeinknek egy bennünket vizuális élményekkel bombázó világban.
R. CrumbKéptelenség lenne itt bemutatni a több száz alkotó munkáit, hisz a közel ötven terem mindegyike egy-egy külön kiállításnak számít, és meg is érdemelnék, hogy külön cikket kapjanak: önmagukban is megállják a helyüket. Szinte véletlenszerűen két alkotót, illetve munkájukat választottam említésre érdemesnek, erőteljes formaábrázolásukkal és színvilágukkal talán R. Crumb és Eugene Von Bruenchenhein hívták fel leginkább magukra a figyelmemet.
Eugene Von BruenchenheinA Nemzeti Pavilonokra vagyok a leginkább kíváncsi. Milyen koncepciót fognak megvalósítani az angolok, a franciák, az oroszok, és még sorolhatnánk, hisz idén először 88 (köztük 10 új) ország képviselteti magát a Biennálén. Mindegyikük számára adott egy bemutatótér, a nagyobb országoknak több termes, nagyobb közeg. Talán erre is foghatnánk, ha ötletesebb, izgalmasabb, változatosabb munkákat, performanszokat mutatnak be, s így több nézőt is vonzanak.

A spanyol pavilon kiállításának ötlete Lara Almarceguitól származik. Különféle köveket, építőanyagokat hordtak be a kiállítótérbe, főként olyanokat, amelyekből maga a pavilon is épült. Nincsen sok látogatója a teremnek, és ők sem szemlélik sokáig a kőrengeteget. Magán a koncepción természetesen érdemes elgondolkozni, különféle magyarázatokkal felruházni, de, ha elmegyünk egy építkezésre, az legalább ugyanilyen és ugyanennyi tanulsággal szolgálhat.
Spanyol PavilonA magyar pavilon is meglepő és érdekes témával állt elő, a kiállítás címe: Kilőtték, de nem robbant fel, Asztalos Zsolt ötlete alapján. Az első terembe lépve egy tévéképernyőről egy magyar katona szól hozzánk, tudatosítja bennünk, hogy életterünknek szerves részei a fel nem robbant bombák. A második teremben pedig még másik három képernyőn három különféle bombatípus állóképét látjuk. Ugyanaz a problémám ezzel a pavilonnal is, mint sok másikkal, hogy a koncepció megvalósítása némileg egysíkú.

Nagyobb kultúrhatalmak nagyobb pavilonjai zsúfoltabbak a nézőktől. Úgy tűnik, ők komolyan veszik (vagy van rá elég pénzük), hogy a nézőt le kell kenyerezni, valamivel fel kell csigázni az érdeklődését. Az Egyesült Államok kiállítása talán túl mozgalmas is, hiányoznak belőle az elgondolkodtató, "magvasabb" gondolatok, leginkább egy méregdrága, privát iskola raktárához hasonlít: tele van rengeteg "kütyüvel", fizika órai kísérletekhez szolgáló, perpetuum mobile szerű tárgyakkal.

Talán az oroszok és az angolok vették a legkomolyabban a feladatot. Az előbbiek, Vadim Zakharov ötleteire építve, a pénznek a világon eluralkodó hatalmát akarták ábrázolni, de úgy, hogy mindennek a hiábavalóságára is felhívják a figyelmet, közben pedig a néző is a kiállítás szerves részévé váljon, amikor belép a kiállítótérbe. Az első teremben a fejünk fölött egy pökhendi alak ül, elegáns lovaglószerelésben, onnan dobálja le (ránk) a mogyoróhéjakat. Az ebből nyíló terem plafonjából pénzérmék hullnak, de nem a lábunk elé, hanem egy szinttel alánk, a mélybe, ahová úgysem érhetünk el. Mindkét terem falán angol nyelven írt szövegek hívják fel a figyelmet arra, hogy mindennek mi is részesei vagyunk, de a pénzre és a hatalomra való áhítozás, illetve annak birtoklása az élet lényegéről terelik el a figyelmünket. Mindez, így leírva talán közhelyesnek, triviálisnak tűnik, maga a vizuális élmény viszont egyrészt humoros, az alkotók sokféle eszközt bevetettek a megvalósításhoz, a kiállítás látogatása ugyanakkor komoly munkára, részvételre is invitál minket.
Russian PavilonVégül az angol pavilonba látogatok el, leginkább azért, hogy megpihenjek, és egy jót teázzam. A forró ital állítólag jót tesz a hőségben. Igaz, hogy én a nyári kánikulában, életemben csak másodjára szántam el magam arra, hogy teát igyak. Az első alkalom kihagyhatatlannak tűnt. A Rotschild Villában található múzeum termeit jártam be, Cap Ferratban, a Francia Riviérán. A kastély egy tengerbe nyúló kis félszigetre épült, a teázó körpanorámával bír. Ez a villának pont azon a részén található, ahol a tulajdonosok idejében is volt. Természetesen ki kellett próbálnom, hogy Rotschild módjára éljek, ha csak egy félórára is. Megérte.

Az Egyesült Királyság pavilonjának idei szimbólumát, a hatalmas kékes rétihéját, már messziről jól látjuk. Ez az ország egyik legritkább állatfaja. 2007-ben, minden bizonnyal Harry herceg és barátja lőttek egy kékes rétihéjapárra, ám elegendő bizonyíték híján a rendőrség ejtette az ügyet. A Biennále óriási festményén a madár a karmai közt tart egy a saját termetéhez képest elenyészően kis Range Rovert. Az English Magic, az Angol Csoda hat terme hat különféle kiállítást tartalmaz. A pavilonban található teázónak pedig minden látogató örül: kedves, fiatal hölgyek szolgálják fel a forró italt, természetesen külön filterrel mindegyiket, nem úgy, mint nálunk, Magyarországon, a napközis konyhán. Tej és cukor jár hozzá, kár, hogy én citrommal iszom.
English MagicA Biennále megállójában vaporettóra szállok, és egy tetszés szerinti helyen elhagyom a fedélzetet. Így bukkanok rá véletlenül arra a kis templomra, amelyet egyik útikönyv sem említ (mindet nehéz is egy könyvbe belevenni), és ahol Antonio Vivaldit megkeresztelték: a San Giovanni in Bragora-ra. Jól esik hűsölni, beszívni a liliomok illatát (akkor is, ha nagy mennyiségben mérgező) a keresztelő medence mellett. Jó lett volna olyan akkurátusan és lassan venni szemügyre a kiállításokat, ahogyan a templom egyik középkorú hölgyalkalmazottja igazgatta a Vivaldi tiszteletére készített csokrot.

Az 55. Velencei Biennále – Il Palazzo Enciclopedico (Az Enciklopédikus Palota) című kiállítása Olaszországban, Velencében látható 2013. június 1. és november 24. között.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Kovács Rita --


További írások a rovatból

art&design

A jövőbe tekinteni, a jelenben élni, a múltban keresni A jövőbe tekinteni, a jelenben élni, a múltban keresni
Interjú Fridvalszki Márkkal a külföldi felsőoktatásban szerzett tapasztalatairól, a művészethez és alkotásaihoz való hozzáállásának megváltozásáról a bécsi, lipcsei és berlini közeg hatására
art&design

Az otthon fogalma alapjaiban határozza meg munkáimat Az otthon fogalma alapjaiban határozza meg munkáimat
Interjú Schwéger Zsófia festőművésszel külföldi felsőoktatásban szerzett tapasztalatokról, kapcsolati háló építéséről és az időbeosztás fontosságáról
art&design

Hölgymenyét Hölgymenyét
Interjú Verebics Kati festővel

Más művészeti ágakról

gyerek

Cinemira Fesztivál októberben
A SKAM-sorozat sztárjaival és dupla programmal
Lázár Bence András: Kávé, tejjel című könyv kötetbemutatója
színház

Ítélkezés nélkül Ítélkezés nélkül
Az AlkalMáté Trupp Jordán Adél című előadásáról
Bemutatták Ingo Schulze Jóravaló gyilkosok című regényét


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés