bezár
 

film

2014. 11. 28.
A versenyfilmek megelőzve
11. Jameson CineFest Nemzetközi Miskolci Filmfesztivál, 2014. szeptember 12-21.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A versenyfilmek megelőzve Az idei CineFest versenyprogramjában olyan remekművek is helyt kaptak, mint a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, a Whiplash, a Mommy, a Lavina és a Fehér árnyék, néhány másik mozi – pl. a Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja – viszont alaposan lerontotta az átlagot. A Versenyen kívül: Kitekintő szekció azonban nem okozott csalódást, csak a Sundance Channel kínálatával kellett vigyázni. Kilenc film minikritikája következik.

Tavaly gerontofilmmel (Nebraska) zártunk, most azzal nyitottunk. A Land Ho! executive producere David Gordon Green. A George Washington, az Áramlat, na meg az Ananász expressz elismert rendezője épp egy izlandi buddy comedy remake-jével (Prince Avalance – Texas hercege), valamint egy veterán főhőst felvonultató vidéki drámával (Joe) jelentkezett legutóbb, e filmben pedig két amerikai nyugdíjas indul túrázni Izlandra. Buddy és road movie, na meg Bakancslista-féle geronto vígjáték, ami nem az egzotizáló tájkép-pornó és a posztmodern filmes utalások, hanem inkább a felnőtt korhatáros humor okán emlékezetes. Colin mimózalelkű figura, a New Orleans-i (Green maga is a Mélydélről jön) Mitch azonban egy amerikai Torrente, azaz megállás nélkül ontja a profán, provinciális poénokat (mint “Texas hercegei” és a Joe kurvapecére) és szívja a gandzsát (ahogy James Franco és Seth Rogen az Ananász expresszben). Green akár a mozi (egyik) auteur szerzőjeként is tételezhető, e film a Prince Avalance – Texas hercege félszáz évvel később játszódó spirituális sequeleként is értelmezhető.

1

A Mr. Turner című művész-biopic két sztárja a rendező, Mike Leigh és a főszereplő, Timothy Spall. Nem alanya felemelkedését mutatja be, csak Turner pályájának csúcsán kapcsolódunk be az eseményekbe, és a festő haláláig követjük azokat két és fél órán keresztül. Erre a játékidőre kevés cselekmény jut, ám a film nem válik unalmassá, köszönhetően Spall utánozhatatlan játékának, na meg az auteur Leigh életrajzi realizmusra, korhűségre törekedő, ugyanakkor néhol profánul komikus és groteszk hatást keltő rendezésének. Hátrány viszont, hogy a direktor nem mond sok újdonságot a művész-zseni létről, a főhősre ránézve pedig végig Spallt látjuk, nem Turnert, azaz negatívuma is van annak, ha egy karizmatikus karakterszínész ellopja a show-t.

2

Az erős fesztiválmezőnyben is közönségdíjas Parador Húngaro kolumbiai-magyar dokumentumfilm, melynek társrendező-főszereplője az amerikai Patrick Alexander, aki élt az NSZK-ban, Kolumbiában és persze Magyarországon, jelenleg pedig magyarnak tekinti magát (a másik társrendező a kolumbiai Aseneth Suarez Ruiz). E mozi eredetileg az '56-ban emigrált, azóta Bogotában élő Gyuri bácsi biopic-je lett volna, aki közeli barátja Alexandernek, végül azonban maga a társrendező is helyet kapott a filmben, és nem csak narrátorként. A nemrég elhunyt Gyuri bácsi magyar büfét üzemeltetett Bogotában, de 1956 óta vissza se nézett. Mindezt Alexander élettörténete foglalja keretbe és ellenpontozza, aki öreg cimborájának tökéletes antitézise: világutazó hippi, akit nem taszított, hanem vonzott a kommunizmus, külföldön felnőtt katonagyerekként meggyűlölte amerikai identitását, és hungarofil wannabe-magyar lett, jelenleg már idehaza él. Kettejük története a mozi készítése során fonódott végleg egybe: a filmet is narráló Alexander afféle követként közvetít a Bogotát elhagyni nem kívánó Gyuri bácsi és Magyarországon maradt rokonai közt. Közepes doksi, elsősorban nekünk, a magyarok számára érdekes: az '56-os hősökhöz szokott honi nézőnek kisebb sokkot okozhat, hogy a kedves Gyuri bácsi nem a felkelők, hanem a rájuk lövők soraiba tartozott, a karabély másik oldalán állt. Ugyanakkor nyilvánvalóan csak parancsot követett, konformista volt, nem ideológus, ennek ellenére félt hazatérni – története többet mond a honi kommunizmusról, mint az '56-os giccsek. A fesztiválon rendezett honi premierje utáni közönségtalálkozón sikerült 10 magyar stábtagot is felhívni a színpadra, ám az ülve maradtak közt is ki lehetett szúrni egy-két a filmszakmában ismerős arcot a mozi szereplői közül.

77

Az izraeli Lábjegyzet 2011-es film, de jobb későn, mint soha. Oscar-jelölést kapott anno, és könnyű megérteni, miért. Briliánsan megírt és eljátszott apa-fiú dráma: egy Talmud-kutató egy élet munkája után sem kapja meg a szerinte neki járó elismerést (egyetlen büszkesége, hogy név szerint említik egy lábjegyzetben), miközben ugyanezen területen elhelyezkedett fia sorra gyűjti be a díjakat. Az apát egy nap értesítik, hogy végre megkapja álmai díját – ám mint fiával a hír elterjedése után közlik, tévedés történt, valójában az ifjabbnak ítélték oda az elismerést, a hibát pedig korrigálni fogják. Az apját istenként tisztelő kutató minden szálat megmozgat a díjat odaítélő bizottság köreiben, hogy senki ne szerezzen tudomást a tévedésről, és atyja kapja meg az elismerést, a zsémbes, frusztrált öreg viszont közben egy interjú alkalmával alaposan lehúzza fia munkásságát. A film erősségei az akadémikus karrier árnyoldalának bemutatása és a jó érzékkel nyitva hagyott kérdések. Nem tudhatjuk, hogy tényleg tehetséges-e az apa karaktere, aki éppen kiválóságával és elhivatottságával közösítette ki magát a vele ellentétben irigy, karrierista és mutyizó akadémikusok soraiból, vagy pedig kényszerbeteg, téveszmés, egoista idióta, akit kollégái joggal tartanak tehetségtelennek. Fia tényleg csak egy középszerű kutató, ahogy ő véli, vagy mégis megérdemli a díjat, és több tehetség szorult bele, mint apjába? Csak az egyikük lehet tehetséges, de ki az? A műfaj dramedy, de a film drámaként jóval erősebb, mint szatirikus komédiaként: a Csúnya, gonosz bácsikhoz (Big Bad Wolves) és a Magic Menhez hasonlóan e mozi is a kortárs izraeli apa-fiú viszonyokat és generációs ellentéteket vesézi ki, amelyekre ráadásul magyarázatot is kínál (lásd a filmbeli akadémikus okfejtést, mely szerint a cionizmus macsókra cserélte a rómaiak által elnyomott mimózalelkű zsidó férfiakat).

99

A Red Army amerikai dokumentumfilm a Slava Fetisov által vezetett, minden idők legjobb hokicsapataként számon tartott szovjet válogatottról. A sztorit jól ismerik a sport rajongói, Gabe Polsky rendező viszont azt mutatja be, mi van az ilyen világsiker kulisszái mögött. A jéghokit Fetisov mentora művészetként tételezte, a szovjet rezsim viszont propagandaként használta. A játékosok azért voltak olyan képzettek, kollektivisták és összeszokottak, mert gyakorlatilag sport-gulágba zárták őket, azaz egész életüket edzéssel töltötték, trénerük pedig szigorú volt, de igazságtalan. Ami nem öl meg, az megerősít, a hírnévért és a kiválóságért éjjel-nappal dolgozni és szenvedni kell, és nem biztos, hogy megéri ezért feladni a boldog magánéletet – pont erről szólt a versenyprogram egyik favoritja, a Whiplash is (e doksi eme játékfilm “igaz történet” verziójaként is tételezhető). Polsky éles képet ad a szovjet rendszerről, az orosz szocialisták és az amerikai kapitalisták szatírába illő hidegháborús rivalizálásáról, miközben munkája sportfilmként elképesztően látványos, sőt néha még humoros is, azaz olyan szórakoztató, mint egy jó meccs. Az egyik legjobb sport-doksi, ami valaha készült.

88

A Kontrollvesztésről (She’s Lost Controll) már a címe mindent elmond: egyszerre szexfilm, artsploitation és művész-dráma. Trier Nimfomániásának spirituális sarja: címe lezüllő nőt ígér, miközben a Joy Division azonos című klasszikus nótája is eszünkbe juthat róla (melyet már Corbijn is felhasznált a Controlban). A kontrollvesztett címszereplő nő egy szexterapeuta, ám a film duplán átejti a nézőt, mivel nem csak a művészi kvalitással, de a szexfilmes attrakciókkal is adós marad. A CineFest szervezői mentették a menthetőt azzal, hogy éjféltől vetítették a filmet, mely bizarrsága és hamisítatlan Grindhouse-minősége okán midnight movie mezőnyben fut a legjobban. 

00000

A szintén a Sundance Channel szekcióban szereplő Exhibition a filmfesztiválokon látható mozik legrosszabb fajtáját képviseli. Fesztiválszenny, fesztploitation. Szándékosan nézhetetlen, mintha egy mainstream film vágásának hulladékjából dobták volna össze. Ennek láttán az ember már pár perc után rohanna át a legközelebbi multiplexbe megnézni a Szexvideót. Egy kortárs művész házaspár kénytelen eladni szeretett lakását – amihez azért kötődnek oly szorosan, mert a nő nagyjából mindennel megpróbált szeretkezni benne. A kortárs művészetek és a fesztiválfilmek gyilkos paródiája – ám alighanem Joanna Hogg rendező szándékai ellenére. A legsokkolóbb pillanat, amikor Tom Hiddleston feltűnik egy epizódszerepben (és ez már nem az első közös munkájuk a rendezővel).

985

A War Story Catherine Keener és Ben Kingsley nevével kecsegtet. A bombák földjén egy koppintást, női párdarabot már megért (1000 Times Good Night), ezúttal spritiuális sequelt kapott. Ám ahogy a legtöbb "folytatás", ez sem ér fel eredetijéhez: egy poszt-traumás stressztől szenvedő háborús fotós meglehetősen érdektelen rehabilitációját látjuk, amely közben a bevándorlás problémájával szembesülünk (a helyszín Olaszország).

Egy jó filmet azért a Sundance Channel vetítéssorozata is tartogatott: az I Won’t Come Back (Nem jövök vissza) rendezője Ilmar Raag, aki 2007-ben Az osztály című észt filmjével díjakat nyert Karlovy Vary-ban és Varsóban. Már címében is kissé spoilergyanús új filmje ugyancsak ifjúsági műfajú és társadalomkritikus hangvételű. Egy árvaházban felnőtt nő éppen a doktoriján dolgozik, témája az utazás motívuma egyes irodalmi művekben, ami egyben önreflexióra is lehetőséget ad a direktor számára, hisz filmje zsánere road movie. A bonyodalom thrillerbe illő: egy régi barát drogot rejt el a nőnél, akit így a rendőrség dílernek hisz – az ismerős természetesen ugyanabból az árvaházból jön, azaz hősünknek nem sikerült a kiugrás, visszahúzták. Menekülőre fogja, azonban összetalálkozik, majd barátkozik egy reménytelenül provinciális kislánnyal, aki Kazahsztánba igyekszik nagymamájához. Nem csak szimpla utazásfilmről van szó, ez inkább spirituális road movie, a kazahsztáni vidékre irányuló túra visszaút az időben, e mozi ugyanakkor korántsem tündérmese, ellenkezőleg.

nyomtat

Szerzők

-- Csiger Ádám --


További írások a rovatból

Többek között Orvos-Tóth Noémi, Nyáry Krisztián és Kadarkai Endre beszélgetnek az alkotókkal
The Son a velencei filmfesztiválon
Élménybeszámoló a X. Friss Hús Budapest Rövidfilmfesztiválról

Más művészeti ágakról

Interjú Vizin Viktóriával eltérő kulturális tapasztalatokról, a külföldre költözés fontos állomásairól
gyerek

Rajzpályázat általános iskolásoknak
Elmesélhető múltról és megélhető jelenről Gabriela Adameşteanuval és Esther Kinskyvel a Dunafeszten


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés