bezár
 

irodalom

2007. 12. 06.
Egy vidék meghatározása
Bánki Éva: Magyar Dekameron, Magvető, 2007
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Egy vidék meghatározása „Sok-sok latolgatás után arra az elhatározásra jutottak, hogy tartózkodási helyül nem valamely nagyobb itáliai várost vagy általuk is jól ismert országot választanak, hanem valamely határvidéket, amely még sincs Itáliától túlontúl messze. Legyen hát a Határvidék, legyen a Duna melléke, tanácsolta Pamfilo. Az a föld olyan veszedelmes, hogy határairól még a kósza hírek is visszafordulnak.”
Ezt olvashatjuk Bánki Éva Magyar Dekameronjának első oldalain. Amiért lényegesnek tartottam citálni e mondatokat, az a szövegben első alkalommal itt fölbukkanó határvidék-motívum, amely nemcsak a történetek színhelye, de fontos szervező eleme is lesz. Ezért azt sem tartom véletlennek, hogy először köznévként, majd rögtön a következő mondatban már helységnévként jelenik meg. „Ám ami a legeslegfontosabb, magyarázta Pamfilo, a határvidékiek nyelve olyan érthetetlen, hogy hiába is mesélnének nekünk pestisről, halálról, mi úgysem értenénk meg.

A Határvidék egy nyelve által determinált terület, a valóság minden – tehát nem csak nyelvi – szegmensétől elszigetelve, s mint ilyen, egyszerre egzotikus és periférikus hely. Sűrített világ, amely országként és komplett létértelmezési stratégiaként is leírható.

A kerettörténet – Boccacciótól kölcsönzött – olasz hősei a hellyel való találkozást egyfajta kultúrsokként élik meg. Noha a Duna-menti vidékben épp a messzi idegent keresték, az első pillanatokban szembesülnek valami sugárzóan feldolgozhatatlan légkörrel, amellyel sokáig nem is tudnak mit kezdeni. Épp ennek a megértéséhez van szükségük a helyiek történeteire. Hogy ez a kisugárzás is mennyire nyelvi természetű, azt igen plasztikusan támasztja alá, hogy ebben a Dekameronban a kiművelt olasz ifjak nem a történetek előadói, hanem reflektáló hallgatók, míg a mesélő egy személytelen, hotelszobába rendelhető varázsgömb, pontosabban az abban lakó lángnyelv. S mire ez a lángnyelv eltűnik a gömbből, az már csak egy konyhai lámpabura marad.

A bevezető történetben ez még elsősorban a mai átpolitizált, zavargásoktól sújtott Magyarország görbe tükreként funkcionál – ahol a szemben álló pártok jellemzően abban sem értenek egyet, hogy béke van-e, avagy polgárháború. Már itt kiderül azonban, hogy a Határvidék egyfajta fertőző aurával bír, amely által még a legromantikusabb történetek is kapnak valami gellert („ezek a magyarok politika nélkül szeretkezni sem tudnak”), az otthonról hozott, boccacciói novellákból itt gúny árad („Nem tudok mit tenni, valahogy ez a szálló befolyásolja azt is, amit magunkról gondolok.”), s még Dante versei is „kegyetlen-bússá” változnak.

Ez a Határvidék tehát mindvégig egy olyan átmenetet képez valóság és fikció közt, ahol az ismert világ törvényei nem feltétlenül érvényesek. A Határvidék a novellák többségében egyszerűen mint Magyarország szinonimája jelenik meg, ám az Amerigo atya igaz történe című történet már afféle tudományos körökben először lenézett, majd szép lassan kanonizálódó elméletet említi, amelyet egy kétes hírű jezsuita tudós és később megszaporodó tanítványai vezetnek be a köztudatba, azonban nem tudunk meg többet róla, mint hogy egy „nemzetiségi kérdéseket sajátosan feloldó” teóriáról van szó. „Azóta már én is az ő szavaival beszélek” – jegyzi meg keserűen az elmélet szülőatyjának ellenlábas narrátora.

Ezen a Határvidéken kényelmesen elférnek a mesék, ifjúsági regények, bűnügyi tudósítások, és persze a történelmi tények és legendák egymás mellett, a hangsúlyt mindig a személyes történeten tartva, amely sokkal inkább a nagybetűs történelem alakítója, formálója, mintsem annak kiszolgáltatott sors.

Innen nézve talán a legérdekesebb szöveg Az írás mint földalatti rejtekhely című, amely az egyetlen, nem klasszikus értelemben vett történet a kötetben. Persze, csak ha a történetet adott szereplők ok-okozati viszonyban álló cselekedeteinek tekintjük. A fönti novella másfelől igenis történetként tételezi magát, „a név története”, vagy inkább a név általi önmegértésé. Sőt, minden elméleti – hermeneutika és genealógia összefüggéseit taglaló – jellege ellenére a könyv legszemélyesebb fejezete. A francia dadaisták és szürrealisták fiktív előképétől, Julien Tormától a Hermészen és a Tormes folyón született csavargó regényhős Lazarillo de Tormesen és az Abigél Torma Piroskáján át kutatja a narrátor a Torma/Tormás név (és így saját) eredetét, hogy végül a titokzatos nyelvi „RMS-gént” tegye felelőssé az emlékezet és csavargás kettős kötéséért. A novella zárómondatát – „ha beszélsz, nem fogsz soha meghalni” – akár a könyv ars poeticájaként is olvashatjuk.

Külön kategóriát képeznek azok a parafrázisok, vagy legalábbis igen erős kontextuális kötődéssel bíró szövegek, amelyek a szövegeken kívül, az olvasóban fejeződnek be, aki meglévő ismeretei mozgósításával viszi végbe az olvasást. És itt nem számít, hogy a magas- vagy populáris kultúra szövegei kerülnek elő – legyen az Dante Új élete, a Ludas Matyi, a Winnettou-regények, a Trisztán és Izolda vagy akár saját történelmi ismereteink „belső szövegei” Zrínyiről, Kádárról vagy a rendszerváltás eseményeiről, a novellák ezek mindegyikét igen rugalmas ugródeszkaként használják.

A Döbröghyné Ludas Panniban például a nővé transzformált és a rendszerváltás éveibe helyezett címszereplő egyszerre képez meg egy archetipikus bosszútörténetet, egy politikai áthallásoktól sem mentes akció-krimit, de – ahogyan azt Csehy Zoltán találóan hangsúlyozta a kötet bemutatóján – az elnyomóhoz való kényszeres szexuális kötődést (az úgynevezett Stockholm-szindrómát) is beleolvashatjuk a történetbe. Miközben a novella persze újramondja a szöveg elsődleges kontextusát, az eredeti mesét is.

Ugyanilyen sokrétű olvasatnak nyit teret az Old Shatterhand hazatér is. Itt a címszereplő látens homoszexualitása, illetve az indián törzsek kibékítése érdekében nemzett 25 különböző törzsből való gyermek teszi – igencsak – relativizálttá a Karl May-könyvek rettenthetetlen hősét és ezzel együtt a nagy világ- és népmegmentő eszméket.

A Vita nuova című novella bír talán legkeserűbb iróniával, hiszen itt a lángoló szerelem hamarosan rossz házasságba torkollik, s a novella zárlatakor megjelenő házasságtörésből származó gyerek feltűnése igencsak más értelmet ad a jól csengő történetcímnek.

A történtek közötti viszonyt bizonytalanítja tovább az Amerigo atya történetét elmondó két elbeszélés is, amely előbb az atya, majd az ő megfigyelésével megbízott kutató meséi alapján tematizálja az események rekonstruálhatóságát.

Noha nem célom jelen keretek közt gender-szemszögből elemezni a Magyar Dekameront, mégsem mehetünk el szó nélkül a feltűnően hangsúlyos nőalakok és női elbeszélők sokasága mellett. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a könyvben szereplő nők többsége sokkal öntudatosabb és talpraesettebb a férfi szereplőknél, elég ha egy pillantást vetünk az ideggyenge Konkoly-Thegére, a puskáját állatbarátságból elásó vadászra, a cárnő előtt meghunyászkodó iskolamesterre, a felszarvazott Zrínyire, a királyként is cselekvésképtelen Carlosra, az önellátásra is képtelen Sanyira. Majd tegyük melléjük a médiasztár Szapolyainét, a kivégzésre is peckesen lépdelő Eusébiát, az amazon Ludas Pannit, a gondolatolvasó médium Amáliát, és a nemzetközi tekintélyű tudós donna Elvirát. Sőt, talán az sem véletlen, hogy a kötet nyitó- és záródarabjai az apján bosszút álló Lauretta, valamint a maffiából csúfot űző Karolina történetei. Sietve leszögezném persze, hogy botorságnak tartanám Bánki Évát feministaként aposztrofálni, hiszen mint mindent, ezt is álnaiv iróniával kezeli (gondoljunk itt a könyv függelékében szereplő levélre, melyből megtudjuk, hogy Fiammetta gender studies-t tanít egy határvidéki egyetemen). De tanulságos lehet a Magyar Dekameront összevetni a kortárs novellairodalom másik nagy teljesítményével, a deklaráltan feminista Bán Zsófia Esti iskolájával, és látjuk, hogy Bánki Éva nőalakjai minden dominanciájuk ellenére finomabb vonásokkal bírnak, klasszikus női(nek tartott) eszközökkel: legtöbbször csábítással, házassággal, intrikával érik el, amit akarnak.

E szereplők nem ritkán már-már varázslatos, mesebeli képességekkel bírnak, gondolatolvasók, vagy átváltozóművészek, sőt, egyfajta természetességgel benne élnek a varázslatban. Ez a mindennapi mágia emeli meg a történelmi-meghatározottságú, két lábbal a földön álló novellákat is. A kollektív emlékezet darabkáiból létrehozva egy sajátos, csak Kelet- és Közép-Európában értelmezhető – a kerettörténet nyugati hősei által erősen megkérdőjelezett – „nagy elbeszélést”. Ez az irónia és komolyság, történelem és mese határán játszódó lebegés és a történetbe, annak újra- és újramesélésébe vetett hit, egyfajta mágikus logocentrizmus teszi a Magyar Dekameront megkerülhetetlen, többszöri olvasásra ingerlő, folyton újabb jelentéstartományokat megnyitó kötetté.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Molnár Illés --


További írások a rovatból

irodalom

Kiút a közönyből Kiút a közönyből
Anne Cathrine Bomann: Agathe, fordította Petrikovics Edit, Jelenkor Kiadó, 2019
irodalom

Élményszerző organizmusok Élményszerző organizmusok
Interjú Tóth Kingával a nyelv lehetőségeiről, a határátlépések időszakáról és performativitásról
irodalom

Beleolvasó egy alternatív Trianonba Beleolvasó egy alternatív Trianonba
Nézzünk bizakodva a múltba! című novelláskötettel jelentkezik a Cser Kiadó

Más művészeti ágakról

Interjú Fenyő László Liszt Ferenc-díjas gordonkaművésszel a siker összetevőiről
Pablo Larraín: Ema
színház

Hommage à Róna Viktor Hommage à Róna Viktor
„Herceg a vasfüggöny mögött”
Rodrigo Sorogoyen – Leticia Dolera – Carlos Marques-Marcet – Elena Martín – Paula Ortiz: Otthon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés