bezár
 

art&design

2021. 06. 05.
Asszonynevek, és aki mögöttük van
Elveszett életművek, a házasság oltárán
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Vanessa Thorpe érdekes kérdéseket vetett fel a Guardian – The Observer Art rovatában közölt írásában: Mi történik azon női művészek életművével, akik megházasodnak? Pontosabban, mivel járt az asszonynév? Egy újonnan megjelent Isabel Rawsthorne életrajz kapcsán Thorpe arra vállalkozott, hogy bemutatja azt, hogyan merültek a feledés homályába női művészek, zeneszerzők és írók generációi mindössze azért, mert a házasságkötéskor megváltozott a nevük.

Egyre növekvő akadémiai konszenzus[1] szerint – írja Thorpe –, a házasságkötéskor az oltárnál történő névváltoztatás hagyománya kulcsfontosságú életműveket törölt ki a művészeti kánonból. Out of the Cage: The Art of Isabel Rawsthorne (A ketrecből szabadulva: Isabel Rawsthorne művészete) címmel jelent meg nemrégiben Carol Jacobi a Tate Britain múzeum kurátorának kötete, amelyben Isabel Rawsthorne életrajzát új nézőpontból mutatja be. „Egy névben hatalom rejlik” – mondja Jacobi. „Amikor Rawsthorne meghalt, senki sem kapcsolta őt össze az Isabel Lambert néven ismert művésznővel, aki néhány festményt készített a Festival of Britain ideje alatt, vagy a bohém múzsával Isabel Delmerrel, és végképp nem az ígéretes művésszel Isabel Nicholas-szel, aki az 1930-as években Londonban állított ki.” Jacobi úgy véli, rengeteg művész hagyatéka veszett el hasonló körülmények között, éppen ezért a jelenkor feladatának tartja, hogy ezen alkotók életművére különös figyelmet fordítson és kiemelje őket a feledés homályából.

De ki is valójában Isabel Rawsthorne? Az 1940–50-es években Rawsthorne-t a londoni művészeti élet ismert csillagaként emlegették, az öt legmeghatározóbb avantgárd képzőművész egyikeként tartották számon olyan művészek mellett, mint Francis Bacon és Lucian Freud. Mégis, képei további három eltérő névhez is kapcsolódnak, ezzel szétdarabolva a teljes életművét. Emiatt Isabel Rawsthrone neve mindössze lábjegyzetként tűnik fel a művészettörténetben, olyan híres alkotók múzsájaként, mint Jacob Epstein vagy Alberto Giacometti.

Kárász Ilonka: The New Yorker borítója (1925. 10. 10.) © Wikimedia CommonsKárász Ilonka: The New Yorker borítója (1925. 10. 10.) © Wikimedia Commons

S hogyan jutott ideáig Isabel Rawsthorne kalandos élete? 1912-ben született a középosztálybeli Nicholas családba, s gyermekkorától kezdve világos volt a művészetek iránti érdeklődése. Édesapja egzotikus állatok szállításával foglalkozott különböző brit állatkertek számára, részben emiatt Isabelt fiatalon elkezdte foglalkoztatni az állatvilág, rengeteg vázlatot készített különböző állatokról és később festészetének is egyik központi témája volt. 1931-ben kezdte meg tanulmányait a Királyi Művészeti Akadémián (Royal Academy of Arts) egy kizárólag fiatal nők számára létrehozott ösztöndíjprogram keretében. Csakhogy tanulmányait hirtelen meg kellett szakítania édesapja halálát követően. Bár ekkoriban már a saját kiállításait szervezte, az ösztöndíj adta anyagi biztonság nélkül azonban megélhetését nehezen tudta biztosítani. Ekkoriban találkozott a szobrász Jacob Epsteinnel és feleségével, Margarettel is, akikkel később össze is költözött. Amikor Isabel várandós lett Epstein gyermekével, úgy döntött, hogy a gyermeket inkább a párra bízza. Ezt követően nem sokkal később, 1934-ben nagysikerű kiállítást tartott Arnold Haskell Galériájában Londonban, majd Párizsba költözött. Ahol, ha éppen nem a Grande Chaumière Akadémián (l’Académie de la Grande Chaumière) készített tanulmányrajzokat vagy az állatkertben skicceket, akkor a festészetét, egyéni stílusát fejlesztette. Itt ismerkedett meg későbbi (első) férjével, az újságíró Sefton Delmerrel, akinek vezetéknevét védelemnek tekintette a polgárháború súlytotta Spanyolországi utazások során. Ahogy Isabel érdeklődése a szürrealizmustól inkább ismét az állatok és az emberi alak tanulmányozása felé fordult, visszatért Párizsba, ahol megismerkedett Giacomettivel – az ő munkásságát vélhetően erősen befolyásolta Isabel karcsú, sudár alakja. Nem sokkal később – első válása után – ismét Londonba költözött, ahol munkássága számos kiállítás központi témája volt. Későbbi második férjével, az ünnepelt zeneszerzővel, Constant Lamberttel ekkor találkozott. Isabelt az állatok ábrázolása mellett mindig is érdekelte az emberi test, a mozgás. Lenyűgözőnek találta a táncosok könnyednek tűnő mozdulatait, évtizedeken át készített balett-táncosokról tanulmányrajzokat, illetve számos festményének is a tánc a központi témája, amelyeket ő maga mozgó portréknak nevezett.

Lambert halála után Essex környékére költözött, és hozzáment harmadik férjéhez, a zeneszerző Alan Rawsthorne-hoz. Ekkoriban ismét tájképeket festett, illetve kedvenc etológusa Konrad Lorenz tiszteletére újra az állatok tanulmányozása felé fordult. „Ez volt Isabel vezetékneve (Rawsthorne), amikor meghalt, de természetesen senki nem kapcsolta össze az előző életeivel” – mondta Jacobi, hozzátéve, hogy ezen házasságok egyike sem hozta meg Isabelnek azt a pozíciót vagy biztonságot, amelyre mások akár törekedtek volna. Ehelyett Isabelnek legalább kétszer újra kellett kezdenie szakmai karrierjét új, házasságban felvett vezetékneve miatt. Vanessa Thorpe a Guardianben közzétett írásában ezenkívül még kihangsúlyozza azt, hogy a jelenség nem egyedülálló, és nem csupán a kulturális élet egy bizonyos szegmensére vonatkozik. „A probléma igazán a 19. században kezdődött, amikor a nőknek, feleségeknek a magántulajdonhoz való joga – törvényi keretek között – érvényesülni kezdett. […] Az ezt megelőző 200 évben, női művészek és zenészek gyakran ragaszkodtak egy családnévhez, ha ez egy kreatív dinasztia részeként, támogatójaként, jó fényben tüntette fel őket” – írja Anna Beer a Sounds and Sweet Airs: The Forgotten Women of Classical Music (Hangok és Dallamok: A klasszikus zene elfelejtett női alakjai) című kötet szerzője. Beer továbbá úgy véli, hogy a viktoriánus korban a nők féltették a makulátlanságukat, s ez megakadályozta őket a művészeti törekvéseik kiteljesedésében. Ekkoriban ugyanis, ha egy nő a saját nevével jelentette meg írását, az egyet jelentett a prostitúcióval, éppen ezért a legtöbben inkább az anonimitást választották.

Dénes Valéria – Sunflower (1913) © Wikimedia CommonsDénes Valéria – Sunflower (1913) © Wikimedia Commons

„Mi is a név?”[2] – teszi fel a kérdést Shakespeare Júliája. Nos, Beer szerint a név nem elhanyagolható mértékben a tudatos márkaépítést jelenti bármely alkotóművész számára, nemtől függetlenül. Vanessa Thorpe azzal zárja a sorait, hogy nézzük csak meg a Shakespeare-t mint brandnevet, ahol mind a vezetéknevet, mind a darabokat többféleképpen jegyeztek le – kevés archív bizonyíték áll rendelkezésre –, mindez mégsem tántorította el a kutatókat attól, hogy gyakorta feltárják életművét. Azonban fontos megjegyezni azt, hogy nem kell egészen a brit szigetekig vándorolni ahhoz, hogy hasonló történetekkel találjuk szembe magunkat. Hasonló társadalmi-történelmi okokból számos magyar származású alkotó, köztük a fiatalon elhunyt Dénes Valéria és Fejérváry Erzsébet festők, vagy az Amerikába kivándorolt Füzesséry Magdolna és Kárász Ilonka munkásságát is még mindig a figyelem hiánya fedi.

Viszont mára vannak olyan nemzetközi kezdeményezések is, amelyeknek pont fő célkitűzései közé tartozik többek közt, hogy a részben nőművészek alulreprezentálásából fakadó egyenlőtlen művészeti kánonban megjelenő űrt kitöltsék, és munkásságuk megismerését segítsék. Az egyik ilyen kezdeményezés a 2014 óta működő nőművészek-archívumaként ismert AWARE (Archives of Women Artists, Research and Exhibitions) francia nonprofit szervezet, melynek fő célkitűzése kezdeményezés a művészettörténet „újraírása” mégpedig úgy, hogy kiérdemelt fókusz kerüljön a feledésbe merült nőművészek munkásságára is. A szervezet által létrehozott archívum elsősorban a vizuális médiumban alkotó 19-20. századi nőművészek munkásságának láthatóvá tétele mellett, kortárs művészek bemutatására is törekszik, illetve számos tanulmányt, interjút és cikkeket is publikálnak honlapjukon.

Ezen kívül fontos megemlíteni az április végén útjára indított Secondary Archive-ot (Másodlagos Archívum) is. A nemzetközi projekt, hasonlóan az AWARE archívumhoz szintén a nőművészek munkásságára kívánja felhívni a figyelmet, ugyanakkor az előbbivel szemben – ahogyan az archívum nevének szójátéka is mutatja –, a fókusz ennél az adatbázisnál kifejezetten a közép-kelet-európai régió nőművészeire került. A Secondery Archive másik érdekessége, hogy elsősorban a ma alkotó kortárs művészek bemutatását tűzte ki célul, mindezt úgy, hogy az alkotók saját ’artist statement’, azaz személyes megszólalásaikat, egyéni szemléletüket megfogalmazó írásaikat közölik rendszeresen.

Vanessa Thorpe eredeti cikke a Guardianen olvasható.

 

Négyzetes kép: John Deakin: Portrait of Isabel Rawsthorne' (late 1950) © Wikimedia Commons Fejléc kép: Bacon, Francis Three Studies of Isabel Rawsthorne (1966) © Wikimedia Commons // © The Estate of Francis Bacon Publishing Kép a főoldalon és a Facebook oldalon: Kárász Ilonka: The New Yorker borítója (1925. 10. 10.) © Wikimedia Commons

[1] Patricia de Montfort és Robyne Erica Calvert: Still invisible? – Conversation Piece, Issue 01.

[2] William Shakespeare: Romeo és Júlia. Kosztolányi Dezső fordításában (1930)

 

Hivatkozások

Vanessa Thorpe (2021. 02. 13.): What’s in a surname? The female artists lost to history because they got married; The Guardian

Jacobi, Carol (2021): Out of the Cage: The Art of Isabel Rawsthorne; Thames&Hudson

Tate Britain: Art & artists: Isabel Rawsthorne

Philomena Epps(2021.03.03.): Isabel Rawsthorne – artist and muse; Art UK

Anna Sidelnilkova: Isabel Rawsthorne: living with Giacometti, drinking with Bacon and painting Nureyev; Arthive

Beer, Anna (2017): Sounds and Sweet Airs: The Forgotten Women of Classical; Oneworld

Kiss Eszter (2019. 05. 12.): 107 évig lappangott az egyik legdrágább magyar festőnő képe; index

Vincze Miklós (2020. 01. 08.): A Puskás Ferenc Stadion árnyékában rejtőzik egy elfeledett magyar művészházaspár műterme; 24.hu

Erdélyi István (2011): Füzesséry Magdolna, az elfelejtett erdélyi művésznő; Napút Füzetek: Kávé-Téka 56.

Vincze Miklós (2017. 11. 25.): Ismeretlen magyarok: Kárász Ilonka, a XX. század Amerikájának sokoldalú művészzsenije; 24.hu

AWARE – Archives of Women Artists: awarewomenartists.com

Secondery Archive: secondaryarchive.org

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szakács Emese Bíborka --

-... .. -... --- .-.


További írások a rovatból

art&design

Hölgymenyét Hölgymenyét
Interjú Verebics Kati festővel
art&design

Belevágtam az abszolút bizonytalanba Belevágtam az abszolút bizonytalanba
Interjú Lakner László festőművésszel pályájának alakulásáról, az emigráció körülményeiről és hatásairól, illetve a véletlen találkozásokról
art&design

Üzenetek a poszt-tisztaság korából Üzenetek a poszt-tisztaság korából
Avagy szeméthalmaz a galériában: Szabó Kristóf „ERROR” című kiállítása
art&design

Láthatóvá tett láthatatlan? – Avagy a császár új ruhája Láthatóvá tett láthatatlan? – Avagy a császár új ruhája
A Godot Labor „Fiktív Kiállításáról”

Más művészeti ágakról

színház

Hamlet, Titus és Célkereszt: mai fiatalok Shakespeare-ütközésekben Hamlet, Titus és Célkereszt: mai fiatalok Shakespeare-ütközésekben
A Webszínház Shakespeare/37 sorozata folytatódik
irodalom

Két napig a test körül Két napig a test körül
A Test-symposium – Irodalom, elmélet és kritika című konferenciáról
irodalom

Hangulatjelentés is, igaz is Hangulatjelentés is, igaz is
A Margó Irodalmi Fesztivál második napjáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés