art&design
A Blanca Arias és Júlia Llull által adaptált koncepciót eredetileg Janice Li keltette életre a londoni Wellcome Collection múzeumában. A kiállítás kimondott célja, hogy komplexitásában vizsgálja a szépség fogalmát és tágítsa a nézőpontunkat a témát illetően.
![]()
Fotó: CCCB hivatalos honlapja
A tárlat klasszikus szobrokkal, Vénusz-ábrázolásokkal, ősi kultúrák által lefektetett szépségsztenderdek bemutatásával indít, azonban hamar kizökkenti a nézőt a szépséghez megszokottan társuló tárgyak közül. A szobrokkal átellenben az első nagysikerű, AI által generált modellek egyikét, Aitana Lópezt láthatjuk egy képernyőn keresztül. A barcelonai székhelyű The Clueless Digital Agency által létrehozott modell több százezer követőt számlál Instagramon. A térben azonban nemcsak ő, hanem az ügynökség több más, kevésbé sikeres AI-modellje is megjelenik. A szembeállítás beszédes: az, hogy mi számít szépnek, folyamatosan változik időről időre, kultúráról kultúrára. Azonban egy dolog nem változik: akármilyen szépségsztenderd legyen hatalmon, valakik mindig kimaradnak. A kiállítás különös figyelmet fordít azokra a csoportokra is, melyek a hagyományos szépségnormákból kiszorulva marginalizálódtak: megjelennek a nemi identitással és önkifejezéssel kapcsolatos kérdések, a queer közösségek reprezentációja, valamint a bőrszínhez és a rasszhoz kötődő társadalmi előítéletek is.
![]()
Fotó: Fotó: Alice Brazzit/ CCCB hivatalos honlapja
A kiállítás szokványos kiindulópontból rugaszkodik el, azonban korántsem szokványos narratívát követ. Meghökkentő információkkal, ötletekkel, állításokkal és kérdésekkel bombáznak minket a szépségről. Én úgy éltem meg, hogy az első teremben a kurátorok elengedték a kezemet. Magamra maradtam az egyre átláthatatlanabbá váló, önmagába harapó kígyó képeként megjelenő kultuszban. Miért nevezhetjük kultikusnak a szépséget?
Létezik, és mindig is létezett egy többnyire elérhetetlen szépségideál, amelyet különböző korokban és közegekben más-más alakok testesítenek meg: az istenektől a közösségi média idealizált képeiig és az AI által létrehozott modellekig. Bármennyire is lehetetlen megtestesíteni az ideát, a kultusz követői számtalan módon próbálkoznak: rituálékkal, arc- és bőrápolási rutinokkal, edzéstervekkel és diétákkal. Mindemögött pedig létezik egy kizsákmányoló intézményrendszer, egy társadalmi nyomás, és a pretty privilege koncepciója. Ezek a pillérek tartják fenn a kultusz alapját, a többi pedig rajtunk múlik. Követjük, és ezáltal tovább építjük ezt a struktúrát vagy kilépünk és külső szemlélőként egy furcsa szektás mizériaként tekintünk a szépséget övező jelenségre?
Akármennyire is mesterkéltté teszi a világunkat ez a kultusz, a magja, a szépség iránti vonzalmunk nagyon is ösztönös. De tulajdonképpen mi is formálja azt, hogy mit találunk szépnek? Egyáltalán erről szól még ez a hatalmas közösség, amibe beleszületünk? Vagy elfelejtettük, hogy miért fontos a szép?
A kiállítás első részében még felsejlik a konvencionálisnak vélt szépség egy-egy alkotáson, de lassan egyre távolabb kerülünk attól, hogy mi a szép, és egyre inkább az kerül előtérbe: hogyan és milyen áron?
A Jill Burke vezette Renaissance Goo kutatási projekt keretein belül 16. századi szépészeti, bőrápolási és hajápolási recepteket rekonstruálnak a kutatók. A Baum & Leahy alkotópáros által létrehozott The Renaissance Goo Lab című projekt arra hívja fel a figyelmet, hogy a reneszánsz korban élő nők, akik növényekkel és különböző hatóanyagaikkal kísérleteztek, olyan tudósoknak, kémikusoknak és biológusoknak számítanak, akiket a történelem ma nem ismer el. Az interaktív installáció egy fortyogó, színes-szagos kémiai laboratóriumot megidéző teret hoz létre. Összemosódik a szépségipar esztétikai gyakorlata a tudományos munkával, ezáltal pedig a történelmileg háttérbe szorított női kísérletezés és tudás is helyet kap a tudományos eredmények és felfedezések történetében.
A néző nemcsak itt, hanem néhány teremmel később a megszokottól eltérően szintén az orrára kell, hogy hagyatkozzon, hiszen a parfümök is szerepet kapnak. Többségében a kiállítás témái a női szépségiparhoz kötődnek, de tudatosan megjelenik a maszkulinitás, a férfi szemszög is. Az Ernesto Ventós Alapítvány Perfums masculins című munkája Napóleonhoz és Tutanhamonhoz kapcsolódó, rekonstruált parfümöket illatozhatunk meg. Így kikristályosodik, hogy az önképünk másítására nemcsak az egyértelmű szépészeti beavatkozások, de a szagokkal való befolyásolás is lehetőséget nyújt.
Ahogy haladunk a térben, egyre több terület ágazódik be a szépség kultuszába: fotók egy gyermek szépségkirálynőről, Kate Moss rúzsos csókja bekeretezve, gyerekeknek szóló sminkes és manikűrös játékok, kozmetikai termékek és üvegvitrinekben sorakozó Barbie babák. Az időrendi sorrendet követő elrendezés kirajzolja a mindenkori ideáljainkat, vágyainkat, elvárásainkat. Anatómiailag abszurd darázsderéktól, a karrierista babákon át eljutunk azokig a Barbiekig, amelyek már a szépségideálok tágítására és a sokféleség megjelenítésére is kísérletet tesznek: különböző testalkatú, bőrszínű és fogyatékossággal élő embereket reprezentáló babák is helyet kapnak közöttük. De vajon valódi kulturális szemléletváltás tanúi vagyunk, vagy a rendszer csupán a kritikát és a lázadást is újabb eladható termékké formálja?
![]()
Fotó: Guillem Roset/ Catalan News
Hogy mindezek a hétköznapi, otthonunkban is megtalálható tárgyak hogyan válnak kiállítási tárggyá? Miként kapnak új jelentést azáltal, hogy eredeti környezetükből kiemelve, más összefüggésben találkozunk velük? Az Eternal Youth Face Mask – egy furcsán halotti maszkot felidéző drogériai termék – is kontextusából kiragadva kerül ide és groteszken tekint vissza ránk egy vitrinből. Miközben a fiatalság megőrzésének ígéretével kecsegtet, valójában a mélyen gyökerező ageizmust táplálja tovább: azt az üzenetet sulykolja, hogy az idősödő arc hiba, amit el kell fedni.
A szépség azonban nem feltétlenül írható le egyszerű fogalmakkal, ellentétpárokkal. Szép vagy ronda? Vonzó vagy visszataszító? Kellemes vagy undorító? Ennél sokkal árnyaltabb a kép, Harriet Davey digitális avatárjai arra mutatnak rá, hogy e két minőség akár egyszerre is jelen lehet ugyanabban a lényben. A kiállításon a Distrust, in Purple című videóban megjelenő pasztell színű, macskaszerű vonásokkal rendelkező, furcsán mozgó karakter számomra szinte gyomorforgató volt, addig más látogatók kifejezetten gyönyörűnek találták ugyanezt.
A digitális teremtmény kizökkent a komfortzónánkból, és elemi erővel emlékeztet a szépség radikális szubjektivitására.
Könnyedén elveszhetünk a kortárs társadalom szépségmániájában, miközben a szép, mint objektív fogalom nem is létezik. Valami olyasmit hajszolunk, ami elérhetetlen, de a folyamat maga beszippant, mert a soha el nem érhető ideál garantálja, hogy a folyamatos küzdelem és fogyasztás fennmaradjon.
Juno Calypso munkássága épp azt a határvonalat ragadja meg, melyen túl a szépségért folytatott rituálék groteszkké és fájdalmassá válnak. A munkái közül kiállításra került többek között a Clone of your Own, a Dream in Green és a 12 Reasons You’re Tired All The Time című fotója. A piac és a társadalmi közhely is normalizálta ezt, hiszen jól tudjuk: „A szépségért meg kell szenvedni.” A fájdalom és önsanyargatás ténye mellett arról pedig már végképp elfeledkezünk, hogy mennyi pénzt, időt és mentális energiát emészt fel a társadalmi elvárásoknak és ideáloknak való megfelelés.
![]()
Fotó: Guillem Roset/ Catalan News
Meglessük magunkat minden szembejövő tükörfelületen, pózolunk a videókon és fotókon, majd visszanézzük őket. Így próbálunk minél teljesebb képet kapni arról, hogy pontosan milyenek is vagyunk. Míg a 14. században az első üvegtükör megjelenése az arisztokrácia drága kiváltsága volt, addig az okostelefon kamerája látszólag demokratizálta az önképet. De vajon valóban felszabadulást hozott ez a mindent elárasztó látvány, vagy csupán az ellenőrzés és a fragmentáció kényszerét mélyítette el?
A kamerák, filterek és tükrök torzítanak, optimalizálnak vagy éppen csúfítanak, és az így készült pillanatnyi élménytől határozzuk meg önképünket. Lesley Yendell Reflections on Narcissus című munkája arra mutat rá, hogy a magunkról látott kép mennyire sérülékennyé teheti az önmagunkról alkotott imázst. A kiállított mű egy egyszerű szék, amelyből rengeteg kis tükör nyúlik ki hosszan. Különböző szögekből, különböző világítással szemlélheti magát a széken ülő, de akármennyire alapos, csupán fragmentumokat láthat magából, a teljes kép sosem elérhető számára. Könnyű ezzel a töredezettséggel azonosulni; annyi helyen viszontláthatjuk ma magunkat és annyi narratívához találhatunk kapcsolódó véleményeket, hogy az információáradatban szinte lehetetlenné válik az elfogulatlan önkép kialakítása – bár ez talán sosem volt igazán elérhető számunkra.
![]()
Fotó: Albert Loaso/ Europea Words
A kiállítás történelmi és geopolitikai összefüggéseiben is vizsgálja a szépségideálok közötti különbségeket, és rámutat arra, miként építette fel a kolonializmus a fehérség esztétikai és társadalmi hierarchiáját. Ez az örökség mára nem csak ideológiai, hanem gazdasági következményekkel is jár. A szépség sztenderdjei kulturális valutává váltak – olyan szimbolikus tőkévé, amely társadalmi elfogadáshoz, státuszhoz, sőt bizonyos előnyökhöz is juttathat. Ennek az ellentmondásos működését jól érzékeltetik a különböző földrajzi térségek szépségideáljai: miközben Kelet-Ázsia több országában a fehérítő hatást ígérő maszkok és kozmetikumok széles körben elérhetők, addig Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a napbarnított bőr vált a nyaralás, a szabadidő és a jólét egyik jelképévé.
A bőrszín nem csupán esztétikai kérdés, hanem hatalmi kódrendszer is. Az ehhez kapcsolódó rasszista sztereotípiákat bontja le játékos, mégis radikális gesztussal Angélica Dass Humanae című fotósorozata. A kiállításra készített fényképein különböző nemű, korú és származású embereket fotózott a művész, majd az alanyok orráról színmintát vett, és a hivatalos Pantone-színskálájához társította ezeket. Az eredmény egy fotófal, ami állítást tesz arról, hogy két különböző származású ember rendelkezhet ugyanazon bőrszínnel, így a bőrszín nem alkalmas arra, hogy egyértelmű faji kategóriákat határozzunk meg vele. A szellemes kísérlet a rasszizmusból fakadó abszurd ítéletek és a bennünk élő mítoszok lebontására tesz kísérletet.
Magyar Eszter: Makeup brutalism projektjében a művész radikális mozdulattal fosztja meg a kozmetikai cikkeket a luxus és a tökéletesség csillogásától: a mindennapi sminktermékeket műgyantába dermesztve, elszigetelt régészeti leletként állítja ki. A fotókollázs és az installáció a smink kettős természetét vizsgálja: hogyan vált az önkifejezés és a játék terepéből a hibák kényszeres elfedésének, az uniformizálásnak az eszközévé, amely alapjaiban alakította át az önmagunkhoz és a környezetünkhöz fűződő viszonyt. A projektet kísérő tételmondat – „It makes no sense being beautiful if no one is ugly” – kíméletlenül világít rá a gépezet lényegére: a szépségipar csak addig képes termelni és virágozni, amíg folyamatosan fenntartja bennünk a hiány, a csúfság és az elégtelenség érzését.
A szépségideál árnyalása és a szépségipar sokrétűségének bemutatása után a kiállítás harmadik része a szépségsztenderd kiforgatásával, a szépségkánon meghaladásával foglalkozik. Ahogy a térben haladva egyre abszurdabbá válik a szépségről felállított definíciónk, úgy válnak egyre groteszkebbé a kiállított tárgyak, testek, hajak. A test mechanikus kiterjesztései és torzításai – a magassarkúk, az alsószoknyák, a parókák és a fűzők – mindennapjaink részei. De
vajon ahogyan ezek a tárgyak fizikailag formálják, sőt olykor eltorzítják a testet, úgy a szépség kultusza is átformálhatja, akár torzíthatja a mindennapjainkat, önképünket és mentális jóllétünket?
Ezt a tárgyi világot és a vele járó mentális terhet zárja le a legutolsó teremben Narcissister (Almost) All of My Dead Mother’s Beautiful Things című munkája. Az installáció a generációról generációra vándorló szépségideálokat és rituálékat idézi meg: azokat a mozzanatokat, elvárásokat és vizuális mintákat, amelyeket akaratlanul is átveszünk az édesanyáinktól, és amelyek mélyen beleivódnak a saját identitásunkba.
A kiállítás bejárása alatt lassan épül bennem a kép: mennyire absztrakt az emberi szépség és miféle keretrendszert ad hozzá az életünkhöz. A térből kilépve a város, az épületek és az emberek is sokkal mesterkéltebbnek látszanak. Figyelek: mindent áthat a felszínes, épített, valaminek megfelelni vágyó jelleg.
A szépség kultusza nem egy ledönthető, külső bálvány, hiszen mi magunk vagyunk az építőkövei.
A tökéletlenség érzése minden tökéletességet ígérő kezeléssel csak erősödik. A kiállítás komplex képet tár elénk, nem a szépséget akarja megkérdőjelezni, hanem azt a rendszert, amely meghatározza, mit és hogyan szabad szépnek látnunk. A test végül kiharcolja magának az egyediséget, nem szorítható normák közé bármennyire is próbálkozunk, mert élő és egyedi.
A kérdés a kiállítótérből kilépve már nem az, hogy képesek vagyunk-e teljesen elszigetelődni a szépség kultusza diktálta ideáloktól és elvárásoktól, hanem az: tudunk-e passzív követőkből tudatos alakítókká válni.


