A produkció címe nem véletlen: Glover lemond mindenféle zenei kíséretről, és két társával ízületeikből maguk rázzák ki a zenét. Ahogy ugyanis a színpadon elhelyezett három fadobogón (látszólag) állnak, mozognak, billegnek, táncolnak, az végigdübörög a hangárszerű csarnokon, fel a kakasülőig, és a közönség morajlásával felerősítve tér vissza.

Ez a rasztahajú, fekete, cingár alak, öt számmal nagyobb ingben-pólóban hol magába feledkezve ropja, hol fentről megtévesztésig mozdulatlannak tetszően egyre gyorsuló, egyre hangosabb dübörgést csal elő hangszeréből: a puszta deszkadobogóból. Minden sallang nélkül, a televíziós szteppsztároktól soha nem látott egyszerű, eszköztelen varázslatot hoz létre. Produkciója nem puszta trouvaille, mert átalakul azzá, ami eredetét tekintve a sztepptánc mindig is volt: zenévé.

A sztepp ugyanis a rabszolgatartó Amerikában alakult ki, a feltételezések szerint az elkobzott-betiltott hangszeres zene helyettesítésére. Előbb csak a facipő puszta talpa, aztán fémbetétek variálták a hangzást, amelyet a baletthoz hasonló módon, de jobbára dzseszzkifejezésekkel leírt mozgássorok produkáltak. Bells, bridge, chorus, buffalo – éppoly kifejezések a szteppben, mint a pas de deux a balettban.

De amit látunk, olyannyira érzéki, hogy nem tűri az intellektuális távolságtartást. Glover produkciója felbonthatatlan elemeire.

Nem is a mozgás számít, hanem a ritmus, a hangzás, a zene – a mozgás eszköz, nem cél, így nem csoda, ha a koncert felétől átengedem magam a zsigereimbe behatoló, elringató zenének, és csukott szemmel élvezem a három táncos által előadott ütőskoncertet. Találó a cím is: csupasz hangok.

26. ImPulsTanz Fesztivál

2009. július 22.
Bécs, Museumsquartier, E Csarnok