Nem könnyű regényből, sőt regényekből színházat csinálni, főként, ha az eredeti mű is némileg töredékes, epizodikus. Az előadás után sem a történet maga marad meg leginkább a nézői tudatban, hanem a felvillantott erkölcsi és színházi helyzetek sokasága, képek és hangulatok. De a történeti alapról a lényeg így is kiderül, még annak is, aki nem ismeri az eredeti Ödön von Horváth-regényeket: egy jóakaratú, szabadon gondolkodó, de nem elég erős, gerinces tanárember (Porogi Ádám) és az ő tanítványai állnak a középpontban, az ő döntéseiket, cselekvésüket vagy épp nem-cselekvésüket követjük tanteremben, ifjúsági táborban vagy a szüleik által meghatározott keretekben.

Időnként egy pillanatra felvillannak más színterek is, például a remek, egyszerre Marlene Dietrich Kék angyalát és a Kabaré világát megidéző dizőz-jelenetben (Berényi Nóra Blanka alakításában). Szintén maradandó emlék ebből a világból Schneider Zoltán cinikus, ironikusan Julius Caesarnak csúfolt, alkoholista ex-tanár figurája is. Mint ahogy a nagy- vagy inkább kisszerűségében általános politika is megjelenik, amikor a Polgármester (Nagy Márk) és a Pap (Kuttner Bálint) megegyezik egymással – a falu minden más lakosának kárára. De a hangsúly a fiatalok által belakott terekre vetül: egy sátor belseje, az egyen-iskolapadok, az erdőben zajló szerelmi jelenet fókuszálja a fő kérdéseket: a sima, tiszta arc és az ifjúság mennyire jelent erkölcsi tisztaságot? Mennyire maradhat valaki erkölcsös egy erkölcstelenségtől vezérelt világban? Mit tehet és nem tehet az egyén, és mit tehet egy tanárember a rá bízott fiatal lelkekkel?

Nem könnyű kérdések ezek, és nincs egyszerű válasz egyikre sem. Bár a fiatalok „simaarcúságát” és egyfajta „egyentisztaságát” hatásosan kiemelik az azonos ruhák és decens választékkal félrefésült szőke parókák, melyek felnagyítva és megsokszorozva a három képernyőn vizuálisan még erőteljesebbé válnak, és egyéni nevek helyett csak kezdőbetűk jelzik a diákokat, választásaik és tetteik fokozatosan egyre jobban eltávolítják őket egymástól. A kezdeti árjatisztaságú masszából, ahol egy uzsonnás zsömle dobálása még összeköti legtöbbjüket, fokozatosan jutunk el addig, hogy T.-ből (Major Erik) gyilkos lesz, Z.-ből (Kuttner Bálint) pedig lázadó szerelmes. Egyikük a rendszer pszichopata voltával simul össze, a másik ezzel szemben határozza meg magát. A Tanár pedig valahol kettőjük között lebeg döntéseiben – talán ezt jelzi az, hogy míg egy jelenetben az ő alteregóját épp Major Erik játssza, addig egy másik jelenetben, amikor a sátorban épp az élete első szerelmét megélő Z. titkos naplóját olvassa (eléggé el nem ítélhetően), mintha vele azonosulna.

A tettek fokozatosan sötétülnek: az iskolai zsömledobálós bullyingtól a fényképezőgép ellopásán át a gyilkosságig, míg a körülöttük levő világ egyformán nyomasztó marad végig. Ehhez nagyban hozzájárul az előadás képi világa (díszlet: Kálmán Eszter, jelmez: Pattantyus Dóra, media design: Varga Vince). Egyrészt tudatosan idéződik meg Wes Anderson filmjeinek egyszerre színgazdag és alapszíneiben, „megrajzolásban” leegyszerűsített, meseivé tett képisége, másrészt a három nagy képernyőn nemcsak a szereplőket látjuk, hanem archív felvételek is peregnek a náci Németországból. Hangalámondásként pedig a magyar nézőknek a politikai propagandavideókból jól ismert pátoszos férfihang kíséri a videókat, ami vitathatóan direkt, de mindenképpen hatásos kapcsolat múlt és jelen között.

A Tanárt játszó Porogi Ádám kivételével minden színész több szerepet alakít – remekül. Mindegy, hogy Kádár Kinga és Berényi Nóra Blanka épp iskolásfiú vagy iskoláslány, rasszista anya, dizőz vagy erdei női bandavezér, mindegy, hogy egy vagy vizuális megsokszorozott több alakban látjuk őket, a felvillantott karakterek körvonalai egyértelműek, jól érthetőek. Ebben sokat segít a szinte karikatúraszerű megjelenítés, mint például Nagy Márk bajszos apafigurája. Bár elvileg a Tanárt lehetne leginkább karakterként követni, hiszen Porogi Ádám alakítása hibátlan, és ő nem játszik más szerepet, mégis mintha inkább a fiatalokkal menne együtt jobban a közönség. Még töredékességükben is hitelesebbnek tűnnek érzelmileg, mint a saját érzelmi, erkölcsi belsőjével problémás kapcsolatot tartó Tanár.

Színházi szempontból az előadás nagyon érdekes, több játékmódot és médiaformát futtat egymásba, de a filmszerűség ilyen hangsúlyos használata nem biztos, hogy a színházi élmény javára válik. A három képernyőn és néha a leeresztett áttetsző függönyön megjelenő felvett videók vagy a színpad egy távolabbi vagy takart részéről (például a sátorból) élőben streamelt film néha valóban erősíti a hatást, néha viszont túl soknak érződik, túlterheli a nézői érzékszerveket, és egy-egy alkalommal csökkenti is a színészi alakítás erejét. Sok itt az inger, még bábszínházi maszkok is megjelennek egy ponton. Ezt a talán túlzott ingergazdagságot ellensúlyozza valamennyire az alapszínekre redukáltan egyneműsített, meseien színes vizualitás, de a multimedialitás nem minden pillanatban dolgozik az előadás érdekében.

Ennek ellenére érdemes, fontos előadás az Istentelen ifjúság, és sok mindent haza tud vinni belőle a néző – Schneider Zoltán és a fiatal színészek csodálatos átváltozásai mellett a Tanár erkölcsi tétovasága, a felvetett kérdések és a hatásosan megteremtett képek velünk maradnak még sokáig.

Ödön von Horváth: Istentelen ifjúság

Kerényi Grácia fordítása alapján színpadra alkalmazta Hárs Anna, Sándor Júlia, Nagy Péter István

Tanár: Porogi Ádám
Kiképzésvezető, igazgató, Julius Caesar Bíró: Schneider Zoltán
T., Doppelgänger: Major Erik
Z., Pap: Kuttner Bálint
Eva, Elli, Nelly, Tanító, F:. Berényi Nóra Blanka
B., Anya, Tanárnő, Annie, Fannie: Kádár Kinga
N., N. Apja, N. Anyja, Polgármester: Nagy Márk
Hangfelvételről közreműködik: Kőszegi Ákos

Dramaturg: Sándor Júlia
Díszlettervező: Kálmán Eszter
Jelmeztervező: Pattantyus Dóra
Media design: Varga Vince
Zene, sound design: Csizmás András
Zenei munkatárs: Termes Rita
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező munkatársa: Perényi Luca

Rendező: Nagy Péter István

Radnóti Színház
2024. január 31.

Fotó: Dömölky Dániel