Feleségemmel hétfő este a Nyugatinál benéztünk valahova, majd kis tanakodás után úgy döntöttünk, gyalog megyünk a Művész moziig (pedig én mondtam, hogy szerintem esni fog a végére).


A lényeg a bélyeg

Beültünk Jirí Menzel filmjére, amit Bohumil Hrabal Őfelsége picére voltam című, 1971-es regényéből készített. Aki nem ismeri a történetet, annak annyit érdemes tudtára adni, hogy egy börtönből szabadult rab, Jan Dítě emlékszik vissza fiatalságára: pincérként dolgozva, gazdag milliomos szállodatulajdonos akart lenni, s mire ez a vágya beteljesült (német feleségének deportált zsidóktól zabrált bélyegeiből származik a piszkos pénz), a második világháború után a kommunista hatalom a milliomosokkal együtt börtönbe küldi. A fő szál a fiú háború előtti és alatti történetét mutatja, ehhez képest háttérben maradnak a szabadulást követő időszak fizikai, szellemi és érzelmi téren zajló, tétova, magára találási kísérletei. Viszont így mindkét esetben egy bizonytalan, igazából mindig kis segítségre szoruló, ezért teljesen soha el nem ítélhető figurával találkozhatunk.

Nem újdonság a Hrabal- vagy Menzel-kedvelők számára, hogy világukban a hatalom, a hatalmasságok cselekedeteit az egyén akarata nem befolyásolja, azaz a hatalom az egyes embertől függetlenül jön létre, és az egyes ember semmit nem tehet ellene. Feleségem szerint ez olyasmi, mint Euripidész drámáiban az istenek világa: gyűlölhetjük őket, de igazából azt tesznek, amit akarnak – az embert pedig akár szeretetteljes fényben is mutathatjuk, akkor sem lesz szeplőtelen, bűntelen. Menzelnél inkább komikus a végeredmény.

Ezt a komikus vonalat erősíti, hogy az idős Dítě rezignált jelenléte értelmezi, ironikus fénybe állítja a fiatalt. Tovább fokozza a humort a sok ismétlődő geg: aprópénz szórása, meztelen nők virággal vagy valami mással történő feldíszítése, a fiatal pincér tarkónbillentése, fogadás a főpincérrel, hogy mit rendel a vendég, etc.


Jirí Menzel és David Lynch találkozása egy ágyjelenetben

Meglepő a fiatal Dítě Hitlerhez fűződő viszonya, ha már a történelem és az ember viszonyánál tartunk. A fiatalember „jellemfejlődésen” esik át, hozzáidomul a német eszmékhez, és az esküvőjén már maga is hasonlítani akar a németekhez, sőt, magához Hitlerhez. A Hitler-viszonyhoz fűződik a képiségét tekintve szinte mindenütt erős film talán egyetlen megborzongató jelenete. Líza, a Führerbe teljesen belehabarodott feleség (Julia Jentsch) egy alkalommal „tenyésztési céllal” fekszik le Dítěvel, s dugás közben mereven az ágynál elhelyezett Hitler-képet nézi – olyannyira, hogy midőn Dítět elragadná a hév, és buksijával eltakarná a Führert, kicsi felesége folyton félretolja azt a fejecskét. Ennek folyományaképp a vér, gondolom, Dítě fejébe tolul, s a feleség orcája egy villanásnyi időre átalakul Hitler arcává – és vége a szexnek. A villanásnyi idő kísértetiesen hasonlít arra, amikor David Lynch Twin Peaks – Tűz jöjj velem című filmjében hirtelen az apa, Leland (Rey Wise) és Bob (Frank Silva) arca mosódik egybe.

Antierotikusan meztelenkedős a film azon része is, amikor Dítě egy olyan szállodában dolgozik, melyben ruha nélküli várják árja lányok árja katonák spermáját, akik vezényszóra közelítenek is hozzájuk. Ezeken a jeleneteken éppúgy elcsúszhatott volna a film, mint Dítě alakján, ám Menzel itt sem engedte el a gyeplőt. Nem túloz, nem enged a karikatúra csábításának, de vaskalaposan unalmas sem marad: a humor megmenti. Nem etikai kérdések miatt érzi magát furcsán a nálánál 10-20 centivel magasabb, meztelen szőke lányok közt Dítě, hanem pusztán amiatt, mert meglepő számára, hogy őt nem veszik férfiszámba.


k. kabai lórántba oltott Triceps, és akihez foghatót nagyítóval sem találni

A fiatal és idős pincéralakot játszó két színész csodálatosan játszik. A szabadult, idős pincért úgy tudnám legjobban leírni, ha azt állítanám, hogy ő egy [a]http://iwiw.hu/pages/user/userdata.jsp?userID=8242591[text] k. kabai lórántba[/a] oltott [a]http://iwiw.hu/pages/user/userdata.jsp?userID=9725087[text]Triceps[/a].
Szép férfi, aki hihetően botladozik a rögös határmenti földutakon, melyeket megjavítani hivatott. Komoly, a saját életének fontos kérdésein töprengő ember, mégsem akarja megváltani a világot, elég neki a saját baja. A színészi játék erősségét a fiatal pincért alakító Ivan Barneven lehet igazán szemléltetni. Feladata nehezebb volt a többiekénél, hiszen a könyv olvasói minden bizonnyal elképzelték valamilyennek a pincér fiút, és könnyen lehetett volna csalódást okozni. Ám csintalan, mégis buta fejével Ivan Barnev mindenkinek szívébe mászik. Hozzá külsőre hasonlót sem a személyes ismerősök, sem a honi celebritások közt nem fedezek fel. Talán a mindennapokat kéne komolyabban venni, és az utcán körülnézni, de a munkájára is adó kisembert talán egész Magyarországon hiába keresnék. A színészek közt meg lehet említeni (a Rokonokkal a tévéfilmes színre aláereszkedő) Szabó Istvánt is, aki szépen játszotta az egyszer meztelen prostituáltat bámuló, másszor börtönben tollat tépő milliomos öregurat.


After party

A film után természetesen eleredt az eső, és bőrig áztunk, mire a Nyugatihoz értünk. Itt rohamsisakos és plexipajzsos rendőrök, valamint újságírók gyűrűjében találtuk az autónkat, amelynek szerencsére semmi baja nem esett. Elállt az utunkból egy batári nagy, zöldes színű, rendőrök által használt autó (valószínűleg uniós pénzből vett), és már indultunk is haza. Holott, mint később olvastuk, a Nyugatinál tetőztek az utóbbi időben menetrendszerintivé váló őszi zavargások. A valóság ezúttal hozzáadott valamit a filmhez – történelem és az egyén kapcsolatáról, az istenekről pedig köszönjük, megvan a véleményünk.