bezár
 

irodalom

2024. 05. 07.
Nem lehet félni alkotás közben
Interjú Horváth Florenciával és Karádi Gergővel a Valójában senki című zenés irodalmi est kapcsán
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Több mint felolvasóest és kevesebb mint színház – vallják a Valójában senki című est megálmodói. Horváth Florencia verseit Karádi Gergő a zene nyelvére fordította, a közös alkotómunka eredményével pedig bejárják az országot Budapesttől Veszprémen át Pécsig. Fehér Enikő interjúja.

PRAE.HU: Kányádi Sándortól idézik sokszor, hogy a vers az, amit mondani kell. Florencia, volt benned közlésvágy, hogy az irodalmi közegen kívül is megoszd a gondolataidat?

Horváth Florencia: Mindig megkapom, hogy mindenütt ott vagyok és mindenütt csinálok valamit. Szerintem a pályakezdés pont erről szól, hogy ott kell lenni és csinálni. Gergővel a Nyolc Ág Művésztáborból ismertük egymást távolról. A tavalyelőtti Művészetek Völgyében kezdtünk gondolkozni egy esten, nem feltétlenül az én szövegeimre épülően. Arra is gondoltunk, hogy hívunk más vendégeket, inkább egy talkshow-szerű esemény legyen. Végül tavaly januárban véglegesedett, hogy jövő tavasszal jelenik meg az első verseskötetem. Addig még bőven van idő, így sokat gondolkodtam, mit kéne csinálnom magammal. Akkor mondtam Gergőnek, hogy legyen a versekből egy est. Azt éreztem, hogy ezt tudom legtöbbet tenni magamért, azért, hogy ez az anyag eljusson minél több emberhez. Szeretném, ha mások kapaszkodót találhatnának benne.

PRAE.HU: Gergő, te vagy az ötletgazda, hogyan nyúltál Florencia szövegeihez?

Karádi Gergő: Nem volt a fejemben kialakult koncepció, küzdöttem a hosszú sorokkal. Meg kellett látnom a szövegekben a dalt. Aztán elküldtem Florenciának a telefonon felvett nyegle prüntyögéseket, ő pedig rábólintott. Aztán sűrű levélváltások során alakult ki a végleges koncepció. Fokozatosan szorultak ki a saját zenekarom, a Sorbonne Sexual dalai, pedig Florencia eleinte bele akarta építeni őket. Ezek a dalok nagyon elütnek a szövegektől. Úgy csináltam meg a dalokat, hogy a versszövegek kikerüljenek a magasművészet kategóriájából. Kérdés, hogy ez az írások tartalmi részét mennyire csorbítja, de ez a másfajta környezet szerintem jót tesz nekik. A szövegek találták ki az előadást, nem én.

H. F.: Mindketten átjárók vagyunk a másiknak. A Sorbonne-szövegek is líraiak, csak más a megszólalási mód. Gergő kérdezte, zavar-e, ha átír dolgokat. Egyáltalán nem, hiszen ezúttal dalokban gondolkodtunk, amik teljesen más keretek között működnek. Sok szöveghez hozzányúltunk, nem is ragaszkodtam ahhoz, hogy pontosan olyanok legyenek, ahogy korábban megjelentek, inkább az volt a lényeg, hogy elmondhatók, elénekelhetők legyenek.

Valójában senki

PRAE.HU: Florencia, a te életedben már valamennyire jelen volt az előadóművészet, mivel régen slameltél. Más volt erre felkészülni?

H. F.: Nagyon más ez, mint a slam. Általában előbb slamelnek emberek, és aztán kezdenek verseket írni, nálam ez fordítva volt. Jártam ugyan estekre, de nem érdekelt igazán, sosem tettem igazán oda magam. A versnél is ez volt az elején, megjelentek jól sikerült szövegek, de nem éreztem igazán a sajátomnak őket. Aztán jöttek azok, amik az első kötetem anyagát képzik, ott már magamra találtam.

De egy ilyen estre teljesen más készülni, mint egy felolvasásra. Januárban, Pécsett fogtam fel igazán, mit is csináltunk. Az emberek boldogan és meghatódva jöttek ki az előadásról, azt érzetem, hogy most tényleg adtunk nekik valamit. Amikor elkezdtünk rá készülni, a József-hegyi kilátóban ültünk. Kiterítettük a kötet verseit magunk köré, elmondtam, miről szólnak, Gergő pedig döntött, kell-e vagy sem, érzi-e, hogy tud majd velük zeneileg kezdeni valamit.

PRAE.HU: Az előadásnak meg kellett felelnie különböző dramaturgiai szabályoknak is, színházi szempontoknak?

K. G.: Azt szoktuk mondani, hogy ez több mint felolvasóest és kevesebb mint színház. Nem színészként működünk, de ez egy kevert műfajú előadás, amelyben használjuk a színházi gesztusokat. Úgy gondoltuk, hogy ha kirakunk két széket és gitárkíséret mellett elmondjuk a verseket, az kevésbé izgalmas, ezért bevontunk egy csomó dramaturgiai eszközt. Kóros alkotói működéssel bírunk, ez is hajtott bennünket.

PRAE.HU: Mi döntötte el, hogy egy-egy vers hogyan hangzik el, mik voltak a közös munka szempontjai?

K. G: Én küzdöttem jó pár szöveggel, valamelyik könnyebben, valamelyik nehezebben adta meg magát. Pont a címadó dal, a Valójában senki volt a legkönnyebb. Valahogy annyira egyértelmű volt, mert van refrén. Abban a pillanatban, amikor meglett ennek a refrénnek a zenei része, be tudtam osztani a verseket is. Nem arra koncentráltam, mit jelentenek egyes mondatok, vagdostam, ha kellett. Ez most hülyén hangzik, de a dallamhoz bontottam le a szövegeket, hogy ne versként, hanem dalként működjenek.

PRAE.HU: Ha úgy vesszük, lefordítottad, csak nem egy másik nyelvre, hanem zenére.

K. G: Igen, egy újabb nyelven szólal meg. Nem váltam ugyanakkor külső szemlélővé, mert ezek az állítások az én állításaim is lehetnének. Az én zenei nyelvem, vagy előadói megnyilatkozásaim is ott vannak bennük, sokuk lehetne egy Sorbonne Sexual-dal is. Ez érdekes dolog, és oda-vissza is valamennyire működik, csak nyilván Florencia nem énekel. Úgy van benne zeneileg, hogy sokat kell a zenére reagálnia, amikor játszom egy dalt, akkor valami performatív dolgot csinál a háttérben. Azért volt nekem kedves ezen dolgozni, mert azt éreztem, hogy nem szimpla megzenésítésről van szó. Sokan csinálják ezt rosszul, mert a szöveg és a zene elbeszél egymás mellett. Az érzéseimre támaszkodtam abban, mely dalok azok, amik biztosan, mely dalok, amik inkább nem kellenek ebbe.

H. F.: Azt sem tudom, hogy egyáltalán olvastál-e előtte engem, Gergő, de amikor elküldtem a kötettervet, akkor visszaküldtél pár kiválasztott dalt napokon belül. Nem tudtam, hogy miért ezeket választottad ki. Érzés alapján? Karádi Gergő a naplójába leírhatná azokat, amikről ezek a szövegek szólnak? Mert az nem tagadható le, hogy van egy-két közös pont a privát életünkben is, ami kötődik az anyaghoz. Aztán rá kellett jönnöm, hogy már elsőre zenészként közelítettél a kézirathoz, olyan szövegeket választottál, amikhez hozzá tudsz nyúlni, amik alkalmasak rá.

PRAE.HU: Te az írás során foglalkozol a versek zeneiségével?

H. F.: Szintetizátoroztam tizenegy évig, azután jött az irodalom, hogy azt abbahagytam. Nem tudatosítom a zeneiséget, nem ezen van a fókusz. Ezeket a szövegeket egyesek prózaverseknek mondják, és bár van egy-két faltól falig írt, a sortörések mindig szándékosak. Személy szerint nem szeretem ezt a megnevezést. Sokszor vissza-visszatérnek sorok vagy ismétlődések, asszociációs láncok, néha nem is versen belül, van olyan, amikor egy bizonyos szöveg egyik sora a következőnek a címe, ez átvonul a kötetterven keresztbe-kasul. Persze, ezt nem lehet ilyen komplexen átlátni, ha valaki egy folyóiratban olvas tőlem néhány írást. Nálam az írásfolyamat során nem a zeneiség vagy a szavalhatóság dominál, csak utólag derül ki, hogy van-e ilyen.

PRAE.HU: Nem is hallod magadban a szöveget?

H. F.: Általában egy lendülettel írok, persze van, hogy hónapokig szerkesztek utána. Felolvasom magamnak, amikor kész van, kiülök fotelem háttámlájára, ilyenkor a mindennapi tér fölé emelkedem. És akkor beleordítom a szobába, keresem, hogy hol döccen, hol szalad túl. Valószínűleg itt van a zeneiség, amikor az olvasásnál érzem, hogy nehéz kimondani, hogy nagyon elsiklik nyelvileg. Ott át kell írni, húzni, variálni. Az ismétlődéseket, visszautalásokat általában direkt alkalmazom.

K. G.: Én is húztam egy csomószor.

Valójában senki

PRAE.HU: Florencia, említetted korábban, hogy annyira váratlanul ért Gergő megkeresése, nem is voltál benne biztos, hogy olvasta a szövegeid. Hogy volt ez, Gergő, olvastad? Nehéz volt lenyesni belőlük?

K. G.: Nem volt nehéz. Amikor dolgoznom kellett velük, nem féltem az átírástól, mert nem lehet félni alkotás közben. Most is állandóan átírom, néha az előadások alatt, sokszor amiatt, mert nem tudom megjegyezni a szövegeket. Szabadon játszom vele, de nem öncélúan, nem ölöm meg a verset.

H. F.: Az egész előadás ilyen, közben is alakul mindig egy kicsit. A próbafolyamat alatt például sokáig nem volt címünk, vagy mindig mondtunk valamit, mi lehetne az. Ez tavaly július-augusztustól a november hetedikei premierig formálódott, amit a Három Hollóban tartottunk. Csatlakozva ahhoz, amit Gergő is említett, én például soha életemben nem fésülködtem, sminkeltem színpadon, most viszont végignézi a közönség ezt a készülődési folyamatot. Amikor elkezdtük kitalálni a végét, az első pillanatban megijedtem. Elég bevállalós ember vagyok, de azért mégiscsak más levetkőzni a színpadon. Érdekes módon a kezdeti bizonytalanság ellenére azonnal érdekelni  kezdett, hogyan lehetne ezt jól megcsinálni.

K. G.: Azt gondolom, ennyi didaktikát megengedhettünk magunknak, hogy Florencia levágja magáról a ruhája csafatjaival együtt az emlékeit, miközben egy álomleírás énekelek, amelyben hasonló dolgok történnek. Oda kellett figyelnünk, hogy az előadás ne legyen szájbarágós, de ennyi még azt hiszem belefér. Nyilván a kérdés, hogy mit mond rá a kritika, hogyha lesz.

PRAE.HU: A próbafolyamattól eljutottatok az előadásig, ami ugyan hosszú út, de akkor kezdődött el igazán a közös munka. Már több esemény van a hátatok mögött, milyenek az eddigi visszajelzések?

H. F.: Inkább laikus visszajelzéseket kapunk, és nem értjük, miért olyan szövegek születtek, mintha az újságírók nem tudnák, hol vannak. Hogyha egy cikk abból áll, hogy „Florencia egy színpadon arról beszél, hogy meghalt az anyja”, azt nem tartom releváns visszajelzésnek. Hogyha már azt írja, hogy Florencia rosszul, unalmasan beszél erről, azt releváns visszajelzésnek tartom. Még nem kaptunk kompakt visszajelzést. És ez nem azt jelenti, hogy dicséretet várunk, nincs bajunk a negatív kritikával, ha szakmaian van megírva. Azt gondolom, hogy olyan emberek írtak eddig az előadásról, akik nem igazán foglalkoztak azzal, amit láttak, nem gondolkodtak róla mélyrehatóan.

PRAE.HU: Ha hallgat a kritika, talán a közönség reakcióiból lehet leszűrni valamit. Pécsett hogyan reagált a közönség?

K. G.: Beszélgettünk egy-két emberrel, akik nem nagyon tudtak mondani releváns véleményt. Nagyon érdekes volt a reakció az előadás végén, ugyanúgy, mint a premieren: ott álltunk a takarásban és semmi. Csönd. Nagyon soká jött a taps. És nyilván elsőre ez rosszul esik.

H. F.: Nekem egyébként nem fájt.

K. G.: Szerintem abban a pillanatban nem jó érzés. Természetesen ez nem egy olyan előadás, mint például a Mágnás Miska, nem a kitörő vastaps a megfelelő reakció az előadás végén. De nagyon furcsa, hogy ténylegesen ugyanaz történt egy teljesen más közönséggel: hatalmas csönd, nagy nehezen indultak csak el a reakciók az előadás végén. Én a zenekarral rendszeresen  színpadon állok, és ahhoz vagyok szokva, hogy a közönség azonnal reagál. A Valójában senki kapcsán  nehéz befogadni a másfajta visszajelzést, de majd talán megszokom.

H. F.: Beszéltem néhány pécsi nézővel, talán ketten-hárman voltak, akik ismerték Gergőt, és szintén ketten-hárman, akik ismertek engem. A Sorbonne Sexualnak van pécsi kötődése, de ez attól teljesen független dolog, nagyon jó, hogy eljöttek ismeretlenek, érdeklődők. A premieren megjelenő tömeg nekem első pillanatra sokkoló volt, nyilván jó értelemben. Nem gondoltam, hogy ennyien jönnek. De nagyon örültem, mert moderálásoknál, felolvasásnál is sokkal otthonosabban érzem magam, ha nagy a közönség, nincs szakadék a nézők és a színpad között. Mert ha kevés ember van jelen, azt érzem, muszáj szórakoztatnom őket és akkor nem megy olyan ösztönösen minden. Bennem nincs megfelelni akarás, valószínűleg ezért nem zavar, hogy nem tapsolnak egyből.

Valójában senki

PRAE.HU: Gergő, neked valószínűleg nem új, hogy a színpadi jelenlétedben nagy szerepet tölt be a tested is, de Florenciát kérdezném, hogyan tudtál kilépni a felolvasás statikusságából?

H. F.: Először a Sorbonne próbatermében találtuk ki hogyan  legyen ez az egész pontosan felépítve, gyakoroltuk a szöveges részeket, a dalokat. Aztán próbáltunk a Három Hollóban négyszer vagy ötször, ahol mindent megterveztünk. Ott nyilván sorra került a legkérdésesebb jelenet is, amelyben levágtam magamról a ruhadarabokat, de ezt csak Gergő és Tibó, a hangosító látta. Szerencsére sok lehetőségem van színpadra lépni, de ezek irodalmi estek, amiken egy asztal mellett ülök vagy mikrofon előtt állok, másfajta színpadi jelenlétem nem volt korábban. A próbák alatt nem féltem, csináltam, ahogy elképzeltük. Többször meg kell mozdulnom, de a leghangsúlyosabb a zárlat, Gergő énekel egy dalt, én pedig cafatokban vágom le magamról a fekete gyászruhát. A próbák alatt az elején háttal álltam, aztán végül megfordultam, rájöttünk, hogy be kell vállalni. Nyilván nekem nem munkaeszközöm a testem, mint egy színésznek, mégsem volt bennem félelem, természetesen egy felépített folyamat részeként kezeltem. Nyilván Gergő is másfajta módon van jelen a színpadon, amikor a Hadik-Karádiban vagy a Sorbonne-ban zenél, mert a Valójában senkiben meg kell mozdulni, ki-be járkálni. Jelenleg azt érzem, jobban esik a Valójában senkit játszani, mint ami alapból a feladatom, vagyis egy képernyő mögé bújva írni. Sokkal élőbb, közvetlenebb, gyorsabban ér el hatást, teremt kapcsolódási pontot. Van bennem hajlam a spiritualitás felé, és a Valójában senkire rítusként is tekintek, azt érzem, hogy megtisztulok, levetkőzöm a gyerekkoromat.

PRAE.HU: Adja magát a kérdés, meddig szeretnétek csinálni? Ha megjelenik a kötet, akkor is megy az előadás tovább?

K. G.: Van egy olyan tervünk, hogy a dalokat rögzíteni szeretnénk, nekem fontos lenne, hogy megmaradjanak. Addig játsszuk, amíg tudjuk, és érdekesnek érezzük a magunk és a közönség számára. Nem tudom elképzelni, hogy többszáz előadást tartsunk, nem is bírnánk el, nem is akkora előadásról van szó, hogy ez lehetséges legyen. Nincs annyi hely, ami befogadná, de ahová tudjuk, elvisszük.

H. F.: Az is érdekes, hogy ezt mind magunknak csináljuk, Gergő, az ő kapcsolataival, én a sajátjaim révén keresek lehetőségeket. Pécsre például meghívtak, de van, hogy mi keresünk meg helyszíneket, fesztiválokat. Ez csak a miénk, nincs menedzser vagy külső segítség. Egy ismerősöm felajánlotta, hogy beül a próbákra, segít, tanácsokat ad a rendezésben, ha kell. Visszautasítottam, mert természetesnek éreztük Gergővel, hogy az egészet ketten csináljuk. Azt szoktam mondani, hogy valahol teljesen ugyanaz a kötet és az előadás, valahol pedig teljesen más. El lehet választani egymástól a kettőt, hiszen aki véletlenül téved be és látja a színpadon, annak is értenie kell, nem szükséges hozzá ismerni a verseim világát. Sőt, beszéltünk arról is, hogy ha esetleg lesz lemez, azt úgy csináljuk meg, hogy egy teljesen önálló harmadik médium legyen. Egyelőre úgy gondoljuk, ha megjelenik a kötet, akkor sem hagyjuk abba, de addig még van előttünk néhány előadás.

nyomtat

Szerzők

-- Fehér Enikő --

1997, ír, olvas, rádiózik, háttérzajong. Meghalni ráér.


További írások a rovatból

Interjú Horváth Florenciával és Karádi Gergővel a Valójában senki című zenés irodalmi est kapcsán
Április 11-én Szóbeli figyelmeztetés címmel tartottak felolvasást
irodalom

Áfra János volt a Költőim sorozat áprilisi vendége
Kritika Babarczy Eszter Néhány szabály a boldogsághoz című kötetéről

Más művészeti ágakról

Emberpróbáló filmnézés a cannes-i filmfesztiválon
George Miller: Furiosa – Történet a Mad Maxből
Átadták az Év Gyerekkönyve Díjakat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés