Amikor a régi új és az új régi / Geneamus Ensemble - CAFe Budapest, 2015. október 10. Bálna Event Hall / PRAE.HU

Fura az, amikor a technika becsapja az embert: alaposan átgondoltam és beterveztem mindent, külön a budapesti tömegközlekedést naprakészen bemutató applikációt alkalmaztam, hogy időben odaérjek a Nyugatitól a Bálnához, és akkor a villamosút kb. felénél hirtelen kiderült, hogy a Kossuth tér után nem megy tovább a 2-es, át kell rohannom a buszmegállóba, hogy a járatot bevárva még éppen idejében, illetve tűrhető késéssel érjek a koncertterembe.

Már nem is panaszkodok, hogy voltaképpen nagyon is személyes és fontos találkozóm lett volna előtte, a végeredmény maradt: vagy 5 perc késéssel, miután becsukták utánam az ajtót, lehuppantam kedves ismerősöm mellé a székre, és már kezdődött is az előadás.

Mandel Róbert igen visszafogottan és keveset beszélt, a hangszerparkot éppen csak megemlítve, pedig meglehetősen különös látvány fogadta a közönséget: a zenészek két sorba rendezve foglaltak helyet a színpadon, amelyből az első sor a „hagyományos”, vagy inkább a lassan kihalófélben lévő hangszer különlegességeké volt, a hátsó sorban pedig az elektronikus zenészek helyezkedtek el.

Geneamus Ensemble

Én még lihegtem a nagy rohanás után, amikor kezdődött az első darab, rögtön üvegharmonikán. Viszonylag sokat hallottam az előzetes beszélgetések során erről a hangszerről, ám ami itt várt, az nem úgy nézett ki, mint amilyennek gondoltam, a hangja pedig valami csoda volt, korábban elképzelhetetlen gyönyörűség.

Ha jól sejtem, üvegkarikák forogtak egy vízszintes tengelyen, a játékos pedig ezekre a karikákra helyezte a kezét és nem tudom, hogy csinálta, de a hangok olyan hajlékonyak és kifejezőek lettek, ami legfőképpen egy kissé darabos (nem folytonos hangú) fűrész hangjára emlékeztetett. (Mármint ha valaki már hallotta azt, amikor a fűrészen vonóval zenélnek.)

A darab valamiféle mély orgonapontból emelkedett ki, és egészen népies, moll dallamvonallá terebélyesedett. Kezdésnek kifejezetten zseniálisan indult az előadás: egyszerűen, ám a különös hangszernek köszönhető meglepetéssel.

Mivel a rövid bevezetőben Mandel elmondta, hogy nagyjából 1 órás lesz a koncert és úgy tervezték, hogy folyamatos lesz, amelyet taps sem szakít meg, az első darab után hihetetlen csönd ereszkedett a közönségre: nem hogy köhintés, beszélgetés, de még pisszegés sem hallatszott.

Amivel azonban máris volt egy aprócska gond: tudniillik a darab elég rövid volt, amihez képest elnyúlt a szünet/váltás, és mivel néma csönd uralkodott a teremben, tisztán lehetett hallani a székek moccanását, a (kotta)lapok surrogását a (kihangosított) színpadon. Nem hiszem, hogy szándékos volt, de John Cage 4’ 33’’-jának antitézise lett: tudniillik nem a hallgatóság testi zajait, a vérerek lüktetését hallgatta az ember, hanem a zenészek helyezkedését és apró zörejeit.

A következő darabban főként Mandel Róbert tekerőlantjának hangját csodálhattuk meg. Mivel ez a hangszer valamivel ismertebb, mint az üvegharmonika, senkit sem lep meg, ha azt mondom, hogy a tekerőlant „alapzümmögéséből” (mint orgonapontból) emelkedett ki a dallam.

Ez is viszonylag rövid muzsika volt és folytatódott az újabb kihangosított csönddel, ami a darabok rövidsége miatt túlságosan is összemérhetővé vált a zenével.

Ezután a viola da gamba, a szerpent és a teremin hangja „olvadt össze”. Ugyanakkor máris pontosítanom kell a műsorfüzeten, hiszen világos volt, hogy Szigetvári Andrea Macintosh számítógépen játszik, nem tereminen (amint azt az előadás végén el is mondta az érdeklődőknek).

Három rendkívül érzékeny, különleges és hajlékony hangszer simult össze, ám hamar világossá vált, hogy az érzékeny hangok nem ugyanarra hajlanak: a három hangszer három különböző temperálásban játszott – amivel csak fokozták zenei gyönyörömet (mivel imádom a mikrotonalitást).

Rövid darab, utána újabb kihangosított csend. Eddigre kibontakozott az, amit szinte az egész előadásban meghatározó elvnek éreztem: mély, vagy széles frekvenciatartományú spektrumból/ambiens hangzásból bontakozik ki a dallam, amelyet orgonapontként kísér az „alaphang” – ha valaha is hallott az ember szitárzenét, elkerülhetetlen a párhuzam a szitár zengő húrjaival (illetve a tanpurával, amely ezt az alaprezgést erősíti fel). És lehet, hogy vérig sértődnek a zenészek, nekem az egyébként modern hangzás miatt igenis Philip Glass és Ravi Shankar közös muzsikája rémlett fel (Passages, 1990).

Az ezt követő hangos csend után egyre nagyobb szerephez jutott az elektronika a darabokban. Illetve nyilván a számítógépen szimulált teremin is már jócskán elektronika volt, ám a teremin hangja egyáltalán nem tipikus számítógépes zene. Amit itt elektronikának nevezek, az ambiens hangzás volt széles és változatos spektrummal, amelyet főként a sci-fi filmek „csillagzenéiből” ismerünk. Szférikus hangzás, mármint a szférák zenéj, és éteri az egész, mint a végtelen teret betöltő éter.

Nagyjából egy mollos dallam, egy kihangosított csend majd egy szférikus zene, aztán kezdődött a ciklus elölről, végtelenítve. Illetve, természetesen az előadásnak volt íve, hiszen az üvegharmonika elbűvölő dallamából indult és az elektronika felé tartott – a Mark Rothko által inspirált Nagy Ákos darabbal érve véget. Ám a felépítés végig megmaradt dallam-csend-szféra-csend ismétlődésben, és a dallamívekbe csúcsosodó darabok között a csenddel kiemelt szférikus zene tapétaszerűsége kontrasztként hatott: mintha folyamatosan le meg leülepedne az előadás, a feszültség nem volt egyenletes.

Valahogyan gyanúsan hamar ért véget a koncert, észre sem vettem, hogy letelt a beígért egy óra. Azonban vége volt, és ezzel valamit kellett kezdeni: a közönség tapsolni kezdett. Majd egyre jobban belemelegedett, már kifejezetten élvezte, és kezdett vastapsra emlékeztetni a zajongás. Ám még a vastaps is kicsit bizonytalanra sikeredett.

Rettenetesen kíváncsi voltam arra, hogy mit lehet kihozni a kihalófélben lévő hangszerek és a rengeteg elektronikus zenész párosításából. Arra vártam, hogy valami olyan csoda jön létre, amilyenben még nem volt részem.

Ehhez képest azt kell mondanom, hogy a rengeteg elektronika egyetlen, apró kis hangzást sem tudott létrehozni az előadás során, amely ne lett volna túlságosan is ismerős, ismert. A koncert a régi hangszerek varázsáról szólt – a digitális eszközök hátterében.

Geneamus Ensemble - próba