Még talán egy évtizede is lenézett kockaságnak számított, ha valaki naphosszat az interneten lógott, akár fórumokon, akár chatszobákban. Sokan nem vették komolyan, vagy nem is nagyon értették, mi az, hogy valaki ötszáz kilométerre van tőlünk, mégis beszélünk vele, pontosabban írunk neki. Miféle kapcsolattartás ez, melyből a személyes jelenlétet hiányzik? Sőt még 2010-ben, az Intim fejlövés című magyar szatírában is abból táplálkozott a film humora, hogy a „netes identitás” és az adott karakter valós énje élesen elkülönültek egymástól.

Ám az 1999-es Mátrix című sci-fi disztópiája mára megvalósulni látszik, hiszen az ember és a gép szimbiózisa valóság. S nem kell itt implantátumokra, vagy virtuális valóságokra gondolni, az okostelefonjainkkal folytatott kapcsolatunk már bőven megfeleltethető a Wachowskiék filmjében látottaknak. Szokás viccelődni, ironizálni azzal, hogy ha nem vagy jelen a Facebookon, akkor nem is létezel – ám ez az állítás egyre komolyabban veendő. Ma már legfeljebb csak fejcsóválva, méltatlankodva nevetünk azon, hogy a többség neten éli élete jelentős részét, miközben baráti összejövetelekkor vagy utazás közben mi is sokszor ránézünk készülékünkre, s akár állapotot is frissítünk. Valós énünk (már, ha van olyan) nem is izgalmas, mert egyszerre csak egy helyen, egy közegben tudunk valóban jelen lenni. A világhálón, a chat, a Skype a Facebook stb. révén viszont ezernyi közösségben lehetünk ott akár egy adott pillanatban, csupán az ablakok vagy csempék között kell váltani. Susan Greenfield pszichológus és Stuart Hall kultúrakutató egyaránt amellett érvelnek, hogy az identitás mint olyan megszűnt, az ember önazonosságokat váltogat folyamatosan. Az internet által uralt digitális (digitalizált), globális kultúrában „Akárkik” és „Valakik” kommunikálnak egymással, mert ablakról ablakra, weblapról weblapra, a másodperce törtrésze alatt váltunk identitást az adott személyhez vagy közösséghez igazodva. Azaz nincs stabil, jól körülhatárolható, szilárd énkép.

Ebben a külső szemlélő számára káoszként érzékelhető helyzetben az emberi kapcsolatok – mint azt többek között Greenfield, az idézett kutató vagy a híres Philip G. Zimbardo is állítja – ellaposodnak, felszínessé válnak. Hiszen többé nincs egy rögzített „én”, hanem én-töredékek áramlanak az éterben. „Messziről jött ember azt mond, amit akar” – ez a mondás roppantmód aktuális manapság, és ezt a legintimebb kapcsolatokban lehet leginkább kamatoztatni vagy éppen elszenvedni. Egy mindenféle stabilitástól mentes, a sokarcúság mellett (vagy inkább pont abból kifolyólag) anonimitást biztosító virtuális világban (mely végső soron az „igazi valóság”, minthogy fontosabbá vált a kézzel fogható realitásnál) rendkívül kegyetlen dolgokat lehet művelni a másik ember érzelmeivel. Erre szélsőséges példaként szolgálnak azok az esetek, mikor tinédzserek kvázi karaktergyilkosságot hajtanak végre, hogy iskolatársukkal gonoszkodhassanak, vélt vagy valós sérelmeikért bosszút állhassanak. Vagyis kvázi megalázzák őt nyilvánosan, valamilyen közösségi oldalon, melynek következében a megszégyenített sokszor követett el öngyilkosságot. S akkor még nem szóltunk a számtalan internetes csalásról, a társkereső oldalak gátlástalanságáról, a pedofilokról és a tinédzserek szexuális kiszolgáltatottságáról. Így elmondhatjuk, hogy az internet kétélű fegyver, nagyon veszélyes dolog, mert kvázi „bőrünk alá mászott” az utóbbi 5-6 évben.

Barnóczky Ákos tehát egy igen aktuális problémára tapintott rá LogIn című, külföldön már bemutatott thrillerjében. Hatalmas lehetőség volt a kezében ez a sztori, és remek ötlet volt ezt a mindenki által megtapasztalt élményt filmre vinni. Ám nyilvánvaló pozitívumai és kreatív ötletei ellenére Barnóczky Ákosnak mégsem sikerült a témában maradandót alkotnia egy-két súlyos melléfogás miatt.

Az író és rendező Barnóczky bevallása szerint műve adaptáció. Meglepő lehet ezt így hallani, olvasni, azonban már az első fél órában feltűnhet a néző számára, hogy a klasszikus levélregényt, a Veszedelmes viszonyokat mennyiszer tolják arcába. Pierre Choderlos de Laclos műve rendkívül jó analógia, mert mint azt Barnóczky Ákos is elmondta, a klasszicizmus, a felvilágosodás korában gyakorlatilag a levél volt a videochat, melyben finom alázásokkal lehetett a másikat kikosarazni vagy megsemmisíteni. Sőt ha Johann Wolfgang Goethe klasszikusát, Az ifjú Werther szenvedéseit is idevesszük, akkor elmondhatjuk, hogy a levelezésnek valóban olyan jelentősége volt a tizennyolc-tizenkilencedik században, mint ma az internetes csevegésnek: akár (ön)gyilkosság is lehetett a vége pár durvább levélváltásnak.

A LogIn alapkonfliktusát is ez adja: Janka elvileg boldogságban él férjével, azonban egy nap a férfi öngyilkos lesz, felesége pedig meglátja, hogy ura már régóta folytatott viszonyt Anettel. Anettel, aki éppen erotikus táncot lejt a kamera előtt, mikor a naiv és kétségbe esett Janka bejelentkezik férje gépén. Az amúgy szexi maszkot viselő Anett azonnal lelép, Janka végső elkeseredésében és dühében pedig úgy dönt, kinyomozza, ki rejtőzik a maszk és a domina profil mögött, hogy bosszút álljon, amiért szerinte Anett öngyilkosságba hajszolta férjét. A kétségbeesett nő mi mást használna a kutatáshoz, mint a társkereső oldalt, melyen férje és Anett is regisztrálva volt. Videós bemutatkozójával dobja be a csalit a net sűrűjébe, és pár béna jelentkező után egy idős férfi, Tamás keresi meg hasonló problémájával (neki lánya lett öngyilkos egy, a társkereső oldalon megismert férfivel, Márkóval folytatott kapcsolata után), mert szerinte van kapcsolat a két eset között. A gyanakvó Janka elfogadja a felkérést, és szövetséget kötnek: mindenki becserkészi a másikat megkárosító, ellenkező nemű gazembert. Tamás rá is akad Anettre, míg Janka úgy tűnik, felszedi Márkót, a nagyképű nőcsábász vállalkozót. Ám hiába vannak forró nyomon Jankáék, cseppet sem naiv kiszemeltjeik ellentámadásba lendülnek. Ráadásul Janka és Márkó között valami fel is lobban álcázott randevúik során.

Szögezzük le mindjárt az elején: a found footage („áldokumentarista”) filmekkel Dunát lehet rekeszteni, és már a könyökünkön jön ki a direkt rossz képminőségű, amatőr videofelvételt imitáló filmek sora (lásd a mainstreamben trendteremtő The Blair Witch Project gyengébbnél gyengébb fősodorbeli másolatait). Barnóczky Ákos művéhez viszont csak és kizárólag ez a forma passzolt, és szerencsére a LogInnek egyben ez a koncepció a legerősebb pontja is. A játékidő alatt csak egy-két átkötő kép erejéig lépünk ki a videochates beszélgetések formavilágából. A cselekmény nagy része viszont kizárólag egy-egy partner beszélgetéséből bomlik ki. Azaz egyvalaki beszél, majd vágás, és a partner fejét látjuk. Vagy legfeljebb osztott képernyős megoldást alkalmaztak az alkotók. A háttérből alig látszik valami, végig a színészek szűkszekondjával kell beérnünk, avagy „beszélőfejes” filmmel van dolgunk. Ráadásul a sztorit még azzal is hitelesítik, hogy keretbe ágyazzák, mintha ezeket a felvételeket egy rendőrségi nyomozáshoz használnák fel, azt az érzetet keltve ezzel a nézőben, hogy ő is szemtanúvá vált. Az ötlet nagyon jó, és alapjáraton jól is működik, hiszen összeáll mindebből egy fordulatos történet.

Más kérdés, hogy a LogIn színvonala meglehetősen egyenetlen, és ismét beigazolódik az, ami már mondjuk a Víkend című másik idei magyar thrillernél, hogy a kevesebb több lett volna. Először is: a sztorit ismét sikerült túlbonyolítani. Roppant mód izgalmasan indult a történet, hiszen adott egy maszkos domina, és egy őt ábrázoló erotikus videó, mely izgalmas, misztikus krimi-thriller alapjául szolgálhatott volna. Nagyon érdekes konfliktust rejtett magában az a tény, hogy Janka férje öngyilkos lett, ám ő ezt képtelen feldolgozni, bűnöst keres, akire rákenheti az egészet. Még Tamás szála is elfér, sőt igencsak izgalmas lett volna, ha esetleg valahogy őt keverik bele a sztoriba mint „gyilkost". De sajnos a játékidő felénél kiderül, kik (és miért) a „bűnösök”, így már itt elveszti a néző az érdeklődését. Igaz, Barnóczky Ákos megkísérel egy merész váltást, és Anettet és Márkót teszi a hátralevő történetrész főszereplőjévé, Janka és Tamás mintegy háttérbe szorulnak. Ezzel azonban az a baj, hogy – mint a Víkend esetében – kiderülnek irreális konspirációk, s teljesen hiteltelen karaktermotivációk jönnek a képbe. A két „gazember” nem elég izgalmas karakter, és valahogy az ő jeleneteiknél az addig izgalmas dialógusok unalmas, követhetetlen szóáradattá züllenek. Ehhez pedig nagyban hozzájárul, hogy Anett egy gonosz femme fatale-lá lép elő, és az amúgy tisztességes Márkót pedig besározzák, majd totálisan hiteltelen módon kezébe adják a történet megoldásának kulcsát. Azaz a LogIn sztorijának második fele kuszává válik a túlgondolt, túlírt forgatókönyv és karakterkapcsolatok miatt.

S nemcsak a sztori, a cselekményvezetés irreális, hanem sajnos végső soron maga a megvalósítás is. A minimalista, found footage formula passzol a történethez, jól működik összességében, de maguk a szituációk, a kitalált jelenetek és párbeszédek messzemenően teátrálisak és mesterkéltek. Avagy ki hinné el, hogy valaki majd vacsorafőzés, fürdőzés vagy csomagolás közben is videochatel, és gonosz konspirációkat szövöget? Az még rendben lenne, ha Barnóczky Ákos kifejezetten annak kifigurázására törekedne, hogy okostelefonjainkat, tableteinket még a WC-re is magunkkal visszük néha, és egyesek kiposztolják Facebookra minden megnyilvánulásukat. Ám egyfelől a rendező bevallása szerint a társadalomkritikus, szatirikus hangnem nem állt szándékában, másfelől pedig éppen ezért olyan hihetetlenek ezek a beszédszituációk. Jó, hogy néha-néha csak 2 nap vagy 1 hét múlva érkezik válasz, ebben mindenképp életszagú a film, de mikor például az egyik jelenetben Tamás a pincéjében, egy unokájának szánt ajándék faragása közben beszélget Jankával, az mulattatóan valószerűtlen, az pedig maga a blődség, mikor Anett Brazíliában egy partin kvázi a laptopjával táncol.

Ahogy a szereplők szájából elhangzó dialógusok, és jórészt maguk a karakterek is roppant mód valószerűtlenek. Félreértés ne essék: a színészekkel semmi probléma nincs, mindenki tehetséges és jól játssza szerepét. De ismét érződik, mint megannyi magyar filmben, hogy például a Jankát alakító Parti Nóra és a Márkót megformáló Pál András gyakorlott színházi színművészek. Túl harsányak, életidegenek, filmszerűtlenek gesztusaik. Ami a színpadon működik, az nagyvásznon, főleg közeli képkivágásoknál (melyekből az egész film építkezik), igencsak teátrálisnak és modorosnak hat. Persze a filmszínész Gáspár Kata is túlzásba viszi a játékát, ami nyilván abból fakad, hogy magát a karaktert, Anettet is túltolták. Ha Janka, Tamás vagy Márkó színpadiasak is (még egyébként Tálos József a legkevésbé), de legalább emberi karakterek. Ezzel szemben a tenyérbemászó Anett valóban olyan, mintha egy klasszikus film noir bajkeverője, a „végzet asszonya” lenne. Szerencsétlen lány olyan ellenszenvessé és valószínűtlenül hatalmassá, befolyásossá válik, hogy már várjuk, mikor tűnik fel Philip Marlowe vagy Sam Spade, és kattintja csuklójára a bilincset. Márpedig egy ilyen, hitelességre törekvő sztorinál nagy baklövés akárcsak egy karaktert is ilyen egydimenziósra fazonírozni.

Nem jobb a helyzet a dialógusokkal sem. Egyszerűen nem hisszük el, hogy ezek a mondatok élő emberek szájából hangzanak el, annyira színpadiasak és erőltetettek a párbeszédek. A színházi színészek erre ráadásul rá is tesznek egy lapáttal, mert olyan hanglejtéssel szavalják el soraikat, hogy szinte tapsolni támad kedvünk egy-egy nagymonológ után. Kár, hogy ez egy mozgókép, és nem színházi előadás.

Tehát amilyen fontos és érdekes témát taglal a LogIn, annyira képtelen ezt jól működő történetbe ágyazni. Hiába az érdekes formavilág, ha végig olyan érzetünk lesz, hogy ezek a szereplők, ezek a dialógusok csak ebben a filmvilágban léteznek, a valóságban nem. Márpedig pont az lenne Barnóckzy Ákos művének lényege, hogy a virtuális világ válik egy új valósággá, ahol felfedhetetlenek, felgöngyölíthetetlenek az identitások, mert minden profil mögött egy újabb felhasználónév, és nem a valós ember rejlik. Sajnos ezeket a lehetőségeket a LogIn nem aknázza ki, hanem inkább egy túlcsavart, melodramatikus sztorival húzza el a játékidőt. Pedig ebből akár egy olyan „who done it?”-filmet is ki lehetett volna hozni, mint Michelangelo Antonioni Nagyítása vagy Francis Ford Coppola Magánbeszélgetése. Kár érte, tovább várjuk az áttörést hozó magyar thrillert vagy film noirt, mely egyszerű, de lehengerlő történettel szegez majd minket a székekbe.

LogIn

Színes, magyar thriller, 82 perc, 2015

Rendező: Barnóczky Ákos

Író: Barnóczky Ákos

Operatőr: Mayer Zoltán

Vágó: Körös ’Köge’ Gergley, Tihanyi ’Cun’ Katalin

Zene: Bakay Gergely

Hang: Bajcsi András

Producer: Dora György, Horváth Csaba

Szereplők: Janka (Parti Nóra), Tamás (Tálos József), Anett (Gáspár Kata), Márkó (Pál András), férj (Gáspár András), újságíró (Árpa Attila)

Forgalmazó: OTT-ONE NyRt

Bemutató: 2015. október 29.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!