De Chirico egy katonai behívó miatt utazott Ferrarába, és legtöbb festményét egy, a katonai idegbetegségeket gyógyító kórházban, a Villa del Seminarióban készítette, ahol a metafizikus festészet egy másik alapító tagjával, Carlo Carrával egy időben tartózkodott. Képeiken – a futurizmus alkotásaival gyökeres ellentétben – a mozdulatlanságot, és egyfajta realitáson túlmutató világot, vagyis „meta-fizikait” szerettek volna ábrázolni. A kiállított képek legszembetűnőbb közös jellemzője, hogy mindennap használatos tárgyak vagy mindennapi helyszínek tűnnek fel, például egy szobabelső erőteljes, határozott színekkel, mérnöki precizitással ábrázolva. Valóban, aki először egy plakáton vagy fotón találkozik egy de Chirico-alkotással, lehet, hogy nem válik hirtelen az olasz festő rajongójává, mert érzelmekben visszafogott, nagyon „tudatos”, sokszor ismétlődő témákat ábrázoló munkákról van szó.

A kiállításon viszont a többi ebben az időben született, de Chirico, illetve Carlo Carra, Salvador Dalí, Giorgio Morandi, Filippo de Pisis és más avantgárd alkotók által létrehozott munkák társaságában, a szobabelsők ajtaja kinyílik, és a kontúrral, határozott vonalakkal körülhatárolt tárgyak megszólalnak. Leginkább a de Chirico által kedvelt, meleg színeknek, illetve az erőteljes színek közötti kontrasztnak köszönhetően válnak „beszédesebbekké” a képek, és felidézik a reneszánsz festészet világát is, hisz de Chiriconak Ferrarában módja volt magáévá tenni azt.

Mit jelent valójában a metafizikus festészet? Ezt a kifejezést először Párizsban használja de Chirico, bár valójában csak Ferrarában kezd „metafizikus”, vagyis a valóságon túlmutató képeket alkotni. Első hallásra természetes, ha az ember úgy reagál, hogy az ősidők óta az a művészet célja, hogy a valóságon túlmutasson, mitől lesz akkor a de Chirico által megálmodott, egy külön avantgárd mozgalom? Tulajdonképpen egy igen rövid életű irányzatról van szó, melynek számos nagynevű követője támadt. Az ő metafizikus képeiket a Palazzo dei Diamantiban található kiállítás, szerencsés módon, szintén bemutatja, láthatjuk Dalínak a Les Plaisirs illuminés (Megvilágított örömök) című képét, vagy René Magrittól a La Condition humaine-t (Emberi feltétel), de Max Ernst és Raoul Hausmann  számos alkotását is.

A később a szürrealizmusban illetve a szimbolizmusban tovább fejlődő irányzat a tárgyaknak természetesen komplex, önmagukon túl mutató jelentést tulajdonított, és a „hús-vér” emberek helyett bábukat, próbababákat festett, sokszor varrással a szájuk helyén. A külvilág viszont sokszor a szobabelsőben, csak egy festőállványon válik hozzáférhetővé, láthatóvá, ezzel a gesztussal is azt aláhúzva, hogy a művészet, a fantázia által kitalált világ bármikor felcserélhető, sőt akár helyettesíthető is a „valódi”, reális világgal.

Azt, hogy nem önfeledt, boldog atmoszférával van dolgunk a metafizikus festészet esetén, a képek címe, illetve az ábrázolt magány, elszigeteltség is sugallja. Az alkotások szinte kizárólagos műfaja a csendélet, amit olaszul natura mortának, vagyis „halott természet”-nek hívnak. A kiállítás egyetlen hús-vér figurája, de Chirico szerelme, Alcesti pedig szintén meglehetősen melankolikus tekintettel néz a képről a távolba. Mindez természetesen érthető, ha figyelembe vesszük a képek keletkezésének idejét és körülményeit. A metafizikus festészet érdekessége, hogy mint sok más társirányzat a huszadik század elején, igen rövid ideig tartott, 1930-ban már maga de Chirico is megtagadta azt. Hosszú élete végéig kísérletezett, hogy más, adekvátabb formanyelvet találjon, ám eredménytelenül. Igen gyakori témái, a próbabábukkal ábrázolt múzsái sem segítettek. Lásd: Le muse inquietanti (A nyugtalanító múzsák).

A De Chirico a Ferrara  – Metafisica e avanguardie (De Chirico Ferrarában, Metafizika és avantgárd) című kiállítás megtekinthető Ferrarában, a Palazzo dei Diamanti-ban 2016. február 28-ig.

Fotók: Kovács Rita