Farkas Tibor

- Te tényleg bolond vagy - képed el Zsófi, már a kocsijában ülünk, haladunk a Belváros felé.

- Egyetlen épeszű válaszotok nincs semmire. Egyiknek se. Itt állj meg! Kiszállok!

Fájdalmas búcsúzások nélkül indulok a Kispilkó felé, közel a Centrálhoz, a Bonnie és Clyde-hoz, az Ibolyához, na meg szülőanyámhoz, a Grinzingihez.

Villámgyorsan elém kerül egy korsó soproni. Jó kis gangsztahely volt ez még anno, járt ide egy híresebb fazon, a Hentes, fogadásból belevágott egy bárdot a karjába, akkor ragadt rá ez a tarantínós becenév.

- Szevasz, Kerti, gondoltam, bedobhatnánk este egy sört - mobilálok Kertinek.

- Te, jó ötlet, de holnap Brüsszelbe kell utaznom, tanácsi munkacsoport, úgyhogy majd a hétvégén - mentegetőzik Kerti.

Rágyújtok, nézek ki a fejemből, a pult mögött trécselő pincérnőket elemezgetem, és eregetem a füstöt. Jelen pillanatban ez a legtöbb, amit tehetek. Gusztusos teremtések ezek a pincérlányok, nem egy bonyolult dolog az életük. Sopronit kérsz vagy Gössert vagy töményet vagy kólát, tiszta sor, semmi rizikófaktor, filozófiai probléma sem csempészi be a lábát a kocsmaajtón, nem dob az asztalra senki kétszázoldalas Szondi tesztet, hogy aztán most izibe kitölteni, mert utána jön a fekete leves, hogy aszongya, perszonopátia, pszihopátia, neurózisok felsőfokon, szorongás, depresszió, fóbia, hisztéria, kényszer, hipochondria meg neuraszténia, és egyebek. Itt csak egyszerű részegek hánynak a pult alá vagy fölé, beszólnak, szexuális ajánlatokat tesznek otromba vagy kevésbé otromba módon, azoknak a kis dekoltázst kidobó pincércsajoknak meg vagy nedvesedik vagy száraz marad.

Mivel időm, mint a tenger, és a szexuális témákat már kivégeztem, hanyag eleganciával adózom a szellemnek, és két slukk között végigpásztázom az elmúlt évtizedek kulturális és társadalmi hullámveréseit, ha már nincs jobb dolgom. Progresszió, new age, szexuális forradalom miegymás, forgatom agyamban ezeket a fogalmakat, mintha kínaiul lennének, fingom nincs, hogy mire jók. Ahelyett hogy hagymás rostélyost vetett volna partra a történelem hullámverése, mindenféle hippimozgalommal meg dark életérzésekkel traktált a közelmúlt. Bár itt jól csinálják a rántott gomolyasajtot zöldségkörettel.

Még a fin de siecle hagyján a huszadik század elejéről, Párizsban egy mulatóban egy mulatt nővel abszinttel lecsúszik. Tele a part mindenféle hulladékkal, műanyag limlommal, idealizmussal, világbékével, esélyegyenlőséggel, antirasszizmussal, toleranciával. Partra vetett piranják. Eddig haraptak, de kilóg a lóláb, most impotensen tátognak, amfóraürességgel echózzák a szólamaikat, elsodorják őket az öngyilkos merényletek, polgárháborúk, gazdasági csődök, természeti katasztrófák, globális felmelegedés okozta pánikhullámok.

Lepöckölöm a hamut. És már azt sem tudom, hogy személyes élményeim azok személyes élmények-e vagy csak a média áldásos marketingtevékenységének tudható be, hogy élménynek hívom azt, amit fapofával élek át, de a hangyát a fejembe ültették. A napfogyatkozás, amit magam is vakulás nélkül meglestem pár éve, most nem rémlik, hogy örültem-e neki vagy csakúgy megvolt, mint a koleszszobában Szilvia. Bár ő mondjuk, fodrász, mert a fodrászok túlnyomó többsége valamilyen titokzatos oknál fogva Szilvia. Ez az igazi misztikum, és nem a new age vagy valami goa parti. Kedvem lenne egy tucat füstölő illatorgiája közepette pszichedelikus zenére elbújni az ágy alá, ahol is hasi légzések garmadája után gammaállapotba kerülnék.

Talán egyszer eljön az egyszerűség ideje, az intellektualitás teljes hiánya, mint a régi korokban, mikor az élet az élet volt, a halál meg halál. Persze könnyen beszélek, homokba dugom a fejem, mint egy elfajzott strucc, csak szórom az okosságokat, ahelyett hogy cselekednék. Nagyképűen rágyújtok, hogy minek, nem tudom, kortyolok a sörből, és közben fogalmam sincs, hogy egyáltalán hol kezdjünk neki a problémáknak, amelyek törhetetlen márványhegyként tornyosulnak előttünk, és nekem csak arra van energiám, hogy leolvassam a cigarettadobozról annak kátránytartalmát.

Elnyomom a blázt, eszembe jut Kornél, de minek. Majd megint megkérdezi, hogy mi a kifutása a dolognak, hogy ezek kifutás nélkül már élni sem tudnak. Amúgy is amíg előkerülne, éjfél lesz. Általában este tízkor szokott bekapcsolódni a társasági életbe hétvégenként, illetve akkor még csak telefonon jelentkezik be, hogy például épp most lépett ki a Decathlon nevű sportnagyáruházból, ahol különös véletlenek folytán boxkesztyűt vásárolt, és mellékesen megkérdezi, hogy mi lesz a kifutása a dolognak. Aztán felpattan a biciklijére, és kibringázik a Római partra, éjfélkor aztán újból telefonál, hogy most már isten bizony hazamegy, összerántja magát, újabb két óra, és jön utánunk, de hadd kérdezze már meg, hogy mi a kifutása a dolognak. Végül hajnali háromkor megjelenik a buli helyszínén, amikor már bizonyos sörök, borok, égetett szeszek hatására már senki sem ismeri fel, úgyhogy sértetten haza is taxizik.

De kényszer van, felhívom:

- Mi a pálya, Kornél?

- Á. Egyedül kell csinálnom mindent, a cégnél összecsaptak a hullámok, teljesen kész vagyok. Amúgy mizu? - kérdezi Kornél, a cégénél egyébként mindig összecsapnak a hullámok. Kurva unalmas lehet állandó hullámverésben élni. Mégiscsak jobb szürkemarhát tenyészteni egy eldugott kis tanyán.

- Gondoltam, bedobhatnánk egy sört - vetem fel.

- Jó lenne, de holnap tízkor fontos tárgyalásom lesz. Majd holnap, vagy csütörtökön - dob fel újabb opciókat, nyilván az ő opciói nekem nem opciók, mint ahogy az én opcióim sem passzolnak hozzá. Így éldegélünk elcsúszott opciók mentén, mondom, csak szürkemarhát érdemes tenyészteni.

De én most akarok inni sört, ordítanám a telefonba, de mivel ez nem valós opció, megválok Kornéltól. Felpillantok a tévére, egy sportcsatornán ezeréves meccset ismételnek, egy pillanatra felvillanyoz, aztán kapcsolok, hülye vagyok, minek villanyozódom.

Kortyolok a sörömből, újabb csekkolótúra a pincércsajok domborulatain, aztán tényleg felvillanyozódom. Hoppá! Hát ebben a szent pillanatban is érdekel valami, erős motivációs késztetést érzek arra, hogy egy ezeréves futballmérkőzés minden momentumát kiélvezzem. Hát akkor feltámadtam. Megint főnixmadár költözött belém, csak nem lesz-e kevés az élelem. Gyorsan rendelek még egy sört, biztos ami biztos.

- Hát ez biztos nem töltött még ki Szondi-tesztet - elemzem magamban a sörömet prezentáló, majd fenekét elriszáló hölgyike után bambulva. - A Rochard-tesztnek még csak a hírét sem hallotta, pedig tutira nimfomán.

Hazalátogatok gondolatban. Bekapcsolom a tévét, végigfuttatom a távirányítóval kétszer is a csatornákat, de semmi, síkideg vagyok, ha lenne is valami a tévében, akkor sem bírnék koncentrálni. Szóba sem jöhet holmi tévéműsor, még pornófilm se, mit kezdjek a délután kellős közepén egy pornófilmmel.

Vissza a konyhába. Talán zabálok. Kinyitom a hűtőt, kipakolok mindenféle kaját, rájuk nézek, aztán villámgyorsan visszahányom őket a frigóba. Rágyújtok. Teli van a tököm. A lakás is romokban hever. Ki kéne porszívózni meg törölgetni meg felmosni, meg az egészet úgy ahogy van kicserélni egy új építésűre, bár ott meg mindig kijön egy csomó rejtett hiba. Nem is tudom, milyen lakás kéne? Talán egy űrkabin, és azzal lelépni a balfenéken. El innen. Messzire. Nincs itt levegő, sutyerákok szambáznak a tévében, és azoknak a kappanhangját kell hallgatni, meg hófehér fogazatukat bámulni.

Eszembe jut Rolcsi, ő az emberem, ő még sohasem utasított vissza sört:

- Szevasz, Rolcsi?

- Mi a pálya? - kérdezi.

- Épp most kúrtam szét valakinek a pofáját - közlöm plasztikusan.

- Várjál, várjál! Lemaradtam. Most mi van?

- Tudod, az a megveretési balhé…

- Az királyság. Kurva jól nyomod, láttalak a Zónán - dicséri az ügyben eddig elkövetett cselekményeimet.

- Ja, de ma délben volt egy beszélgetős műsor az izétévén, és kénytelen voltam az egyiknek, ő is ott volt a balhénál, szóval lezúztam az arcát.

- Ez most komoly? - röhög Rolcsi.

- Ja. Hát ennyi a sztori. És ezt akarnám megünnepelni néhány ezer sör társaságában - érvelek a sörözés mellett, mintha az bonyolult érvrendszerekre szorulna.

- Akkor most, gondolom, delete, pedig már egészen benne voltál a közepébe. Karrier… - ha így megy tovább, meg sem említem a sörözést. Bár nem. Azt nem hagynám ki semmi pénzért.

- Az mi a franc? Lejárt lemez. Nem lehet itt szemeket felnyitni, homály minden szinten. Valami új projekten dolgozom, tuti lesz, kurvajó - ecsetelem.

- És mi az az új projekt? - kész kihallgatás. Inkább egyedül iszom meg azt a néhány sört.

- Elmegyek falura juhokat tenyészteni - említem meg durcásan.

- Meg lehet abból élni?

- Vicc volt. Más projekt. Még alakul, majd ha beindul a buli. Te nem jössz sörözni? - vetem fel remegő hanggal, ettől függ az életem.

- Nem lehet - válaszolja, én az asztalra csapok, majdnem kettétörik. - Mi volt ez?

- Semmi. Leesett egy könyv az asztalról - mentem a szitut.

- Tudod, az asszony.

- Tudom - válaszolom rezignáltam, tudtam én eddig is, de hátha.

Pedig régebben másnaposan kurva jó ötletei voltak, például hogy ugorjunk be a hajlékonyba. Mikor még nem azt akarta csinálni, amit az asszony akart. Mióta megvan az asszony, csak egy este fér bele. Másnaposan, az asszony szerint, nem a hajlékony kocsmába akar beugrani hajléktalanok közé, hanem családapaként kíván tevékenykedni.

Én is inkább a hajlékonyba ugranék be, hogy egy arany ászok társaságában hallgassam a szintipopot, aranyesőt meg lagzilajcsit.

Ismét otthon vagyok. Kirontok az előszobába, feltépem a spájz ajtaját, és felmarkolom a porszívót. Nagy lendülettel kezdek neki a hálószobának, azt se számít, ha kiszakad egy csomó fúgadarabka a parkettalapok közül. Mindegy, csak legyen már tisztaság, szűnjön már meg ez a három hónapos dzsuva, amely rátelepszik a lakásra, szemétdomb az egész.

Ledobom a porszívót, feltépem a gardróbszekrényt, elhatározom, hogy a több éve nem használatos ruhadaraboktól is megszabadulok. Kihányom a ruhákat, szortírozok, aztán megállok egy pillanatra, fülelek, nem szól-e a telefon, de baszik az szólni.

Lehuppanok az ágyra, megunom a válogatást, villámgyors mozdulatokkal behányom a ruhákat a szekrénybe, majd rá az ajtót. A porszívóhoz érek, aztán belerúgok, bevágom a sarokba. Így is nagyobb tisztaság van már, mint előtte, szép, lassan, megfontoltan haladjunk, az nem vezet semmire, ha már az első pillanatban kidőlök a sorból, azzal csak magamnak ártok.

- Csáó! Léci még egy korsó sopronit!

Végigsuhanok a rakpartokon, hidak alatt repülök, néha elidőzök egy-egy villamosmegállóban, felugrom az oroszlánok hátára a Lánchíd tövében, aztán a Gellérthegy felé veszem az irányt. Megpillantom Bandit, szokás szerint a Műegyetem lépcsőjén üldögél. Felhívom, azt mondja, épp ellenséges szóróanyag neutralizálásával van elfoglalva, de hát vannak fontossági sorrendek.

Egy óra múlva már a Grinyóban iszunk.

- Tudod, Bandi, asszem, meakulpáznom kéne. Igazad volt. Le vannak szarva a percdíjak! - vágok a közepébe, hisz ennél érzékenyebb témakör nincs manapság.

- Jó persze, de azért annyira nem gáz, ha olcsók a percdíjak. Ha már van rá lehetőség, akkor inkább legyenek olcsóbbak a percdíjak, mint nem olcsóbbak - ecseteli Bandi, nem ismerek rá, mi ez a pozitív hozzáállás.

- Nem baj, Bandi, nemsokára átteszünk a központba, valami kreatívabb munka - halandzsázom, hiszen én már nem teszek át senkit sehová, de olyan jó érzés elmélkedni arról, hogy kit hová nyomhatnék be, ha lenne hozzá hatalmam. Egyfajta pszeudo hatalmi pozícióba helyezem magam, és kérek egy unikumot a liter szürke mellé. - És milyen kreatív munkára gondoltál, Bandi? - gyújtok rá sokadszorra.

- Nem is tudom. Nem is gondoltam valahogy kreatív munkára - dörzsöli tarkóját, most egy másik pecsétes zakóban leledzik, egyik szakadtabb mint a másik.

- De mégis, ha kreativitásról van szó… - filozofálgatok meddőn.

- Nem érdekel a kreativitás, sőt, szarom le! - Bandi gyorsan cenzúrázza a témát.

- Na igen - konstatálom, most valahogy nekem se jut eszembe, hogy mit is jelent a kreativitás, mert ugye a teremtés az valami újnak a létrehozása, de az se árt, ha annak az újnak van valami értelme is, már nem ilyen fogyasztói szemmel, hanem úgy ánblok a világra nézve. Ja kérem! Ha ilyen hülye vagyok, hogy ánblok meg a világra nézve gondolkozom, akkor ki kéne tömetni.

Ezt csak egy gyorsan lezúzott nagyfröccs hozhatja helyre. Zsupsz! Abszolválva. És valóban. Minden a legnagyobb rendben. Mit nekem kreativitás?

- Mostanában a gyerekruhák drágulnak? Gyorsabban drágulnak mint a felnőttruhák? - vetem fel az újabb témát, hátha ez Bandit jobban leköti, és néhány építő javaslatra ösztönzi.

- Nem tudom. Megadjam az asszony számát? - legalább nem küld el a búspicsába.

- Van nekem számom elég - hárítom el nagylelkű ajánlatát.

Ekkor lép a Grinyóba Rizsa, ezer éve nem láttam, kedves kis díler a régmúltból, már gyereke is született, kétéves lehet, felhagyott a marihuána meg hasiseladással, tisztán hernyóban meg kólában utazik, hiába, a portfoliót fejleszteni kell.

- Van egy kis kólád? - köszönés helyett tudtára hozom, hogy rég láttam.

- Csendesebben, Zoli. Te is jól vagy? - kérdezi Rizsa.

- Jól vagyok. Te is jól vagy? - kérdezek vissza.

- Jól vagyok - vigyorog, biztos van neki miért.

Úgy látszik, itt mindenki kurva boldog, úgyhogy tűrjük fel az ingünket, és lássunk neki, hogy a világot visszazökkentsük az eredeti kerékvágásba. Csak nem tudom, hogy a világ akarja-e, hogy visszazökkentsük az eredeti kerékvágásba? És az sem bizonyos, hogy az eredeti kerékvágás egyáltalán jó kerékvágás volt-e. Legjobb lenne felfújni a mi drága kis golyóbisunkat, mint egy léggömböt, és elengedni, hadd repüljön valamerre, teljes anarchia, hadd grasszáljanak a felfegyverzett, zombiarcú magánkommandók végig a földön, hadd teljesedjen ki mindenki privátigazsága, zúzzátok egymást, drága analfabéta testvéreim, hogy egyem a zúzátokat, és ha már lehet, emberi agyvelővel koponyacipóban. És ha lehet, ismételjétek meg a tévében azt a Surdát, jópofa gyerek, ahogy soha nem dolgozik.

- Akkor mindannyian jól vagyunk. Ja ő Bandi, ő meg Rizsa. Bandi is jól van. Ülj le, Rizsa! Mindannyian jól vagyunk, de felmerül a kérdés, hogy nem lehetnénk-e még jobban? Ez a gondolat bánt engemet, szöget is ütött a fejemben, és mint a fakopáncs kopogtatja az agyamat - magyarázom cimboráimnak súlyos problémáimat.

- Talán segíthetünk a problémán - mosolyog cinkosan Rizsa, szeretem a problémamegoldó embereket.

Az idő gyorsan múlik, kár a lacafaca, felszippantjuk a budin. Aztán valahogy nem is tudom, felgyorsulnak az események. Hogy miért meg minek, ki tudja, de egy hatsávos úton haladok keresztül, hogy átérjek a túloldalra, aminek persze semmi értelme, de annak sincs, hogy ezen az oldalon maradjak. Meg aztán nem a flaszteren haladok én már, hanem könnyen rugózó gumiterepen araszolok előre. Nem hiszem, hogy a hat óra felé munkából hazaigyekvő kocsiáradat bezavarna, csak előre lazán és könnyedén. Pofonegyszerű minden, a válaszok maguktól érkeznek, nem is kell kérdezni, telepatikus érzékük folytán előmbe járulnak, és meglapogatják a hátam. Az égre bámulok csillagvadászat gyanánt, bár nappal nehezen láthatóak, én simán kiszúrom őket.

Spiegelmann Laura

A homályból

Amikor elkezd minden kivilágosodni, már meg sem próbálom kitalálni, mi történhetett, hajnal van, ennyit érzékelek biztosan, ezt legalább tudom, és mire elkezdeném feltérképezni a helyet, hogy rájöjjek végre, hol is vagyok, egy üvegezett falú, lepattant éjjel-nappali kocsma előtt állok, bent néhány kitartó önsorsrontó, eléggé ismerős kép, bemegyek, kérek egy nagyfröccsöt fehérből, majd az ablaknál lévő könyöklőre téve poharamat azon gondolkodom, vajon miért fröccsöt kértem, nézem a gyanús színű italt, eszembe jut egy ismerősöm közhelye, miszerint aki a borba vizet tölt, az bármilyen gazságra képes, jelen esetben persze inkább a bor minősége vethetne föl etikai kérdéseket, nézem a gyanús színű italt, és arra gondolok, hogy alávaló dolog a bort szódával fogyasztani, legyen bármily jóleső, sőt egyáltalán összekeverni dolgokat, elegyíteni különböző folyadékokat is erkölcstelenség, nézem ezt a bornak nevezett valamit, amit szódavízzel hígítottak föl, és odáig jutok hamar, hogy becstelenség testnedveimet megosztani másokkal, nem lenne szabad belekeveredni olyas helyzetekbe, melyekben testnedveim másvalaki testnedveivel keverednek, mert ez alávaló és undorító, dermedten állok, nézem a poharat, a bugyim nedves, valami csorog belőlem, mostmár tudom, iszom, a Madách tér sarkán vagyok, még két nagy korttyal kiürítem a poharam, és azonnal kérem a következőt.

Szabó Balázs

Fekete lista

A kocsmába lépve látom,

Éppen a sörét issza

Drága jó barátom

Az alkoholista.

Odamegyek asztalához,

Nem fordulok vissza,

Remegve nyúl poharához,