bezár
 

irodalom

2008. 03. 27.
Ilyen hülye a hangom
interjú k. kabai lóránttal
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ilyen hülye a hangom k. kabai lóránt nem tud olyan sötéten írni, hogy ne látszódna. Azt is sejti már: nem elég miskolcinak lenni, annak is kell látszani. Egy kisbetűs férfi mesél nekünk Twin Peaks-ről, rakendroll imidzsről, JAK-ból való kilépéséről és megannyi másról. Azt állítja: nem bánt meg semmit. Hisznek neki?

PRAE.HU: 1977-ben születtél Ongán, Miskolc mellett. Úgy tudom, az egy karcosabb tájék, mint a Puha Nyugat. Ott tényleg minden férfi volt katona? Egyáltalán mi az az avasi keserű?

Miskolcon születtem, és előbb Ongaújfaluban, majd Ongán éltem elég sokáig. Ongáról egyébként az a hír járja, hogy tisztára Twin Peaks, s ez abszolút megállja a helyét. Nem csak azért, mert van a falu határában egy „ikercsúcs”. Ha ez így túl „ködös”, akkor inkább azt mondom, hogy ha Ongára indulsz, légy erős, mert a buszon megkérdezhetik tőled: „Te ongai vagy, vagy csak emberkedni jössz ide?” De az mindenképp igaz, hogy az Acélváros és környéke nagyon más világ, mint az általad „Puha Nyugat”-nak nevezett régió. Karcosabb és neurotikusabb is, mint az ország nyugatabbra és délebbre fekvő, boldogabb részei. Az Avas Miskolc hegye, maga a Hideghegy Észak-fokon; az Avasi Keserű pedig a Miskolci Likőrgyár keserűlikőr-különlegessége, mely onnan kapta a nevét, hogy bizonyos gyógynövény-összetevői az egész országban csak az Avas oldalában voltak megtalálhatók, míg oda nem csapták a paneltelepet. Én mondjuk nagyon szeretem az Avasi Keserűt, jobban, mint a Várdát, kb. annyira, mit az Unicumot, és veled is itattam már, de ha kapható lenne Miskolcon kívül, azaz szinte bárki megkóstolhatná, meglehet, hogy hamar a megvetés tárgyává válnék. A sorkatonaságot sikerült elkerülnöm.
k. kabai lóránt
PRAE.HU: Rakendroll-imidzsed ellenére te egy ledoktorált költő vagy. Vagy ez is csak egy legenda? Hány helyen tanultál és laktál? Miről szólt a szakdolgozatod s a doktorid?


Szerinted rakendroll-imidzsem van? Na jó, nem mondom, hogy nem hangzik „királyul” (vö. a Kill Bill vonatkozó jelenetével), meg lehet engem néha látni őrülten táncolni, de nem hiszem, hogy rakendroll-imidzsem lenne, illetve nem is fontos, hogy milyen, mert csak imidzs, ami kizárólag az esetleges ilyen-olyan legendaképződésnek tesz jót, nekem például nem. A Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskoláján kaptam ösztöndíjat, 2006-ban megszereztem az abszolutóriumot, de a fokozat megvédése eléggé kérdéses, és nem kizárólag a nyelvvizsgák hiánya miatt. A témám, amivel oda jelentkeztem, megegyezett a korábbi szakdolgozatom témájával, ez pedig Kemény István életművéről szólt. Aztán mivel túlságosan is sokan foglalkoztak ott kortárs irodalmi témákkal, témavezetőm hatására egy másik kutatási területre fókuszáltam, a magyar neoavantgárdra, ebben a témában vezettem aztán kurzusokat is.

A doktori előtt Miskolcon végeztem a magyar szakot, ezt egy egri főiskolás év előzte meg, azt pedig egy év regisztrált munkanélküliség, mert elsőre a Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem (festő akartam lenni). A gimnáziumot négy év alatt három intézményben sikerült kijárnom. Ongán és Ongaújfalun kívül éltem Miskolcon (három különböző lakásban) és Budapesten (időrendben: a Belső-Erzsébetvárosban, a Terézvárosban és most a Wekerle-telepen).

PRAE.HU: Első könyvedet – Holdfogyatkozás (Új Bekezdés Kiadó, 1994) – nem ismerem. Sokat vesztettem? Ha jól tudom, 17 éves voltál, mikor megjelent, s csak száz példány készült belőle. Érdemes egy kiskorúnak könyvet kiadnia? Megbántad, vagy elérzékenyülsz, ha eszedbe jut? Ha már nem nagyon láthatjuk, hát hogyan képzeljük el ezeket a verseket? Mesélj!

A Holdfogyatkozás egy tipikus nulladik kötet, amelyben egy arcpirítóan fiatal ember mindössze 14 verse van, melyet egy vele egykorú grafikus 14 egész oldalas rajza kísér. Ez csak egy füzet volt, a hagyományos füzetkötéssel, 32 oldalon. A maga módján még bájos is, és mindenképp korrekt lenyomata az akkori magamnak. Ezzel együtt semmit nem vesztettél azzal, hogy nem ismered, elég béna versek vannak benne, úgy emlékszem, és nem tudok utánanézni, mert az egyetlen példányomat is lenyúlták, holott nekem kellene aktivizálnom magam, és mint Kormos István az első kötetét, visszalopkodni egyenként mindenkitől. A mostani fejemmel tudom, amit az akkori fejemmel nem tudhattam (ugyan, hogy is tudhattam volna?): nem kellett volna megjelennie. Nem bántam ugyan meg (tudod, van az a kedves mondatom Az ember, aki ott se volt című filmből, „Azt sajnálom, ha megbántottam másokat, de nem bántam meg semmit”), az elérzékenyülés pedig legfeljebb csak a „hősidők” emlékének jár.

PRAE.HU: Második (nem kijárat, Balassi Kiadó, 2003.) és harmadik könyved (hiba nincs, Szoba Kiadó, 2006.) különbsége számomra szembetűnő. A hiba nincset fegyelmezettebb, gazdagabb, intellektuálisabb, erősebb koncepcióval bíró, eredeti munkának vélem. Czinki Ferenc Magyar Narancs-béli kritikájában viszont a nem kijárat mellett teszi le a voksát. Szerinted melyik a nyerő(bb)? Mennyit dolgoztál a hiba nincsen?

Ezt a különbséget magam is így érzem, még akkor is, ha a két kötet szorosan kötődik egymáshoz, felépítésük, koncepciójuk, szövegformálási sajátosságaik is egymásra utalnak és egymáshoz kapcsolódnak – és nem csak a leglátványosabban megjelenő cikluscímadási gyakorlat révén. Én is erőteljesebb, szigorúbb, markánsabb és sokkal ravaszabban szerkesztett kötetnek látom a hiba nincset, a szerkesztésmód azért is fontos, mert a nem kijárat szerkezete – ránézésre legalábbis – könnyebben átlátható volt. A hiba ninccsel elég sokat dolgoztam, 2003-ban raktam össze az első változatát, melynek a nyomai alig látszanak a megjelent anyagon, 2004-ben jószerével mással sem foglalkoztam, csak e kötettel, hogy a lehető legjobb legyen (persze ez a „lehető legjobb” néha mégis kevésnek tűnhet). Számtalan verset nem vettem bele a nem kijárat összeállítása (2000) után születettek közül, de belekerült egy 1999-es, ami pedig a nem kijárat koncepciójába nem illett annak idején. Szóval, ha voksolni kell, bár személyes érintettség miatt leginkább tartózkodnék, az utóbbi kötetet érzem komolyabb teljesítménynek.

PRAE.HU: 2006-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjas voltál. Mit gondolsz az ösztöndíjak jelentőségéről, egyáltalán a hazai ösztöndíj-rendszerről?

A Móricz-ösztöndíj elnyerése nagyon jó volt, mert bár mindössze nettó negyvenezer körül volt az összeg, amit kaptam, mégis segítséget jelentett az egzisztenciális problémáim megoldásában, illetve az arra való kísérletben. Egyébként általában sokkal inkább tűnik presztízskérdésnek egy ilyen ösztöndíj elnyerése, mert egy ekkora összeg, de még az NKA-ösztöndíj összege sem képes még a legminimálisabb szinten sem egy olyan nyugodt évet biztosítani, melyben az embernek kizárólag csak a pályázatában szereplő mű megalkotásával kellene foglalkoznia. Egy ösztöndíj nyilván csak akkor tud „ösztönözni”, ha nettó értéke legalábbis a diplomás minimálbér bruttó értékét (kb. 120 ezer forint) eléri. Egyébként az, hogy évente csak 13 ember kapja meg a Móriczot, szerintem jó döntés. (És több szempontból sem jó az, hogy a hasonló szerepű, fiatal képzőművészeknek adott Derkovits-ösztöndíjat viszont 30-an kapják.)

PRAE.HU: Egy dolgot biztos, hogy elértél a hiba nincsben. A pátoszmentességet. Sok szerző beszél erről, miközben csöpögnek a giccstől. Az sem lepne meg, ha azt mondanád, hogy te egy patetikus / romantikus szerző vagy.

Örülök, hogy így látod, mert a pátosz volt az, amit mindig is el akartam kerülni. Azért van egy vers a kötetben, amely kiakasztaná a patetikométert, menthetetlenül érzelgős és határozottan giccstől csöpögő, persze szándékosan. De olyan helyre került, olyan kontextusba, hogy mindezek valamiképp az erényévé is válnak – legalábbis szándékaim és reményeim szerint. Persze hogy nem lepne meg téged, ha azt mondanám, hogy romantikus, mi több, szentimentális alkat vagyok, „hisz ismersz, geci”, hogy a közismert székely mondással éljek. Egy közös ismerősünk egyébként azt mondta a múltkor, hogy az egy dolog, hogy ő (nagyjából) tudja, milyen vagyok, de ha olyanok előtt vagyok olyan, amilyen vagyok valójában, az nem áll jól nekem, mert akik nem ismernek, elsőre (sőt, ezt már én teszem hozzá, nyilván másodikra is) nagyon másmilyen képet alakítanak ki rólam, s ez a disszonancia inkább csak feszültséget generál ahelyett, hogy a probléma megoldódna. Most nem vagyok biztos abban, hogy száz százalékig igaza van, de azért mond valamit. Vagy nem?

PRAE.HU: De most akkor milyen vagy? Milyen képet alakítanak ki rólad? Létezik egy közös benyomás, amit sokan éreznek? Vagy hogy? Néha úgy tűnik: nem vagy túl szociábilis. Úgy tudom, idei JAK-tábor-béli hangos szereplésed sokakban komoly nyomot hagyott. Péczely Dóra egy verset is írt erről. Én arra emlékszem, hogy azt skandáltad: „Nincs isten!”. Meg azt is: „Minden nő kurva!”. S nem nagyon lehetett hozzád szólni.

Na igen, ezek tényleg elhangzottak (többször is), meg sok minden más is elhangzott, melyik a maradandóbb? Ez a provokáció, vagy a sok minden más, amit esetleg komolyan kellett volna venni? De mit lehet komolyan venni? Persze már megint az imidzskérdésnél vagyunk. Akkor, ott nem nagyon lehetett (hozzáteszem: egy idő után) hozzám szólni – és valóban nem vagyok túl szociábilis, de nem vagyok azért szociopata sem, például lehet velem beszélgetni (bár nem mindig könnyű). Arról inkább én kérdeznélek téged, hogy általában, futólag milyen képet alakítanak ki rólam, vagy hogy létezik-e egy közös benyomás.

PRAE.HU: Hát, te utaltál rá, hogy van ilyen. Én most csak azért sem segítek. Menjünk tovább. Tudom, hogy a Nyugalom című kötet nagy hatással volt rád. Miben unikális ez a könyv? Különösen most, hogy Alföldi Róbert filmet készített belőle, érdekes lehet a kérdés, hogy szerinted miről szól a regény. Írtál-e Bartisról? Egyáltalán mit gondolsz a Bartis-prózáról?

A Nyugalom tényleg nagyon fontos olvasmányom, ha meg kell próbálnom körvonalazni, miért, valami olyasmit mondanék, hogy e regényben a szerző olyan totalitását érte el A sétában már kialakított szuggesztív belső beszédnek, amely, hiába a mondott előzmény, mégis váratlan esemény volt. Az volt egyébként az egész magyar irodalom számára is, mi sem mutatja ezt jobban, mint az első kiadás viszonylag visszafogott visszhangja, és csak a német megjelenést követő ottani siker segített a dolgon valamennyit. A filmet még nem láttam, ahogy sajnos annak idején az Anyám, Kleopártrát sem. Általában félek az adaptációktól, így természetesen most is. De hogy miről szól a könyv? El lehet azt mondani? El kell mondani? Szerintem nem. (És ezzel nem megkerülni akarom a választ.) Eddig még nem voltam olyan bátor (valamint olyan összeszedett és annyi idővel szabadon rendelkező), hogy Bartisról írjak.

k. kabai lórántPRAE.HU: Két másik mániádra is rákérdeznék. Miért foglalkoztat ennyire (Bartis Attila mellett) Tandori Dezső és Kemény István? Kemény prózájáról amúgy keveset hallani, de te ígérted: írsz róla egy 2009-re tervezett JAK-antológiába.

Tandorit a huszadik század egyik legfontosabb figurájának tartom. Mindattól függetlenül, hogy manapság mit és hogyan mondanak a munkásságáról, vagy hogy mit csinál most, meggyőződésem, hogy a mai magyar irodalom egészen másmilyen lenne nélküle. És ennek megfelelően a mai írók és költők munkáin mindenütt észrevehető az ő közvetlen vagy közvetett, ám mindenképpen elemi erejű hatása. Esterházy mondott egyszer valamit TD, a saruszíj és a mi viszonyunkról, nos, ez nagyjából pontos. A másik fontos alak persze Kemény, talán te is használtad a frázist, hogy mindannyian az ő szalonkabátjából (ha már nem a konyhájából) bújtunk elő. Nem véletlen, hogy a szakdolgozatomat is róla írtam (amire így öt év után, valamivel „okosabban” már nem vagyok annyira büszke). A rám gyakorolt hatása meghatározó volt, de ezzel tényleg elég sokan vagyunk így, és annyian beszéltek már erről, hogy én most inkább hallgatnék. A Kemény-prózáról pedig tényleg írni szeretnék – remélem, ezzel nem vallok kudarcot.

PRAE.HU: Honnan jött a neovantgárdhoz, illetve az underground zenéhez való vonzódásod?

A neoavantgárd iránti érdeklődésem még bő tíz évvel ezelőttről való, többször is jártam a Magyar Műhely keszthelyi találkozóin, a fogékonyságom nyilván onnan eredeztethető, aztán valamivel többet foglalkoztam a témával, és nem csak az irodalommal, hanem a képzőművészettel, a performansszal és a filmmel is, szóval nem „csak úgy” lett ez a témám a doktorin. Az úgynevezett underground zene iránti rajongásom ettől valamennyire független: valamikor a nyolcvanas évek végén láttam a tévében egy felvételt az Európa Kiadóról, nem emlékszem, melyik számot játszották, de valami megütött benne. Akkoriban leginkább csak metált hallgattam a bátyám hatásának köszönhetően, de pontosan emlékszem arra, hogy 1991 őszén, elsős gimnazistaként bementem egy kisboltba a városban, nagyon vegyes profilú bolt volt, írószerektől kezdve háztartási gépekig sok mindent lehetett ott kapni; nem is emlékszem már, mit akartam vásárolni, mert az egyik polcon megláttam a bolt egyetlen eladó műsoros kazettáját, valami lehetetlen olcsón, s azonnal megvettem, ez volt a Popzene, amit aztán egész addig ki sem vettem a magnóból, míg be nem szereztem a Bizottság-kazettákat, majd kicsit később az URH-t, újabb Kiadó-felvételeket, Balatont, stb. Mostanra szerencsére egész tisztességes gyűjteményem van a korszak underground zenéjéből digitálisan is a Spionstól kezdve a VHK-n és a Trabanton keresztül a Neuroticig (és még tovább) – a Kis magyar (neo)avantgárd nevű kurzusomon külön is foglalkoztunk ezzel a témával.

PRAE.HU: Érzékeled az irodalmi ízlések lassú változását? Látod-e jelentőségét annak, hogy például a litera.hu év végi szavazása alapján 2007 legjobb verskötete Marno János Nárcisz készül és Szijj Ferenc Kenyércédulák című munkája lett? Előtérbe kerülhetnek újra az elmélyültebb, gondolatilag és nyelvileg is komolyabban felépített szövegek?

Természetesen érezhető az ízlésváltozás, szerencsére – de hogy mi kerülhet előtérbe, az bonyolultabb, mert az sem mindig egyértelmű, hogy mi van előtérben, vagy még inkább: milyen előtérben, kinek, kiknek az ízlése, véleménye szerint. Az említett kötetek például egy bizonyos kör véleményét tükrözik (mellyel – nyilván az átfedések miatt is – konvergál a Narancs tizenegyes listája), s teljesen más képet lehet kapni, ha mondjuk az Alexandra Könyvesház sikerlistáján keressük (nyilván valahol lent) a versesköteteket, s megint más eredményt kapnánk, ha megkérdeznénk, teszem azt, a tatabányai olvasókör tagjainak véleményét.

PRAE.HU: Mit gondolsz a gügyögő kollégáinkról? A kisiparosokról, az epigonokról? Valaha is többségbe kerülhetnek a tehetséges szerzők? Vagy a tehetség mindig a kisebbség ügye? Vagy azt mondod: virágozzék minden virág, s csak azokkal foglalkozzunk, akik igazán megérintenek?

Beszéljünk irigységekről, kicsinyességekről, szánalmas törtetésekről? Szerintem ne. Igen, virágozzék: mindenki tegye, amit tud, amihez ért, aztán majd meglátjuk. A gügyögést, az epigonköltészetet nem szeretem, ahogy nem különösebben kedvelem ezt a fajta iparosságot sem. De miért kellene bárkitől is elvenni bárminek a lehetőségét? Az én lehetőségem az, hogy ha nagyon nem tetszik egy vers első fele, lapozok. A kritika lehetősége, hogy arról a szerzőről, műről és úgy beszél, amelyikről és ahogyan csak akar. Ha kritikát írok, lehetőségem van arra, hogy elmondjam, adott mű miért tetszik vagy nem tetszik. Az irodalomtörténet lehetősége, hogy eldöntse, melyek azok a szerzők, akik valóban értékes műveket hoztak létre. Jogos az ellenvetés, hogy ebben azért iszonyú nagy felelősség is van. Van, de mintha nem túl sokan vennének erről tudomást, vagy mintha nem tudnának ezzel mit kezdeni – én mégis úgy vagyok vele, szemben számtalan pályatárssal, hogy miért ne csinálhatná mindenki azt, amit tud, vagy amit akar? Szerintem semmi értelme semmiféle genyózásnak.

PRAE.HU: „Szeretem a verseit, őt magát jó és fontos költőnek tartom. Ha szabad kissé szubjektívnek lennem: k.kabai nem tud olyan sötéten írni, hogy költői egyénisége egyúttal ne keltene bennem valamiféle otthonos, jó érzést is” – írta Kemény István, mikor a Szépírók Társaságába ajánlott. Tényleg, honnan ez a sötétszürke hang? Mennyire érdemes referenciálisan olvasnunk ezt a kötetedben megjelenő kopott férfit, aki végigtántorog városi díszletek között, s nézi, hogy hazudnak neki?

Soha, semmit nem érdemes referenciálisan olvasni, mégis mindenki ezt teszi, aztán jut vele, amire jut. Van egy hang, azt hiszem, felismerhetően a sajátom, még ha olyan is, amilyen, nevezzük akkor most sötétszürkének, „ilyen hülye a hangom” (esőcske szemetel). Közben pedig olvashatjuk a verseimet referenciálisan akár, mert az azokban megszólaló beszélő és közöttem viszonylag komoly hasonlóságokat ismerhetünk fel. Ez nyilván azért van, mert soha nem voltam jó szerepjátékos, az írásban sem vagyok az, nem nagyon tudok szerepverset írni, nem is áll jól nekem – egyébként sem vonz annyira a dolog.

PRAE.HU: Mit gondolsz a kortárs líráról, különös tekintettel a nálad is fiatalabb szerzőkre?

A kortárs lírát úgy egészében szeretem, egyenetlenségeivel és egyenlőtlenségivel együtt. (Természetesen nem minden szerző műveit szeretem, de nem is ezt mondtam.) A fiatalokra pedig úgy tekintek, ahogy leginkább magamra tekintenék kívülről: kíváncsi vagyok rájuk, várom, mikor történik valami hirtelen, megdöbbentő, minden további líratörténeti eseménynek új irányt szabó dolog. Várom a paradigmaváltást a lírában.

PRAE.HU: Miért pont Győrffy Ákos harmadik kötetéről írtál a Mancsba? Győrrfy Ákos a kultúra.hu-nak ezt mondta róla(d): „Be kell valljam, amikor először elolvastam az említett kritikát, alig kaptam levegőt. (…) Az, hogy alig kaptam levegőt, nem az írás tartalmának tudható be, inkább a minőségének, annak a szellemiségnek, amely belőle áradt. Ne legyen félreértés, nem azzal van bajom, hogy valaki azt gondolja, szart sem ér, amit csinálok. Hogy imitáció, hogy blöff. Ezt én – néhány mély lélegzetvétel után – el tudom fogadni. Nekem is vannak hasonló gondolataim másokról. Talán inkább az, hogy látnom kellett, a recenzens mennyire nem érti, hogy miről van szó. Mennyire az indulat, valamiféle agresszivitás beszél belőle. (…) felületes és semmitmondó frázisokkal kellett szembesülnöm, amelyek nem mondtak semmit mondanivalójuk tárgyáról. A kritikus nem érte el a célját, mert valószínűleg nem is volt célja, ha csak az nem, hogy mindenképp le akarta húzni a könyvet.” (Az interjú teljes szövege ide kattintva olvasható.) Mindenképpen le akartad húzni a könyvet?

Ez a Győrffy-kritika, tetszik vagy sem, munka volt: a szerkesztő megkérdezte, írnék-e a Nem mozdulról, igent mondtam, megírtam. Nem volt bennem semmi olyan előzetes szándék, hogy mindenképp lehúzzam. De amikor elkészültem vele, abban biztos voltam, hogy kapok majd érte a fejemre, de nem gondoltam volna, hogy ennyi irányból és így. Mert ez a kritika csak egy kritika, semmi több, nagyjából négy flekk, amennyit kért a szerkesztő (egy hetilapról van szó ugyebár, ahol nem is nagyon lehet nagyobb terjedelemben gondolkodni), szerintem logikusan végigvitt gondolatsor, melyben részemről nem volt semmiféle indulat vagy agresszió. (Sehol nem találom egyébként, hogy ez hol, milyen momentumokban érhető tetten.)

k. kabai lórántPRAE.HU: Fordítsunk a dolgon: Szele Bálint Árgus-béli kemény kritikája hogy érintett?

Nem esett jól, de az is egy kritika volt, amit a szerkesztő megrendelt, a szerző pedig megírt. Volt néhány kisebb tárgyi tévedése, stb., inkább csak az értetlensége, illetve a feltétlen és mindenekfeletti hasonlítgatása a nem kijárathoz volt szerintem szerencsétlen nézőpont, ami miatt talán nem tudott figyelni a hiba nincsre. A szórakoztató része pedig az „utóélete” volt a Szoba Kiadó blogján, ahol forrásmegjelöléssel megjelent (ez a blog elsősorban szemléző és eseményekről hírt adó profilú), ám le kellett szedni, illetve csak a „szubjektív lapszemle” maradt meg belőle, mert a szerző perrel fenyegette meg a kiadót.

PRAE.HU: 2006–2007-ben Mizser Attilával a JAK-füzetek sorozatszerkesztője voltál. Hány könyvet adtatok ki? Kikre vagy a legbüszkébb? Méltó körülmények között dolgozhattál?

A két év alatt tíz plusz két könyv jelent meg (a plusz kettő a két JAK Tanulmányi Napok anyagát egybegyűjtő kötet, melyet nem is mi, hanem a szervezők szerkesztettek). A tíz könyv mindegyikét szeretem, egyikkel kapcsolatban sem érzem, hogy szégyenkeznem kellene. (Sőt talán szerénytelenség, de azt hiszem, sikerült a JAK-füzetek korábban kissé megkopott hírét egy kicsit jobbá tenni, vagy legalábbis elindulni afelé.) Nem is emelnék ki külön senkit, mert legszívesebben mindenkit felsorolnék, beleértve az Egészrész teljes szerzői gárdáját is. A körülmények pedig nagyjából olyanok voltak, mint az összes nem profitorientált kiadónál: minden egyes kötet pályázati pénzekből jelent meg, vagyis a szerzői honortól a tördelési és a nyomdaköltségen át egészen a szerkesztői honorig mindent e pénzekből kellett kigazdálkodni. A társkiadóval több nézeteltérésünk volt, néha nagyon nem voltak korrektek. Másfelől pedig (és más oldalról) volt néhány igazán nemtelen és voltaképp megalapozatlan támadás személy szerint ellenem, ennek hatására nem is adtam be újra a szerkesztői pályázatot tavaly.

PRAE.HU: Mit gondolsz az irodalmi életről, hierarchiá(k)ról? Milyen a pályázati rendszer? Miért nincs pénz az irodalomban? Miért nem biznisz? Mit lehet csinálni a pályamódosításon és az öngyilkosságon kívül?

Az irodalmi életnek nevezett valamit mindig igyekeztem elkerülni, illetve csak annyira érintkezni vele, amennyire elkerülhetetlen. Ugyanolyan közönyös és belterjes, mint majdnem mindig is volt, és igen, hierarchikusan épül fel – mondhatni természetes, hogy úgy épül föl. De engem nem különösebben érdekel, nem nagyon kell „benne lenni”, azt hiszem. A pályázati rendszerről már a „Móricz” kapcsán beszéltem, de nem gondolom, hogy ne lenne pénz az irodalomban, bár mindig, mindenre mondhatjuk, hogy lehetne több. És bizony lehet biznisz is: nem egy könyvkiadó működik stabilan nyereségesen, és ehhez nincs szükségük arra, hogy silány ponyvát adjanak ki: igenis létezik igényes lektűr, melynek kiadását egy okos kiadó magától értetődően vállalja a „komoly” szépirodalom mellett, s jó esetben még a kevés vagy épp semmi nyereséggel kecsegtető szerzők egyikét-másikát is felkarolhatja. A pályamódosítás vagy öngyilkosság kérdése is ősrégi, Poéta! Az is bolond, megélni pedig ugyanúgy kevesen élhetnek meg belőle, mint minden „normális” korban. De miért is kellene minden tollforgatónak megélnie az írásból?

PRAE.HU: Mit gondolsz az újabb, szerkesztetlen blogokon teret nyerő proletár stílusról? A személyeskedő, lebutított észosztásról, gyűlöletbeszédről? Érdemes-e erkölcs, gyerekszoba, stílus nélkül belépni az irodalmi-kulturális közbeszédbe? S köteles ezt mindenki eltűrni, tolerálni?

Alapvetően liberális vagyok, olyannyira, hogy elismerem mindenkinek a jogát arra, hogy elmondja a véleményét, legyen az bármilyen visszataszító tartalmú vagy primitíven megfogalmazott. A személyeskedést, a gyalázkodást, a gyűlölet- és félelemkeltést viszont nem szoktam tűrni, a Műút blogján (http://muut.blog.hu) jó gyepmesterként ki is nyírom az olyanokat, hogy pl. „de szar vagy, te alkoholista” (ez konkrét idézet, és nem is én voltam a megszólított). A blogokon ott a lehetőség arra, hogy ha valakinek nem tetszik az előtte kommentelő véleménye, maga is hozzászóljon, és majdhogynem valós időben kommunikáljon a másikkal. S hogy ez nem sikerül mindig, vagy a másik nem „partner” a szó semmilyen értelmében? Miért, az életben nem ugyanígy van? Azt gondolom, bizonyos határokon belül bármit lehet mondani, az pedig, hogy ezt hogyan teszik, vagy mondjuk, hogy vannak-e érveik, vagy csak vagdalkoznak, kizárólag magát a beszélőt minősítik. (Összevetésképpen megnézhetnénk jónéhány ún. politikust, akiknek modora, stílusa megdöbbentően hasonlít egyes bloggerekéhez és kommenterekéhez.)

PRAE.HU: Újdonság 2008-ban a blog? Miért blogolsz? Mennyiben változott szerzői blogod az elmúlt években? Kik és hányan olvasnak?

2008-ban nem újdonság, hanem teljesen természetes. (Lassan már anakronisztikus is lesz.) A saját honlapomon (http://kkl.mentha.hu) vezetett napló nem is igazi blog, nem lehet közvetlenül kommentelni, nem is blogmotoron alapszik – bár már gondoltam arra, hogy átalakítom, de eddig még nem volt kedvem és főleg időm ezzel foglalkozni. Ez viszont tényleg egy személyes napló, ahol néha beszámolok erről-arról, bár az utóbbi hónapokban alig volt időm erre, ez látszik a bejegyzések megritkulásán is. Másfelől a jellege is változik, egyre kevesebb a „szimpla élménybeszámoló”, holott ennek megvolt az az előnye, hogy ismerőseim tudták, mi történik velem éppen. Azt nem tudom megmondani, pontosan hányan olvassák, hiszen az aktuális naplóbejegyzés automatikusan betöltődik a honlap megnyitásakor – a honlap látogatottsága egyébként havi ezer-ezerötszáz közötti.

PRAE.HU: Tervezed szépprózák írását? Érdekel a film? Írtál forgatókönyveket?

A prózaírást tervezem elég régóta, nagyjából azóta, amióta csak írok, s született is néhány prózaszerű szövegem, de valahogy azok sem „igazi” prózák, túlontúl hasonlítanak a verseimhez, azok felépítéséhez. Valahogy nem megy: egészen másféle gondolkodás kell a prózaíráshoz, mint a versíráshoz. Jenei Lacival beszéltünk egyszer erről: elsősorban a nyelv szerelmese vagyok, és a nyelvet én elsősorban a mondattanával tudom jellemezni – a költészet lényege szerintem a szintaktikában van. Ezzel szemben a prózában másmilyen szövegszervezési elveket kell alkalmazni, hogy a nagy struktúra megálljon a saját lábán, és úgy tűnik, ez a dolog (remélem, csak most még) nem megy nekem. De próbálkozom. A film a maga komplexitása miatt izgat, hogy egyszerre lehet élni verbális, vizuális és auditív narrációval. Volt is néhány filmtervem korábban, illetve írtam már forgatókönyvet egy Horváth Edinával közös ötletből (ő már több kisjátékfilmet rendezett), de ennek leforgatására még nem sikerült pénzt szerezni; ettől függetlenül vannak további közös terveink is.

PRAE.HU: Jól működik szerinted a JAK, vagy csak árnyéka egykori önmagának? Miért léptél ki a szervezetből? Még honlapszerkesztő (www.jozsefattilakor.hu) vagy?


A JAK egy érdekvédelmi szervezet, amely mostanában úgy-ahogy, jól-rosszul működik, még nem egészen árnyék, de mintha közelítene hozzá, ám ez még nem megfordíthatatlan. A problémát nyilván az okozza, hogy az érdekek ma már olyannyira összebékíthetetlenül különfélék a JAK-on belül is, hogy azok között egészen lehetetlen úgy egyensúlyozni, hogy mindenki maradéktalanul elégedett legyen. A kilépésemnek személyes okai voltak: nem egészen, illetve nem kizárlólag az, amit a JAK-naplódban megírtál. Több dologból lett nagyon elegem, de ezekről most nem szeretnék beszélni. A JAK honlapja pár hete megújult, az új designhoz már semmi közöm, azóta a JAK-honlap ügyeivel csak amolyan adminisztrátorként foglalkozom.

PRAE.HU: 2007 óta a Műút című kéthavonta megjelenő folyóirat irodalom rovatának szerkesztője vagy. Egyben a korrektori és honlapszerkesztői feladatokat is te látod el. Blogot is indított a lap. Miért? Van jelentősége, hogy a Műút Miskolcon jelenik meg? Minden lap országos, nem? Milyen BAZ-megyei folyóiratok voltak korábban? Kiket folytattok úm.?

A Műút első száma tavaly augusztusban jelent meg, az új szerkesztőség, az új név, az új formátum és leginkább az eddigiektől radikálisan különböző szerkesztői koncepció ellenére a korábban Miskolcon megjelent irodalmi-művészeti lapok (Napjaink, Holnap, Új Holnap) jogutódjaként. Ennek jelentősége többek között abban van, hogy a helyi önkormányzat – felismerve a helyzet tarthatatlanságát – ma kétszer akkora összeggel támogatja az egyébként országos terjesztésű lapot, mint elődeit. Az új szerkesztőség pedig lehetőséget kapott arra, hogy a köztudatban mindmáig Acélvárosként élő városból mutasson valami abszolút pozitívat. Ez voltaképp a „küldetésünk”, amellett, hogy alapvetően egy minőségi irodalmat közlő, igényes, szép és örömmel kézbe vehető folyóiratot akarunk csinálni – remélem, nem tűnök szerénytelennek, ha azt mondom: érzésem szerint ez eddig sikerült. Az internetes jelenlét szerintem ma már elkerülhetetlen, ezért mondom, hogy természetesen van honlapunk, ahol az aktuális lapszámból lehet olvasni néhány írást (a teljes lapszámok kb. fél évvel a megjelenés után tölthetők le teljes egészükben), illetve egyéb információk is megtalálhatók ott, így például a Műgond nevű kritikai műhelyünkről. Ez eddig a „hivatalos” része, de úgy gondoltuk, szeretnénk valami többletet is, ezért indítottuk el a szerkesztők naplóját (http://muut.blog.hu), ahol jellemzően nem a lappal kapcsolatos posztok jelennek meg, ez inkább a „személyes” része a dolognak, és vannak, akiket érdekel, hogy egyébként hogyan működünk, mi foglalkoztat, mi bosszant bennünket, vagy épp mit olvasunk, mit nézünk, minek örülünk.


PRAE.HU: „Festő akartam lenni” – mondtad beszélgetésünk elején. Festesz, rajzolsz, fotózol, képregényeket is írsz. Ezek egyaránt fontosak?

Mint említettem, érettségi után a Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem, s bár nem vettek fel, és nem volt lehetőségem addig újra meg újra felvételizni, míg végre fel nem vesznek, a vizuális érzékenységem megmaradt. Elég ritkán és keveset, ám nagy örömmel festek mostanában, néha elkészítek egy-egy kisebb-nagyobb rajzsorozatot is, most pedig, ha minden jól megy, a velencei fotósorozatom fog megjelenni egy kis könyvecskében – egy igazán atipikus Velence-kép lesz, az biztos. A képregény is régi szerelem, tavalyelőtt kezdtem el egy comic strip-sorozatot, melynek minden egyes darabján ugyanaz a képkocka szerepel háromszor: egy sarokban álló kocka, aki gondolkodik, elmélkedik, szellemeskedik, stb. Ezt a sorozatot az A Hét portál közölte eddig, most az ottani szerkezeti átalakulás miatt kissé bizonytalan szegény kockám sorsa, jelenleg például hónapok óta alszik. De van folytatás is, sőt, felkértem néhány írót és képzőművészt, többek között Tandori Dezsőt, Kemény Istvánt, feLugossy Lászlót, írjanak egy-két részt meg, néhányuktól már megkaptam a kész anyagokat, mások még váratnak – mi pedig ráérünk.


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Pollágh Péter --


További írások a rovatból

irodalom

Thaiföld és Peru közt félúton – otthon Thaiföld és Peru közt félúton – otthon
Görömbölyi Dávid Haverok, buli, Buddha című kötetének bemutatója
irodalom

Életvezetési tanácsok és világmegfejtések az ókor rabbijaitól, modern köntösben Életvezetési tanácsok és világmegfejtések az ókor rabbijaitól, modern köntösben
Az Atyák tanításai, Magvető Kiadó - Mazsihisz, 2019, 3299 Ft

Más művészeti ágakról

Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról
Bánkitó, fesztiválemlék
A Shakespeare Fesztivál Gyula margójára
színház

A végtelenből kihasítva A végtelenből kihasítva
Évadvisszatekintő: Hegymegi Máté Woyzeckje a Szkénében


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés