Nagy-Britannia egyik legsikeresebb táncegyüttese friss koreográfiáját hozta el, az Autobiographyt 2017-ben mutatták be a londoni Sadler’s Wells-ben. Az esten nemcsak a táncosok izomtónusainak látványa és a szinte kivitelezhetetlen mozdulatok, de az előadás témája is különleges: genetikusok feltérképezték a névadójuk és vezetőjük, Wayne McGregor génállományát, és a társulat a biológiai kutatás „eredményét” állította színpadra, továbbgondolva, újraértelmezve, kvázi újraírva McGregor önéletrajzát a tudomány segítségével. Mint minden színpadi produkció, az Autobiography is megismételhetetlen, ám a színlapról kiderül, hogy azért is különböznek estéről estére az előadások, mert McGregor az őt ért hatásokból és emlékekből huszonhárom koreográfiai etűdöt készített a huszonhárom kromoszómapár mintájára, ezeket az elemeket egy számítógépes algoritmus minden alkalommal véletlenszerűen összekeveri, és ezt viszik aznap színpadra.

A koreográfia a táncosokkal együttműködve született; csoport és vezetőjük eggyé válnak az életrajzban. A géntérképet archívumként használják: egy-egy táncos a génállomány más-más részét mutatja meg portrészerű táncjelenetekben. A portréábrázolás egyértelmű: előbb egyenként táncolnak, a „nyitótáncok” a szereplők bemutatkozásaként is értelmezhetők – és miután mind sorra kerültek, „össztáncok” és csoportos jelenetek kezdődnek, ez még magasabbra kapcsolja a néző figyelmét. Az előadás minden szakasza jellem- és lélekrajzon keresztül egy-egy önálló történetet mond el az élet főbb fejezeteiben ábrázolva, például tanulás, alvás, szerelem, öregedés.

A koncepció része, hogy a történetben nincsenek nemek: így tervezték a jelmezeket is. Mindenkin egyforma fekete nadrág van, a nők felsője pedig testszínű rövid top. Időnként, ahogy a sztori megkívánja más és más szereplő vesz fel egy fekete vagy fehér inget – egyszerre mindig csak egyvalaki viseli –, addig a többiek a nadrágderekukra kötik kétféle színű fölsőjüket, ami közben szépen libbenő kűrruha hatását kelti. A mezítlábas táncosok látványa letisztult, egyszerű.

A nemtelenség igazán abban mutatkozik meg, hogy az intim páros jeleneteket is sokszor azonos neműek táncolják el. Három nő és öt férfi alkotja a szereplőgárdát, és habár törekvés, hogy a férfi-női jelleg határait elmossák, épp ellenkező hatást érnek el: a nemek szerinti eloszlás többletjelentést hordoz az adott epizódban. Mindenkiben két ellentétes pólus, az animus és anima keveredik különféle arányban, a színpadon ez mintegy megelevenedik: mint minden férfi, McGregor is bizonyos mértékig rendelkezik nőies vonásokkal. Ahogyan ez fordítva, a nőkre is igaz.

A fellépők mindezt magas művészi szinten, a tánc nyelvén jelenítik meg. McGregor stílusa a klasszikus balettből indul ki, de az extrém átdolgozások miatt az alapmozgásokat nem lehet felismerni, hagyományos táncmozdulatokat alig látni. A tánctechnika a teljesítőképesség határig megy, de az egyszerűségre való törekvés folyamatosan megtartott, s ez különösen látványossá és érdekessé teszi a programot. Az elektronikus muzsikára specializálódott zeneszerző, Jlin remek alapot ad a táncos történetmeséléshez, komponálása többrétegű és kifejező, a fényeffektusok jól kiegészítik a zenét.

A díszlet a tánc formavilágához illeszkedően kopár, a színtér lecsupaszított, csak székek kerülnek a térbe körülbelül félidőben. A plafonnak viszont a végkifejletnél jelentősége van: a fejtetőre állított gúlaalakú fémváz szerkezet fényjáték kíséretében, fokozatosan leereszkedik, a figurák egyre esendőbbnek látszanak, ahogy a tér összenyomódik. Az összenyomatás azonban nem teljes, ezért a hangulat sem válik igazán nyomaszóvá. A szereplők közül néhányan egyszerre vannak a színen, de egyedül tekeregnek a földön, nincsenek meg a korábbi kontakt mozzanatok – az előadás végső üzeneteként felvetődhet a kérdés, az ember magára van-e hagyva a bajban. A felvetés azonban választalan marad.

Wayne McGregor többek közt a Paris Opera Ballet, az English National Ballet, a moszkvai Bolsoj, a milánói Scala számára és például a Harry Potter és a Tűz Serlege című filmbe koreografált munkáival szerzett hírnevet magának – e produkciót elnézve méltán. Egy interjúban mondta, hogy „a tánc, a mozgás az életünk része (…), és nincs mögötte más ideológia, mint annyi, hogy jól érezzük magunkat, miközben alkotunk valamit.” Befogadóként biztosíthatjuk, hogy alkotása a másik oldalról nézve nemcsak szórakoztató, de lenyűgöző és katartikus is. Ritkaság számba megy, hogy a tudomány, művészet és „varázslat” egyszerre legyenek jelen a színpadi életben.

Company Wayne McGregor: Autobiography

Előadják: Rebecca Bassett-Graham, Jordan James Bridge, Travis Clausen-Knight, Louis McMiller, Daniela Neugebauer, Jacob O’Connell, James Pett, Fukiko Takase, Po-Lin Tung, Jessica Wright

Zene: Jlin

Díszlet, vetítés: Ben Cullen Williams

Jelmez: Aitor Throup

Fény: Lucy Carter

Dramaturg: Uzma Hameed

Koncepció és rendezés: Wayne McGregor

Koreográfia: Wayne McGregor, a táncosokkal együttműködésben

2018. április 17.

Trafó Kortárs Művészetek Háza

Budapesti Tavaszi Fesztivál