bezár
 

színház

2018. 06. 20.
Az értelmiség szemétdombján a kisember kapirgál
Az Öngyilkos a Szkénében
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Forte Társulat legújabb bemutatójában, Az öngyilkosban a vizuális és a gondolati tartalom ismét olyan sokrétű egységet alkot, amely a néző teljes idegrendszerét birtokába veszi: a test- és a tér szimbolikus kompozíciói végtelennek tetsző asszociációs hullámokat hoznak világra, miközben az absztrakció mögött kíméletlenül ott vigyorog az élet.

Nyikolaj Erdman drámájában a kenőmájastól jutunk el a megváltás egyszerre elborzasztó és olyannyira áhítozott lehetőségéig, miközben jelenetről jelenetre saját kisszerűségükben megfürdőzött alakok igyekeznek értelmet találni létezésüknek. Egymásnak adják a kilincset ebben az értelemkeresésben, és az ajtók mögött csupán egyetlen választ látnak: a halált. Az ember ugyanis hasznosabbnak tetszik holtában, mint éltében, a nemlét iszonyatos csábítása pedig előbb-utóbb beférkőzik mindenki tudatába. Az már más kérdés, hogy ki lesz elszenvedője, és ki lesz haszonélvezője az öngyilkosság emésztő gondolatának.

Szkéné színház

Podszekalnyikov (Fehér László) tulajdonképpen csak enni akar. Enni, élni és dolgozni, az előbbi kettő pedig az utóbbi függvénye. Protekció azonban nincs, így hát munka sem, marad a tengődés, az önostorozás és az ebből következő túlérzékenység. Minden gyengeség belesűrűsödik a kiszolgáltatottság mozdíthatatlan állapotába, az emberi nyomor és az egyetemes kiüresedés szimfóniája pedig egyre hangosabban szól fülében. Nem tud (és talán nem is lehet) eléggé megerősödni ahhoz, hogy ne hallja a folytonosan visszatérő dallamsort, amelyhez akaratlanul is lépteit igazítja. Szatírába oltott (ellen-)szenvedéstörténetének épp ez a gyújtópontja: a kiválasztottság tiszta rímként cseng össze a halállal.

ongyi1

Ehhez az összecsengéshez kiválóan asszisztál a környezet is: az anyós (Pallag Márton) hol törődő, hol nyíltan bántó – és férfiúi büszkeséget megcélzó – élcelődése nem hagyja elfelejteni az eltartottság szégyenteljes érzetét, és bár a feleség (Földeáki Nóra) őszintén próbálja védeni és vigasztalni férjét, kettejük lelki szegénysége nem egyazon természetből fakad, így az elejtett, gondoskodónak szánt mondatok mélyebb sebeket ütnek, mint a nyílt sértések. Podszekalnyikov ebből a mások által is szüntelenül aláhúzott jelentéktelenségből próbál kikeveredni lehetetlennél lehetetlenebb eszközökkel, míg kudarcai végül az öngyilkosságig görgetik.

Éppen erre az öngyilkosságra csap le a társadalom, mintha csak várta volna: sorra bukkannak fel nála a megváltót kereső értelmiségiek, akik halálát saját céljaikra, a társadalom felemelkedésének érdekében kívánják használni. Gondosan kiépített érvrendszereket hoznak, miként képest az ember halálával szolgálni az élőket, Podszekalnyikov pedig végre megkapja a kitüntetett figyelmet, amelyre olyannyira vágyott. Voltaképpen belecsúszik saját öngyilkosságának tervezgetésébe, kikászálódni azonban már alig-alig tud belőle – épen legalábbis semmiképp.

ongyi2

A  Szkéné jóformán üres terét egy vörös paravánfal struktúrálja, amelyet szőnyegként gurítanak maguk előtt a színészek – már maga a szín is a szenvedés útját jelöli ki, azaz a mások érdekében elkövetett, messianisztikus öngyilkosságét. Erre az útra rá is lép Podszekalnyikov, sőt, a szó szoros értelmében maga köré tekeri, már-már cirkuszi parádéhoz hasonlatos, mit el nem követ vele. Gyűri egymást az önfeláldozás és az élni akarás, a legvégsőkig nem tudni, hogy végül melyik bírja tovább.

Bár a Fortétól már megszokhattuk volna, mégis újra elcsodálkozhatunk azon, hogy ebben a szinte üres térben az alkotók milyen bámulatos plasztikussággal képesek megteremteni egy egész univerzumot. Ebből a komplex teremtésből pedig mindenki maximálisan kiveszi a részét: Benedek Mari karakterazonos jelmezei, Rácz Attila kiváló dramaturgi munkája és Ökrös Csaba sajátos szimbolizmust életre hívó zenéje mind-mind tökéletesen illeszkedik Horváth Csaba rendezői víziójába, amely egyszerre fordul szeretettel és iróniával a saját nyomorúságában hempergő kispolgárság felé, miközben ismét beletenyerel a jelen rögvalóságába. Eszközei a legteljesebb mértékig szolgálják a szöveg kibontását, így a fennálló társadalmi patthelyzetet képes a maga teljes groteszkségében, komikumában és fájdalmában felmutatni: egymásból csemegéznek a kisemmizett életek, csontjaikon pedig szédítő haláltáncot járnak a hatalmasok. 

A stilizált megoldások közül az újságpapír használata a legárnyaltabb, akár azt is mondhatnánk, hogy az előadás végére monumentális metaforává válik: a kezdőképben a férj és a feleség arcát újságpapír takarja a családi ágyban, majd később a „díszletelemek” és kellékek nagy többsége ugyancsak papír, ezen kellékeket pedig nem egyszer megrágják, majd kiköpik a színészek – felöklendezik ezt a tehetetlen értelmiségi létet, amely nem képes megoldást találni a kisember problémáira, egyedül önmaga fontosságát és jelentőségét bizonygatja. A sajtó és a média legnagyobb áldozatai ezek a hétköznapi, esetlen figurák, akik hiába nyújtják a kezüket, elsétálnak mellettük a nagyok, hiszen nem férnek bele a szenzációba, a beszédtémába. A társadalom tajgai nem egymás hasznára, hanem egymás kizsigerelésére vannak berendezkedve, és ez ellen senki nem tesz semmit. Az értelmiség szemétdombján a kisember kapirgál: keres, keres, de nem talál.

ongyi3

Fehér László első fortés főszerepe  telitalálat: kirobbanó energikussággal és remek ritmusérzékkel alakítja Podszekalnyikovot, váratlanul nagy amplitúdók között játszik, ezáltal egyszerre képes megjeleníteni az átlagemberbe belekódolt konokságot, törékenységet és esetlen harciasságot. Földeáki Nóra Marija szerepében ugyancsak megragadóan szép és érzékeny, mozdulataiba az egyszerű ember összes tragédiája és komikuma bele van sűrítve, ahogyan Pallag Márton anyósa is minden pillanatban jelentőségteljes a maga totális kisszerűségében.

A kisebb, ám annál fontosabb szerepekben a többiek is maximálisan megállják a helyüket: Andrássy Máté, Krisztik Csaba, Blaskó Borbála, Hevesi László, Kádas József, Krisztik Csaba és Nagy Norbert mind-mind a legjobb formában vannak, egymást segítve görgetik maguk előtt az előadást. Persze, ahogyan megszokhattuk, itt is majd mindenki több szerepet játszik, külön érdem, hogy a rettentő kísértés ellenére senki sem fordítja bohózatba az előadást – itt minden az utolsó pillanatig komolyan van véve, és ettől válik a komédia olyannyira életszagúvá.

A Forte és a test lefordíthatatlan költészete Az öngyilkos által a színház ismét egy egészen új, erőteljes absztrakcióval átitatott dimenzióját nyitja meg, amely mintegy eltörli a passzivitás fogalmát, és amely által az előadás egyszerre válik esztétikai és zsigeri, érzéki élménnyé. Egyedüli panaszunk talán az időkezelésre lehet, hiszen ahhoz, hogy ráébredjünk, Podszekalnyikov  fizikailag nem, de más értelemben többször is elkövetett öngyilkossága nem váltja – nem válthatja – meg a társadalmat, nem feltétlenül szükségeltetik két és fél óra. Ám még így is, hogy a lassúság be-begyűrűzik a jelenetek közé, a történet végig élő és szenvedélyes marad. Ahhoz ugyanis, hogy ide most már tényleg új messiás szükségeltetik, kétség nem férhet. Lehet tovább keresgélni.

 

Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos

bemutató: 2018. május 24., Szkéné Színház

Szereplők: ANDRÁSSY MÁTÉBLASKÓ BORBÁLAFEHÉR LÁSZLÓFÖLDEÁKI NÓRAHEVESI LÁSZLÓ e.h.KÁDAS JÓZSEFKRISZTIK CSABANAGY NORBERTÖKRÖS CSABAPALLAG MÁRTON

 

jelmeztervező: BENEDEK MARI

dramaturg: RÁCZ ATTILA

zene: ÖKRÖS CSABA

fény: PAYER FERENC

rendezőasszisztens: STANGL FRANCISKA

produkciós vezető: KUDRON ANNA

 

rendező: HORVÁTH CSABA

 

Bemutató: 2018. május. 24.

Szkéné Színház

 

Fotó: Mészáros Csaba

 

nyomtat

További írások a rovatból

színház

A munkát nem lehet megspórolni A munkát nem lehet megspórolni
Interjú Harangi Máriával
színház

Kicsiben is hatalmas Kicsiben is hatalmas
Multikulti ínyencség a visegrádi négyek jegyében, ukrán fűszerezéssel bolondítva
színház

Szeretnék minél többféle karaktert eltáncolni Szeretnék minél többféle karaktert eltáncolni
Beszélgetés Bányai Mirjam Lénával, az évad legjobb táncosnőjével
színház

Feloldott fájdalom, tétlen tütüzgetés Feloldott fájdalom, tétlen tütüzgetés
Sylvia Plath: Az üvegbúra - az Örkény Stúdióban

Más művészeti ágakról

Kenyeres Bálint: Tegnap
Interjú Csuja Lászlóval, a Virágvölgy rendezőjével
Csuja László: Virágvölgy
30. JAK-tábor, 2. nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés