bezár
 

irodalom

2018. 07. 04.
Létezik egy közös európai kultúra a helyi variánsok felett
Interjú Norman Jope-pal, a Gólyák és rétesek szerzőjével
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hogyan éli meg egy brit a budapesti külkerületek valóságát, a vidéki városok hangulatát és a kávéházi életet? Milyen mondanivalója van a szerinte nagyon is Európához tartozó magyarok számára? Norman Jope Gólyák és rétesek című kötetéről Burns Kati beszélgetett a szerzővel.

PRAE.HU: Érdekes látni, hogy magyarországi élményeidet ebbe a két szóba – gólyák és rétesek – sűrítetted. Jól esik ez az alternatíva ahhoz képest, amit általában külföldiektől várhatunk, ha egyedien magyar jelenségekről beszélnek – mint például a gulyás vagy a paprika. Nehéz volt kiválasztani ezt a címet?

Tulajdonképpen könnyű volt. Egyszer bevillant, és Zoli (Tarcsay Zoltán, a fordító) szerint is jól hangzott. A „gólyák” jelképezik számomra a Budapesten kívüli magyarországi élményeimet – amikor tavasszal a pusztai városokat járom, remélve, hogy gólyafészkekre találok – a „rétesek” pedig budapesti élményeimre utal, amelyek főleg a kávézókban való ücsörgést, az erős feketét, a rétesevést (valószínűleg a meggyes a kedvencem), és a kávéházi írogatásaimat fedik. Emellett gyakori utazásaim – a nagy távolság miatt főleg repülőutakról van szó – Plymouth és Budapest között, azt az érzést keltik bennem, mintha egy vándormadár emberi megfelelője volnék, főleg mert szinte mindig húsvét idejére is esik egy ilyen utazás.

A paprikával nem különösebben társítok magyar érzeteket, inkább olyan szónak érzem, ami a „coach”-hoz hasonlóan (ez a szó a dunántúli Kocs község nevéből ered) teremtett magának helyet az angol nyelvben. Mint ilyen, már jóval azelőtt is része volt a magyar szókincsemnek, hogy először Magyarországon jártam. A „goulash”-sal meg az a helyzet, hogy angolul olyasmit jelent, amit a magyarok pörköltnek hívnak. Mivel több, mint harminc éve vegetáriánus vagyok, a gombapaprikás közelebb áll hozzám, habár könnyebb belefutnom egy rántott sajtba!

PRAE.HU: Néhányan még emlékszünk, hogy nyugatról nagyobb számban először a 90-es évek elején engedtek nyugatiakat Magyarországra. Jópáran közülük angoltanárként jöttek ide. Te is rájuk emlékeztetsz abból a szempontból, hogy ők is ugyanilyen szeretettel viszonyultak az emberekhez, a kultúrához, igyekezték megismerni a nyelvet, nem zárkóztak el egy kupica pálinkától, stb. Ahogy ők, te is személyes élményeket gyűjtöttél a kisvárosokkal, graffitikkel, koszos utcákkal és tipikus magyar kocsmabeli karakterekkel kapcsolatban. Emlékszel még a legelső benyomásokra? Mennyiben fogadott más, mint amire számítottál az első utad előtt?  

Amikor először Magyarországon jártam 1996-ban, a kedvesem, Lynda épp Budapestre költözött. Egy hetet töltöttem a fővárosban (közben elkirándultam Székesfehérvárra és Kecskemétre is). Azt vettem észre, hogy a már létező közép-európai benyomásaimra alapoztam az élményeimet – Németországra, Ausztriára – de közben azt is figyeltem, mi az, amit a kommunista korszakból még megtalálhatok, összevetve mindazzal, amit tudtam róla. Egyértelmű, hogy annak a korszaknak a nyomai – akkor még csak hét év telt el a rendszerváltozás óta – láthatóak voltak. Annak ellenére, hogy a hetvenes évek végétől kezdve tanulmányoztam mind a történelmét, mind pedig a költészetét annak a térségnek, amit akkoriban Kelet-Európának hívtunk, érzékeltem egy erős kontinuitást a kommunizmus előtti időszakkal is.

Magyarországon nagyon is otthon éreztem magam, pedig a nyelvet alig ismertem. Vallom, hogy létezik egy közös európai kultúra, amely a helyi variánsok felett áll. Lehet szajkózni a különbségeket Európa egyes részei között, és ennek lehetnek baljós politikai felhangjai is – de az az igazság, hogy több évszázadnyi közös tapasztalaton osztozunk, aminek sokkal inkább örülni kellene, különösképpen ezen az európai szigettömbön (mert ez még mindig egy sziget!), ahol élek.

PRAE.HU: Attól olyan egyedülállóak ezek a szövegek, hogy a számunkra ismerős helyeket egy idegen látószögéből szemlélhetjük. Saját tapasztalataink fényében különösen szórakoztatóak azok az írások, amikor egy talponállóról, vagy azokról az emberekről olvasunk, akik az aluljáróban feltartóztatják az embert. Egy barátságos kívülálló hangját ütöd meg, de a mi olvasatunkban ezeknek a szövegeknek ironikus felhangja is van. Az alkotás folyamatában érezted-e, hogy fogjuk mi, magyar olvasók érzékelni ezeket az írásokat? Tisztában voltál-e vele, hogy mi ezzel a nagyon szórakoztató, kettős látással fogjuk olvasni a szövegeket? 

Eredetileg nem is sejtettem, hogy ezeket a szövegeket valaki le fogja fordítani magyarra, és úgy voltam vele, hogy nagy eséllyel angol nyelvű olvasóknak írok. Csak akkor merült fel a lehetőség, hogy szó lehet a fordításról, amikor Gábort (Nyerges Gábor Ádám, a kötet szerkesztője) és Zolit megismertem, 2012-ben. Azonban ahogy az ismereteim Magyarországról egyre gyarapodtak, rájöttem, hogy már túlléptem azon, amit egy angol olvasóközönség könnyen megértene – habár a legtöbb vers és próza angolul is megjelent a Gólyák és rétesekből, és egész jó visszhangra lelt. A célközönségem változni kezdett. Most már valószínű, hogy a magyar olvasóközönség könnyebben megérti a Zoli fordításában található apró utalásokat, amelyek egyébként nem tűnnének fel a hazai olvasótáboromnak. Emiatt lehet, hogy a fordításokból lett az eredeti, az eredetiből pedig a fordítás!

PRAE.HU: Üdítő dolog a számunkra, ha egy külföldi nem azonnal a turistalátványosságokhoz kezd vonzódni. Akkor jársz legközelebb egy idegenfogalmi helyszín említéséhez, amikor leírod, hogy a Mátyás templom egy „émelyítő szecessziós cukormáz” – és legtöbben egyet is értünk ezzel. Miért látogattál el Pomázra, Ceglédre, Dunaújvárosba, Ózdra és a többi helyre? Mi vonzott oda?

Kezdettől fogva szerettem volna látni valamit Magyarországból, ami nem Budapest – túl sok honfitársam telepszik le a fővárosban (sőt, a városon belül is szűk területen, mint pl. a Belvárosban vagy a Várhegyen) és úgy éreztem, ez hiányos tudást ad. Ahogy már említettem, Székesfehérvárral és Kecskeméttel kezdtem, és mostanára kb. ötven városba, faluba, településre látogattam el Budapesten kívül. Így bővítettem ki az országról alkotott képemet, méghozzá nemcsak a helyek látogatásával, hanem azzal is, hogy megfigyeltem a busz vagy vonat mellett futó tájat. Persze, néhány helyszín többet nyújtott, mint a többi – nagyon megszerettem Dunaújvárost például, részben mert pont akkor épült, amikor otthonom, Plymouth városközpontját újjáépítették (a második világháború bombái ugyanis teljesen letarolták, az újjáépítés pedig egy majdnem szovjet, heroikus, a huszadik század közepére jellemző stílusban történt). A sztálinizmus valóban rettenetes volt, de annak legkevésbé szörnyű arcát láthatjuk ennek a furcsán tetszetős városnak a kinézetében és építészetében.

Ózdra azonban sohasem tettem be a lábam! Nem mintha nemet mondanék a lehetőségre, csak nagyon messze van Budapesttől.  Az Ózd, a csodák csodája egy virtuális utazás terméke, amelyhez a Google Streetview-t használtam. A mezőtúri úton hasonlóképpen íródott – az volt a lényeg, hogy úgy is megírhattam volna ezeket a verseket, ha soha nem járok Magyarországon, de a más magyar helységekről alkotott tapasztalataimat felhasználhattam arra, hogy az ózdi képeket nagyobb tájékozottsággal tudjam befogadni.

A Mezőtúrról szóló írás természetesen a puszta iránt érzett csodálatomat mutatja be. Tisztában vagyok vele, hogy a pusztát sokszor emlegetem, habár ezeknek a különálló szövegeknek az írása több, mint két évtizedre terjed ki, így ez nem tudatos. Talán ha Anglia egyik sík táján nőttem volna fel, például Kelet-Anglia lápvidékén, nem volna ilyen erős ez az érzés. Azonban Plymouthban nőttem fel, egy hegyes-völgyes városban, egy hegyekkel tagolt félszigeten, a puszta tehát ennek nyilvánvaló ellentéte. Hogy tudnék-e ott élni évről évre, már más kérdés! De azért Kecskemét egy igen kellemes város.

PRAE.HU: A könyvet olvasva néha azon kapom magam, hogy egészen egzotikusnak érzem a környezetemet, az engem körülvevő embereket. A zsidónegyed kávébarna és mustársárga színű utcáira való utalás, vagy a háztetők mintázatának kiemelése, a sárgarigóval való találkozás, szavaid a flódni méltatására… ez mind kiemel minket saját egyhangú, begyöpösödött perspektívánkból, és a büszkeséghez hasonló érzéssel tölt el! Jót mosolyogtam azon a soron, hogy „Itt a hét hónapig tartó nyár” – hiszen ez annyira brit megállapítás! Vagy, ahogy leírod a Túró Rudit, nem épp étvágygerjesztő módon. A Kárpátok látványa, a puszta (sok irodalmi áthallásával), a nyelv sajátosságára való utalások... Az évek során a státuszod látogatóról átváltott valami olyanra, aki majdnem ide tartozik, de azért mégsem egészen. Változtatott ez a szóválasztásaidon, vagy azon, ahogy a benyomásaidat szövegekbe rendezed?   

Nyilván fokozatosan történt a fejlődés, ami sokkal inkább köszönhető annak, hogy egyre többet tudtam meg Magyarországról, mint bármi másnak. Ez azért lehet, mert csupán egyszer fordult elő, hogy két hétnél többet töltöttem egyszerre Magyarországon – pedig majdnem negyvenszer jöttem – és az a bizonyos időszak 2001 vége felé sok gonddal járt, mert az anyagi helyzetem nem tette lehetővé, hogy tovább maradjak. Ez lett volna a legjobb alkalom arra, hogy az alapszintnél mélyebben elsajátítsam a magyar nyelvet, és sajnálom, hogy a személyes problémáim megakadályoztak ebben. Ha egyszer Magyarországra költözöm, hosszabb időt töltök nálatok, és jobban megismerem a nyelvet, ez a kapcsolat másmilyen lesz… Meglep, amikor olyan britekkel találkozom, akik évek óta Magyarországon élnek, és nem sokkal többet tudnak magyarul, mint én (vagy akár kevesebbet). Viszont ezeknek a szövegeknek köszönhetően a viszonylagos magyar nem-tudásom inkább meghatározta, semmint behatárolta a megtapasztalást – segített, hogy más dolgokra is figyeljek, ne csak a verbális diskurzusra, ami általában úgy zubog el a fülem mellett, mint valami sebes folyó.

PRAE.HU: Változott-e a Magyarországról, magyarokról alkotott véleményed az évek alatt, amíg kapcsolatban voltál ezzel a kultúrával?

Megint csak azt mondhatom, hogy egyik látogatásomról a másikra alakult a helyzet, és alakul továbbra is – még a köztes időszakokban is, mivel igyekszem követni a Magyarországgal kapcsolatos változásokat az elérhető angol nyelvű forrásokon keresztül. Míg a kihívásokat és nehézségeket, amelyekkel Magyarország manapság küszködik, részletesen taglalják a híranyagok, még mindig jó ok van optimistának lenni a hosszú távú kilátásokra gondolva… végülis, a magyarok hosszú távon túlteljesítenek a művészetek, a tudományok területén, és sok másban is. Egy ilyen magas színvonalú ország sikert tud elérni a politika és a gazdaság terén, még akkor is, ha nyilvánvalóan kanyargós út vezet odáig.

Az is megragadott, milyen erősen éli meg sok magyar a nemzeti hovatartozását – erre egyébként sokkal nagyobb hajlamuk van, mint a legtöbb honfitársamnak – és feltételezem, hogy ez a magyar nyelv egyediségének és Magyarország kihívásokkal teli történelmének következménye. Néhány magyar meg van győződve arról, hogy ezek a sajátosságok elkülönítik a többi európaitól – véleményem szerint, szükségtelenül –, de mivel ez a nagyfokú nacionalizmus hozzá is tesz a magyar kultúra gazdagságához és egyedülállóságához, pozitív és negatív hozadékát is látom. Azt viszont tudom, hogy Magyarországot tisztelik és becsülik az országomban, talán jobban, mint ahogy a magyarok ezt tudják, és ha lehet szerepem a két ország közötti hídépítésben a könyvem által – különösen, ahogy a Brexit katasztrófája a szemünk előtt lassacskán kibontakozik –, akkor örülök ennek.

Norman Jope: Gólyák és rétesek, fordította Tarcsay Zoltán, Apokrif Könyvek, FISZ, Budapest, 2018

nyomtat

További írások a rovatból

irodalom

Létezik egy közös európai kultúra a helyi variánsok felett Létezik egy közös európai kultúra a helyi variánsok felett
Interjú Norman Jope-pal, a Gólyák és rétesek szerzőjével
irodalom

A cihelődéstől a hegycsúcsig A cihelődéstől a hegycsúcsig
FISZ-kritikustusa a Három Hollóban
irodalom

HUBBY-díjas a PRAE.HU írója, szerkesztője HUBBY-díjas a PRAE.HU írója, szerkesztője
Mészöly Ágnes és Péczely Dóra is részesült Év Gyermekkönyve Díjban
irodalom

Háborúk és békék Háborúk és békék
Kettős könyvbemutató a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon

Más művészeti ágakról

Szubjektív, beszámoló, Bánkitó ’28
Éles tárgyak az HBO-n
Brad Bird: A hihetetlen család 2
Beszélgetés Kárpáti Tiborral - Margittai Zsuzsa interjúsorozata kortárs magyar gyerekkönyv-illusztrátorokkal


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés