Magasról tesznek a száguldozó combinókra, trolikra és a sürgősségi vérszállítókra. Ha megtetszik nekik egy templomtorony, ott szobroznak akár napokig, csak a színeket és a tónusokat lesik. Ebből a szempontból ez egy szép rokonszakma, gondolom, mikor megállok a nő mögött, pedig rohannom kéne valahova. Egy olajfotó állványról, szűk rekesz, hosszú expozíció, haha. Megnézem a képet. Olyan hosszan exponált, hogy lemaradtak a villamosok és trolik, azok felsővezetékei, amik feldarabolnák a tornyot, az unott képű járókelők, a körutat vizuálisan terrorizáló cégérek és a bűnös neonok. Nekem egy ilyet órákig tartana retusálni – persze ha lenne rá gusztusom –, ő meg itt lazán letojja a vizuális szennyet. Energiát spórol meg, és mégis több lesz tőle a kép, ez nem igazság! (Dehogynem.)

Fél perce állok mögötte, azt figyelem, hogy mit nem fest le a délutánból. Persze megérzi, hogy nézem, hátrafordul, mosolyog, barátságosan odahív és megkérdezi, min vigyorgok. Elmondom neki, felkacag, helyesel, hát hogy mutatna már itt egy CBA-logó? Vagy amúgy is, bárhol... helyeselek. Hogy mennyire idegesítő ez a sok vizuális szemét, mutatok a felsővezetékekre. És hogy mennyire fontos, mit nem festünk le, mondja. És mennyire fontos, hogy mikor nem kattintok, mondom. Yes, we are colleagues, fülig ér a szája. Good luck with the blue hour, köszönök, de marasztal. Ecsetet cserél és villámgyorsan egy alakot skiccel fel a szemközti sarokra. Felismerem a kék kabátomat és a hátizsákomat. Egy pillanatra jólesik nem zajnak lenni az utcán.