Rimóczi István a Bélaműhely zenekar egyik alapítója, mely 2007-ben alakult öt tagos formációból. Mindenféle ütős, fúvós és pengetős hangszereken játszanak, Budapest számos koncerthelyszínein tartanak előadásokat, koncerteket, performanszokat. A tagok amellett, hogy képzett zenészek, alkotói szempontból is fontos feladatuk van, ők ugyanis szinte egytől egyig talált tárgyakon, vagy ezekből az elemekből létrehozott hangszereken, hangkeltő eszközökön játszanak. Ezek általában cseppet sem nemes anyagok, sőt, utcára vetett vagy már nem használt indusztriális hulladékok, használati tárgyak (pl.: rozsdás hordó, gégecső, bicikli alkatrészei). A kidobott tárgyak nem feltétlenül használódtak el, csupán elveszítették jelentőségüket, bizalmukat az előzetesen felruházott funkció értelme alapján. Mindezek ellenére ezeknek a tárgyaknak – anyaguktól, kialakításuktól, vagy esetleg gyártási hibáiktól eredően – hangjuk van. Ezek a megtalált hangok az első lépések, amelyek elindítanak egy folyamatot a zenében.

A zenekar feladata tehát többrétegű. A gyűjtés szerves része a munkának, hiszen a megtalált tárgyban keletkezik az az inspiráció, az ötlet ami a későbbiekben a tárgyat és a hangot irányítja egy hangszer felé. Az ilyen tárgyakra rá kell találni, meg kell érezni, meg kell hallani őket. A talált tárgy a gyújtópont, a fő nyomvonal a zenében. Ahogy egy képzőművésznél igen, itt első és legfontosabb szempont nem egy képen, egy eszköztáron vagy egy látványon alapul, hiszen ez már egy megfoghatatlan dolog, egy másik érzékszervünket kell használnunk. Ennek a gyűjtésnek más a jelentése, más vezéreli, itt az elsődleges szempont a hang. A hang rezgése, minősége, telítettsége dönt arról, hogy a tárgy alkalmas-e arra, hogy hangszer váljék belőle. Ez a munka mindkét fél számára érdekelt, ahogy elkészült hangszeren mindkét fél visszakövethető, a tárgy tulajdonságai és az alkotó döntései is.

„Figyelem, hogy ő mit akar. Együtt dolgozunk. Én alakítom őt, ő meg engem.”

Sok esetben a hangszer megépítése is a zenei előadás része. Az emberek részesei lehetnek annak a folyamatnak, ahogy egy hangszer létrejön, azáltal, ahogy egy hétköznapi tárgyból kiemelkedik a magasabb szintre. Sokszor a közönség is részese a performansznak,  így ők is megérzik ennek a súlyát, jobban megismerik, amiről ez nekik szól, kérdéseket tesznek fel maguknak és a hanggal válaszolnak.

Számomra itt az egyik legfontosabb felmerülő kérdés az, hogy a jelenség által képesek vagyunk-e megfeledkezni arról a tényről, hogy a hangszer elemeinek valódi rendeltetése egy teljesen más célt szolgált ki. Lehetséges-e, hogy ezen keresztül megérthessünk valami újat a környezetünkről? Igen, lehetséges, méghozzá példaértékű is. Miért ne lehetne természetes az, hogy előzetesen más céllal felruházott, más célra megalkotott tárgyakból építkezünk? Meg kell találni a szerepet, a kapcsolódási pontot, a léptéket, a hangot. Olyan ez, mint egy hatalmas puzzle. A hangok, apró foszlányokban, tárgyak formájában szétszórva hevernek a városban, valakinek ezeket meg kell találnia, össze gyűjtenie, és meg kell komponálnia. Kell valaki, aki ezt az egészet reprezentálja a külvilág felé.

A Bélaműhely hangszerei és hangkeltő eszközei azt a lehetőséget kínálják fel a közönségnek, hogy a zenén keresztül egy nagyon fontos dolgot felismerjenek több érzékszerven keresztül. Ez pedig az elfogadás. Felismerés, meglepődés, elfogadás. Elfogadjuk azt a tényt, hogy a hulladék nem feltétlenül haszontalan, sőt lehet hasznos és egyedülálló eleme egy műalkotásnak. Elfogadjuk, hogy ezeknek a kidobott tárgyaknak több életük van, több felhasználási lehetőségük, és több érzékszervünkre hathatnak. Ez mind akkor történik meg, hogyha alázattal fordulunk az olyan anyagok felé is, amelyek élettartama nem éri el a saját emberi távlatunkat. Függetlenül bármitől, minden tárgyban ott rejlik egy újabb műalkotás lehetősége.

„A hangszerek élettartama végtelen. Az anyag nem vész el, csak átalakul. Ha a vas rozsda porszemekké a kő morzsalékká a fa korhadó forgáccsá válik, s a szélben szállva néhol útjába kerülnek a tárgyak finoman szöszölve, neszelve adnak hangot, és amikor már nem halljuk a fülünkkel, akkor is. A hangok nem a fülhallásnál érnek véget. Amíg van mozgás, van hang is…”

Interjút is készítettünk Rimóczi Istvánnal

Fotó: Kovács Tamás Sándor