bezár
 

irodalom

2019. 05. 09.
Fejnehéz éjszakák
André Aciman: Nyolc fehér éjszaka. Ford.: Rácz Judit. Athenaeum Kiadó, 2018.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fejnehéz éjszakák André Aciman amerikai író neve, ha másért nem, a Szólíts a neveden (Call Me by Your Name) című 2007-es regényéből készült Luca Guadagnino által rendezett, a regényhez képest 10 évvel később bemutatott film miatt biztosan ismerősen cseng. A Nyolc fehér éjszaka az előző kötethez hasonlóan szerelmi történet, erős pszichologizáló töltettel, intellektuális utalásokkal.

A regény nyolc fejezete egy-egy nap, egy-egy éjszaka eseményeit meséli el, a történet pedig Clara és egy férfi (akit azonosíthatunk a szerzővel is) kapcsolatának alakulásáról és mélypontjairól szól. Aciman több kulturális és irodalmi utalást is belesző munkájába, nem véletlen tehát az áthallás Dosztojevszkij Fehér éjszakák című kisregényére sem. Aciman hőse – Dosztojevszkijéhez hasonlóan – örökmagányos és örökvesztes férfinek tűnik: a véletlenek játéka, hogy megismerkedik egy nővel, és hogy alakul is köztük valami. Viszont csak a férfi részéről beszélhetünk lángoló szerelemről, a nő – legalábbis Dosztojevszkij regényében mindenképpen – viszonzatlanul hagyja. Aciman annyit csavar a történeten, hogy billegteti ezt a lezárást („Ist ein Traum, ez álom, és éppen elkezdődött az új év – mondja Clara.” [462.]). Vagyis az olvasó reménykedhet a folytatásban, de megalapozott lehet az a gyanúja is, hogy Clara és a férfi kapcsolata ugyanolyan zűrzavaros marad, mint amilyen addig volt.

A szöveg végig a nevenincs férfi hosszú, olykor soha véget nem érőnek tűnő monológja, vallomásai, vagyis egyetlen perspektívából látunk mindent. Ez is közös pont Dosztojevszkij és Aciman regénye között. Csakhogy míg Dosztojevszki ezt elintézi néhány rövid fejezetben, Aciman úgy nyújtja a cselekményt, mint a rétestésztát. Ez egészen addig működik, amíg az olvasóban fokozódó szorongás és feszültség át nem csap unalomba. Ennek jó példája az Első éjszaka. A fejezet arról szól, hogy Clara és a férfi megismerkednek egy karácsonyi partin, beszédbe elegyednek, ismerkednek, ugratják egymást. Az már az első oldalak után világossá válik, hogy hősünk mindent túlagyal, hovatovább – mint az általában a hasonló monologikus elbeszéléseknél felmerül – megbízhatatlan elbeszélővel van dolgunk. A történetben később ez okozza a bonyodalmakat: „Persze ez mind csak képzelődés is lehetett a részemről. Lehet, hogy semmit sem akart elrejteni. Semmit sem fojtott magába, nem fújt föl semmit, nem félt senkitől.” (27.)

A hosszan kanyargó szövegfolyamoknak egyértelműen az a szerepük, hogy az olvasót berántsák a férfi világába, hogy ráerőltessék ezt a perspektívát. (A magyar irodalomban hasonló elbeszéléstechnikát működtet Füst Milán A feleségem története című regénye.) Ez a többi fejezetben, főleg az utolsókban egészen jól működik, az Első éjszaka leírásánál azonban mintha megszaladna Aciman tolla. Talán még komikus is az a metaforikus értelmű jelenet, amelyben Clara figyelmezteti a férfit, hogy vigyázzon a csípős falatkákkal, amiktől a férfi izzad, kipirul és szenved. Kétségtelen, hogy ez a rész a férfi nővel szembeni érzéseit jelképezi. Feleslegesnek hat azonban annak részletes leírása, hogy később Mr. Nevenincs véletlenül kap be egy ilyen csípős falatkát, és olyannyira rosszul lesz, hogy elveszíti az eszméletét. Egy idő után ugyancsak funkció nélkülinek tűnik a nő bemutatkozásának („Clara vagyok”) és a hozzákapcsolódó asszociációs láncoknak az ismételgetése: ennek is csak az első néhány körnél van érzelmeket fokozó, az olvasóban feszültséget keltő jellege.

A Nyolc fehér éjszaka pszichológiai regényként izgalmas olvasmány is lehetne, ha nem lenne annyira kiszámítható. Hiába a megbízhatatlan elbeszélő, ha Aciman – sajnos – már a kötet elején felfed mindent („’Clara vagyok’, mondom magamban, és újra megjelenik előttem Clara, ahogyan a karácsonyfa mellett áll, elevenen, forrón, gúnyosan és veszélyesen.” [10.]), a többi csak fokozás. Már az első és a második éjszaka után is tudjuk, de legalábbis sejtjük, hogy ennek a kapcsolatnak nem lehet felhőtlen jövője. A férfi nemcsak hogy mindent túlelemez, de folyton szorong, fél attól, hogy kimondja, mit érez, hogy jelezze Clara felé, amikor néha igencsak bántóan viselkedik vele. Még ha értjük is a pszichológiai motivációkat, a férfi akkor is idegesítően pipogyának tűnik. Ezért már azon sem lepődünk meg, amikor a regény felénél (!) a férfi végre megfogalmazza a problémát: „Nevettünk. És tudjuk, miért. Úgy teszünk, mintha nem tudnánk. Rájövünk, hogy mindketten úgy teszünk. A szokásos. Szeretem ezt. Milyen eszesek, okosak vagyunk.” (264.) És persze nem változik semmi.

A Nyolc fehér éjszaka egyes jelenetei jól megírt, az érzelmi motivációkat boncolgató, árnyalt részletek, másrészt a regény összességében véve túl intellektuális, mondhatni „fejnehéz”. szöveg. Aciman kétségtelenül jó és nagytudású író, az utaláshálók azonban néha csak terhelik az olvasót, nem adnak hozzá a történethez. Bár a lábjegyzetek szépen eligazítanak, ha a Nyolc fehér éjszakát olvassuk, nem árt, ha ismerjük T. S. Eliot Átokföldje című költeményét, John Donne angol metafizikus költő, Johann Wolfgang Goethe, Lord Byron, John Keats vagy James Joyce verseit, Beethoven, Bach és Händel zenedarabjait, közel tisztában vagyunk azzal, hogy mi a tükörfúga és folia, barátságban vagyunk Éric Rohmer francia filmrendező filmjeivel, láttunk már Vermeer- és Edward Hopper-képeket, ráadásul tudunk egy keveset franciául, németül és olaszul is. A regény azonban az irodalmi, képzőművészeti, filmes és zenei utalások nélkül is megállná a helyét, ezek is azt a benyomást keltik, hogy Aciman túlírta a szöveget. (Igaz, a kulturális reflexiók miatt a regény főhősét még könnyebben azonosíthatjuk a szerző alakjával, ez mégis csak mellékes szálnak tűnik a cselekmény egészét tekintve.)

André Aciman regényét Clara egyik szóalkotása jellemezheti a leginkább: amfibalens, jó is, meg rossz is: erénye a különösségében, a Dosztojevszkij-féle történet újraírásában, hátránya pedig a túlgondoltságában rejlik. (Vagyis értem én, hogy kultúra és amfiteátrum, ezért amfibalens, de miért nem lehet mégis egyszerűen ambivalens?) A regény túlírtsága, részletekbe menő, az olvasót esetleg untató leírásai ugyanakkor filmszerűvé teszik a könyvet. Felmerül tehát a kérdés: talán a Nyolc fehér éjszaka története is jobban mutat-e majd a filmvásznon, mint a papíron?

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Branczeiz Anna --

A PTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, költő, író, kritikus. 1990 novemberében született Fehérváron, Pécsen él. Kutatásaiban amerikai és magyar irodalommal foglalkozik.


További írások a rovatból

irodalom

Seholtól a semmibe, Heinekennel és podlenkával Seholtól a semmibe, Heinekennel és podlenkával
Sehol. Bodor Ádám új könyvének bemutatója
irodalom

Az íráshoz nem kell világítótorony Az íráshoz nem kell világítótorony
A 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál harmadik napja

Más művészeti ágakról

színház

Testvérek között Testvérek között
Tisztasági festés - a Stereo Akt előadása a Trafóban
Interjú Marék Veronikával a meseírás művészetéről, a példaképekről, a gyerekirodalom helyzetéről és a siker titkáról
színház

Hősök, árulók, bohócok: Coriolanus és a művészet egyesítő ereje Hősök, árulók, bohócok: Coriolanus és a művészet egyesítő ereje
Az ukrán Ivan Franko Nemzeti Drámai Színház vendégjátéka a MITEM-en


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés