bezár
 

zene

2008. 05. 02.
Győri sikertörténet
A Győri Filharmonikus Zenekar koncertje a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben 2008. április 26-án
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Győri sikertörténet Negyven éves hivatásos működését ünnepelte a Győri Filharmonikus Zenekar - Budapesten. A 12 (!) busszal érkezett hazai közönség mellett jócskán akadt budapesti érdeklődő is, akik vélhetőleg Madarász Iván II. zongoraversenyének ősbemutatójára voltak kíváncsiak.

Ünnepi koncerthez ünnepélyes nyitány dukál. Dvorák sziporkázó (bár az én ízlésem szerint inkább talmi fényekben tündöklő) Karnevál-nyitánya a félórásra nyúlt laudációkban megfáradt publikumot kellően feltüzelte, hogy azután Madarász darabja a győri illetőségű közönség java részét rögtön le is hűtse. A II. Madarász-zongoraverseny tipikusan az a mű, amire a "kortárs" jelzőt szitokszóként használná a populáris tábor. Kétségkívül igaz, hogy nem éppen könnyen fogyasztható zene, és megkockáztatható, hogy népszerű repertoárdarabbá sem válik idővel, ám mégis megvan a maga "diszkrét bája".

prae.hu


Jandó Jenő
Itt jegyezném meg, hogy a mű ősbemutatója valójában két nappal korábban, Gödöllőn volt. Látszott is (pozitív értelemben), hogy nem először játssza a zenekar a művet - amely sok tekintetben hasonló az elsőhöz. A II. zongoraverseny - melyben ezúttal is Jandó Jenő játszotta a szólót - formanyelvét meghatározzák a korábbiban is szerepet kapott aleatorikus elemek. Jellegzetes építőkocka, amikor egy adott, rövidebb motívumot ismételget a zenekar mindaddig, míg a szólista végig nem játszik egy másik hosszabbat (a szinkront a karmester teremti meg). A repetáció egyébként is központi elem Madarásznál. Nem csak a gazdag ütőhangszer-használat, de az időnként elementáris erejű dadogássá változó zenei dikció is az ismétlés ősi elvének (elméletét Pernye András írta meg Hegel-modorban) engedelmeskednek. A II. zongoraversenyben ezért dallamot vagy polifóniát alig lelünk, helyette megannyi akkordfelbontás és hangközsúrlódás alkot atonális-szeriális (dodekafón?) zenei szövetet. Talán az esztétikai kategóriaként értett rút harmadikrichárdi karakterével volna jellemezhető az egész darab, melyet leginkább Beethoven nemes formaküzdelmeivel lehetne rokonítani. (Félreértés ne essék: a fenti mondat nem lekicsinylésként, hanem épp ellenkezőleg értendő.)

Madarász IvánBár ezúttal is egyetlen hosszú tételt írt Madarász, az egybekomponált darabot mégis 2-3 perces jelenetekre lehet tagolni. A bevezető "tétova óda" Reihe-jellegű tág hangközlépései kimért marcato-karakterrel indulnak a zongorán. Később sirató, majd kánikula (méhekkel és "tikkadt szöcskenyájakkal"); azután gyors, aszimmetrikus lüktetésű tánc tépett pizzicato-kísérettel és tutti glissandókkal… mígnem visszatér az első, lépegető szakasz. A zongora és a zenekar párbeszédét egyfelől a "kontrasztok", az "ideális és torz" disszonanciája, másfelől pedig egyfajta narratív keretbe helyezett neoprimitív természetfestés jellemzi (ez utóbbit a jelenetek leírásában próbáltam érzékeltetni).


Medveczky Ádám Persze az is lehet, hogy e programatikus szerkezet csak az én agyszüleményem, amit minden bizonnyal a második félidőben következő Muszorgszkij-Ravel: Egy kiállítás képei sugallt. Az örökzöld mű - mely népszerűségét nem utolsósorban az általános iskolai ének-zene tantervnek köszönheti - kétségkívül jól sikerült: Medveczky Ádám vezető karmester itt is mindent megtett a színes előadásért, s a győri muzsikusokon is csak hellyel-közzel fogott ki a kotta. Megjegyzendő azonban, hogy a séta-motívum feltűnően és túlságosan legato volt. Lévén, hogy Muszorgszkij a darabot eredetileg zongorára írta, s 10 ujjal nem lehet (még sűrű pedálhasználattal és a kotta előírása ellenére sem!) kötve eljátszani azt az akkordmenetet, amit Ravel aztán egy egész szimfonikus zenekarra osztott szét; magam inkább a tenuto artikulálást tartom helyesnek.

A győri közönséget persze effajta apróságok nem nyugtalanították, s felállva, vastapssal ünnepelte a jubiláló zenészeket. A siker különösen annak fényében értékelendő, hogy néhány nappal korábban a Debreceni Filharmonikus Zenekar hangversenyén a MÜPA kongott az ürességtől. Marketing? PR? Műsorpolitika? Mert nem (vagy legalábbis nem ilyen) hatalmas a különbség a két együttes között. Bár ezúttal a győriek nem csak a nézőszámban voltak jobbak.

nyomtat

Szerzők

-- Végh Dániel --


További írások a rovatból

Bartók György szerzői estje a Fugában
Világsztárok a Budapest Jazz Clubban: Oz Noy Trio
Beszélgetés Karosi Júlia jazz-énekessel

Más művészeti ágakról

Gimesi Dóra: Amikor mesélni kezdtek a fák
színház

Interjú Pálffy Tibor színésszel külső-belső tényezőkről, színházi igazságról, és szerepről
art&design

Vetlényi Zsolt FOLYÓÍRÁS című kiállításának kritikai szemléje
Kritika Nagy Gabriella Elviszlek Amerikába című regényéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés