A Fausttól a Szívlapátig az olvasóvá nevelés egyik fontos eszközének tekinthető, kortárs szövegek befogadásához, feldolgozásához nyújt segítséget. A kortárs szövegek pedig kapukat nyithatnak a klasszikusok felé, illetve a posztmodern irodalomhoz, ami azt is jelenti, hogy a könyv lehetőséget ad a lineáris irodalomtanítás (legalább ideiglenes) leváltására, az intertextuális viszonyok átjárót biztosítanak a különböző korok szövegei között. A kötetben óravázlatok is találhatók, melyek nagy előnye, hogy mediálisan nyitottak: lehetőséget adnak az irodalom, a kép, a mozgókép, a képzőművészet, a színház és a zene találkozására. A kötetben tizennégy mű szerepel, mindegyikhez tartozik egy értelmező esszé, illetve egy részletes oktatási segédanyag. Kritikusok és magyartanárok párban dolgoztak, így az elemzések és az óravázlatok összhangban, egymásra reflektálva működnek. Hangsúlyos eleme a könyvnek a dialogicitás, az elemzések-esszék, illetve az óravázlatok problémakörökre hívják fel a figyelmet, kérdéseket tesznek fel.

A tizennégy tárgyalt könyvből egy dráma, kettő verseskötet (amiből az egyik antológia), a többi pedig próza. A szerzők ezt azzal indokolták a bemutatón, hogy a közoktatásban a kötelező olvasmányok nagy része vers, és így kívánják kiegyenlíteni az arányokat. Bár azt is megjegyzik, s így a döntés némileg ellentmondásosnak hat, hogy a versek befogadása nehezebb, kevesebbeknek megy igazán jól[1]. Az oktatási segédanyagok négy-hat órányi vázlatok, amelyek struktúrája a ráhangolódás, jelentésteremtés, reflektálás-alkotás vonalat követik. Ezekbe beletartozik többek között a műfaji kérdések megvitatása, karakterek, motívumok vizsgálata, történeti áttekintés, dramaturgia, narráció elemzése, az intertextualitás és intermedialitás működésének vizsgálata. A kötetek kapcsán olyan, még ma is valamennyire tabunak számító témák is előkerülnek, mint például a fogyatékkal élők élete, a szexuális zaklatás, nemi szerepek, vagy akár a menekültkérdés. Mindemellett talán a leggyakrabban visszatérő kérdés a valóság és virtualitás egymásra rétegződése (pl. Budapest Off, MátéPONTtindul, Ördögcsapás, Holtverseny). A Fausttól a Szívlapátig hatalmas háló, amely rengeteg mindent összefog, (például Laboda Kornél regénye kapcsán előkerül a szolipszista filozófia, a bergsoni időfelfogás, hit és vallás viszonya és az egzisztencialista filozófia is), bátran bánik a különböző témákkal, módszerekkel.

Kiemelném a Tasnádi István–Jeli Viktória szerzőpáros által írt színházi szöveg elemzését és megközelítésének sokoldalúságát, amellyel aktuális, kortárs színházi kérdéseket is érintenek a szerzők. Az esszé egyik központi kérdése, hogy a dráma tud-e olvasott szövegként működni. Érdemes egy említés erejéig idecitálni Hans-Thies Lehmann posztdramatikus színház fogalmát, amelynek egyik alapja, hogy a dramatikus szöveg csak egy része az előadásnak, nem a központi, domináns eleme. A kettős:játék a Kolibri Színház felkérésére íródott, vagyis eleve nem olvasásra szánták, mindezt tovább árnyalja, hogy a könyvformában olvasható szöveg Biró Eszter munkáival együtt jelent meg. Grafikáinak, a könyvoldalak vizuális kialakítottságának jelentésteremtő szerepétől nem lehet eltekinteni: „A könyv befogadója tehát nemcsak szöveget olvas, hanem képeket néz, melyek nemcsak illusztrációk, hanem szerves alkotóelemei a dialógusoknak.” A kettős:játék elemzése és tanítása nemcsak kortárs drámaelméleti kérdések felé nyit, hanem aktuális színházelméleti kérdések is jól megközelíthetővé válnak általa.

Hiánypótló kötetek esetében (és szerintem A Fausttól a Szívlapátig esetében egyértelműen erről van szó) hálátlan feladat, de mégis szükséges kitérni a könyv vitathatóbb, kevésbé sikerültebb aspektusaira is. A kötetekhez tartozó elemzések nem minden esetben egyformán árnyaltak. A probléma abból is fakadhat, hogy ezeknek az írásoknak a műfaja nincs pontosan meghatározva, hol esszéként, hol elemző esszéként, illetve elemzésként is hivatkoznak rájuk. S ebből következően funkciójuk sem mindig egyértelmű, bizonyos esetekben olyan szempontok, terminusok, szakirodalmak kerülnek elő, amelyek még egyetemistáknak, szakembereknek is hasznosak lehetnek, más esetekben az elemzés alig mutat túl a történet ismertetésén. A könyv elsődleges, gyakorlati haszna felől nézve ez a következetlenség talán nem olyan bántó, de mégiscsak tovább erősítette volna a kötet működését, koherenciáját, ha ezek a szövegrészek hasonló igénnyel készülnek el.

Érdemes felvetni a kanonizáció kérdését is, bár a szerzők elmondták[2], ez egyáltalán nem volt céljuk, hiszen a taníthatóság a domináns szempont, mégis, minden gyűjtemény, válogatás, antológia magában foglalja a kanonizálást. Ez önmagában nem feltétlenül probléma, viszont átvezet a kötet egy olyan pontjára, amelyet viszont határozottan vitathatónak érzek. Két verseskötet tárgyalnak a szerzők, melyek közül az egyik a címben is szereplő Szívlapát antológia, a másik pedig Varró Dániel Szívdesszert című kötete. Azt gondolom, előbbi remek választás, az antológia eleve jól sikerült vállalkozásnak mondható, így a hozzá készült elemzés és óravázlat segítségével remekül feltérképezhetők és taníthatók a kortárs költészet (és azon belül akár a fiatal költészet!) tendenciái, újdonságai, működésének sajátosságai, formai és tartalmi sokszínűségei stb. Hogy jó választás-e egyetlen önálló verseskötetként a Szívdesszert, az már nem ilyen egyértelmű, de nem önmagában a választás a baj.

Problémásnak tartom, hogy a szerző olyan terminusokat használ a verseskötet elemzésénél, mint a narráció. Miközben érthető, hogy a kötetkompozíció lehetővé teszi olyan olvasási stratégiák megképzését, amelyek mentén az olvasó egy történetet konstruálhat meg, nem tartom szerencsésnek a fogalmak keverését. A másik problémát egy az óravázlatból vett mondat érzékelteti a legjobban: „A szonettkoszorú és a mesterszonett megalkotásának képessége talán még nagyobb tiszteletet, de legalábbis elismerést válthat ki a diákokból.” Abból, hogy milyen rossz hatásai lehetnek ennek az erőltetett, tiszteletalapú, hierarchizált rendszernek, most csak azt emelném ki, hogy valószínűleg többen olvasnának maguktól is verseket, ha a kötelező tiszteletre parancsolás helyett a távolságok lebontásával közelebb hoznánk a szerzőket és a verseket az olvasókhoz. S talán érdemes lenne kortárs tendenciák felé is nyitni, és ha már versíró feladatot kapnak a gyerekek, nemcsak a klasszikus kötött formákat elfogadni, és így azt is meg lehetne vizsgálni, hogy a nem klasszikus versek esetében mit jelent a forma, miben és hogyan térnek el, illetve akadhatnak gyerekek, akik szívesen írnának később verseket, de nem a matematikai pontosság kedvéért. 

A Fausttól a Szívlapátig teljesíti vállalásait, remekül használható segédanyag, egyaránt hasznos lehet tanárnak és diáknak, illetve bárkinek, aki kézbe veszi. Egy nagyon jól átgondolt, és várhatóan remekül működő kötetről van szó, és remélem, hogy elindít egy folyamatot, ami sok hasonló könyv megszületését fogja eredményezni.

A Fausttól a Szívlapátig. Kortárs könyvek a középiskolában. Szerk. Balajthy Ágnes, Fenyő D. György, Ruff Orsolya, Vinczellér Katalin, Szekeres Nikoletta, Varga Betti

Tilos az Á Könyvek, 2019

312 oldal, 2990 Ft