A témaválasztás feltétlen megsüvegelendő. Közhelyszerű, hogy a színház az a médium, ami a leggyorsabban reagál a társadalmi változásainkra, az mutatja meg leggyorsabban, milyenek is vagyunk. Így hát adja magát az influencerség mint színházi tárgy: a fogalom az elmúlt években olyan szinten népszerűvé vált, hogy egy kutatás szerint a magyar iskolások fele influencer akar lenni. Nem csoda, hiszen elég kézre álló és irgalmatlanul trendi dolog olyan aktivitásokból milliókat kaszálni, amiket (látszólag) mindenki csinál: bejegyzésírás, videózás, szelfikészítés lehetőleg a legtökéletesebb fokon.

Azonban mint mindennek, ennek a létformának is megvannak a hátulütői. A darab jól kivehető állítása szerint még az átlagnál is több. Merthogy – így a darab – a sikerért végtére is saját magunkkal fizetünk.

A mű főhőse Zsófyka, aki lényegében a véletlen folytán válik influencerré. Kap egy új macskát, aki nem hajlandó leszállni a tabletjéről. A macskás videók tehát adottak – amikkel hihetetlen gyorsasággal be is fut.

Innentől a következő történik: Zsófyka hosszan néz a tükörbe, majd – gondolom, az „álarc felvételét” szimbolizálandó –fehérre sminkeli az arcát, és felvesz egy parókát. Ezután a videóképernyőt ábrázoló képkeretbe belenarrálja – amolyan „influenceresen” affektálva – életének aktuális eseményeit, a leánykérésén át egészen a macskája betegségéig, lehetőleg minél több termékmegjelenítést tartalmazva. Utána leveszi a parókát, egyre kevesebb sminket hagyva az arcán – „feltárulkozik” – és elmondja a külvilágnak mutatott csillogás mögötti valóságot.

Elég egyszerű mechanika. Valahogy ez az egyszerűség nemcsak az előadás, hanem az egész darab problémája. Mert nem azzal van baj, hogy a darabnak ne lenne igaza. Épphogy nagyon is igaza van. Feltételezhetően tényleg ilyesféleképp néz ki egy olyan ember élete, akit felcímkéz a marketingipar, aki nem terméket hoz létre, hanem aki maga válik termékké. Csak épp ezen a primer szinten túl nem kapunk semmi olyat, amit ne láttunk volna még; amit nem magunk is pontosan így képzeltünk volna el.

Szerintem minden műalkotásnak egyik legfőbb tétje, hogy miként tudja kibillenteni a befogadót a saját hitrendszeréből. Nem kell itt hatalmas paradigmaváltásokra gondolni; elég, ha az előadás megmutat valami olyat a világból, amire magunktól nem, vagy csak nehezen jöttünk volna rá. Na most Braun darabja csak olyanokat állít, amiket – le merem fogadni – a közönség nagy része már rég tudott. Az Instagramon meg a Facebookon mutogatott élet hazugság? Saját életünk áruba bocsátása szép lassan az integritásunkat őrli fel? Az influencerlét esszenciája a mindenkin átgázoló pszichopátiás működés és a nárcizmus? Na ne!

Viccet félretéve: jó lett volna kicsit megmutatni a másik oldalt is. Vagy legalábbis olyan aspektusokra hívni fel a közönség figyelmét, amelyek kicsit motiváltabbá, esendővé, tehát azonosulhatóbbá tették volna Zsófykát, és nem egy sematikus felületté, ami a „rendszerkritikus értelmiség” prekoncepcióit igazolja.

Ezen a művészi felületességen sem Zsófyka (Endrész Alíz) egészen ügyes játéka, sem a nézőket aktivizáló lájklabdás ötlet sem segített. Merthogy utóbbi is olyan, mint maga az egész darab, és amilyen a valóság sosem: pofonegyszerű.                                                                                            

Braun Barna: Az Influencer – egy figyelemkurva vallomásai

Játssza: Endrész Aliz                                                     

Rendezte: Kaj Ádám

Bemutató: 2019. szeptember 24.

Óvóhely

A Babits Mihály Kamaraszínház előadása