A Broadway-musical alapjául Sólem Aléchem Tevje-elbeszélései szolgáltak. A jiddis irodalom egyik legnagyobb alakja nem egyszerűen egy szegény tejesember mindennapjait örökítette meg. Tevje alakjában egy egész civilizáció sűrűsödött össze: a cári Oroszország stetljeinek vallásos, szegény, mégis rendkívüli életerővel rendelkező zsidó közösségei. Hőse egyszerre bibliai pátriárka és falusi ember, aki Istennel folytatott véget nem érő vitáiban talál menedéket a történelem kiszámíthatatlanságával szemben. Panaszkodik, alkudozik, tréfálkozik – nem hitetlenségből, ez a nyelv a túléléshez.

Joseph Stein librettója a novellákból egységes drámát formált, a történelmet egy család életében megmutatva, nem csatákon keresztül. Tevje három idősebb lánya három korszak határát jelöli ki. Cejtel még csak a házasságközvetítő rendjét kérdőjelezi meg. Hódel már politikai meggyőződésből választ társat. Chava pedig átlépi azt a vallási határt, amelyet apja addig megkérdőjelezhetetlennek hitt. Mire a legkisebb lányok felnőnek, maga a világ is eltűnik körülöttük.

Jerry Bock kísérőzeneként emlékezetet komponált: a zsinagógai dallamok, a kelet-európai népzene és az amerikai musical nyelvének találkozásaként. A nyitószám, a Hagyomány (Tradition) a zenés színház egyik legnagyobb expozíciója. Néhány perc alatt felépít egy teljes társadalmat: megmutatja annak hierarchiáját, vallását, erkölcsi rendjét és mindennapjait, miközben már az első percekben tudatja a nézővel azt is, ez a rend nem sokáig marad fenn. A darab valójában arról a pillanatról szól, amikor a hagyomány már nem képes megvédeni azt a világot, amely létrehozta.
 
A Hegedűs a háztetőn színrevitele minden rendező számára ugyanazt a csapdát rejti. Könnyű belőle szerethető folklórt készíteni, engedni annak a kísértésnek, hogy a rendező saját korának politikai példázatává formálja.

Zakariás Zalán rendező felismerte, hogy a darab egy civilizáció lassú felbomlásának története, nem akarta újraértelmezni a klasszikust, tudta, hogy nincs rá szükség.

A történelem az elmúlt hatvan évben elvégezte helyette ezt a munkát, a mai néző már nem ugyanazzal a tapasztalattal ül be a nézőtérre, mint az 1964-es Broadway-premier közönsége. A rendezés a drámát látta a darabban, a dalok nem önálló attrakciók, továbbviszik a történetet. Zakariás nem idealizálta Anatevkát sem. Ez a közösség szegény, kemény munkából él, és azért ragaszkodik görcsösen hagyományaihoz, mert azok jelentik az egyetlen állandóságot egy kiszámíthatatlan világban, ez az önvédelmi mechanizmusa. Az első felvonásban még bővelkedik az előadás humorban, közösségi energiában és életszeretetben. A második részben fokozatosan eltűnnek ezek a kapaszkodók, a jelenetek rövidebbé, a csendek hosszabbá válnak, a korábban egységes képek megbomlanak. A fináléban nemcsak Anatevka ürül ki, a színpadi világ is elveszíti korábbi biztonságát. A rendezés szinte észrevétlenül vonja el a talajt a szereplők és a néző lába alól. 
A díszlet, a jelmez, a koreográfia és a zene nem illusztráció, hanem az elmúlási folyamat különböző nyelvei.

A debreceni előadás alkotói közös gondolatra építették munkájukat, felidézik azt az erkölcsi rendet, amely ezt a világot még összetartotta.

Csiki Csaba díszlete tudatosan kerüli a naturalizmust. Nem néprajzi hitelességre törekszik, így nem egy múzeumi pontossággal felépített stetlt látunk, ellenben egy olyan teret, amelynek legfontosabb tulajdonsága a törékenysége. Nincsenek valódi falak, amelyek biztonságot adnának, és nincsenek olyan építészeti elemek sem, amelyek maradandóságot sugallnának. A színpad nyitottsága azt üzeni, hogy ez a világ nem tudja megvédeni a lakóit. A házaknál fontosabbak az emberek közötti kapcsolatok, hisz a darab a közösség széthullásáról beszél. Az előadás végére a tér elveszíti eredeti funkcióját, a hely ugyanaz marad, de már nincs, aki otthonná tegye. Cs. Kiss Zsuzsanna jelmezei ugyanezt a gondolatot folytatják, élő embereket öltöztet fel, nem folklorisztikus látványosságot teremt. Tevje ruházata egyszerre beszél a szegénységéről és a méltóságáról; Golde öltözékének puritánsága a mindennapok hallgatag felelősségét hordozza. A három idősebb lány ruhái alig észrevehető változásokon keresztül követik a személyiségük érését. 

Vári Bertalan koreográfiája ugyanilyen fegyelmezett. A táncok rítusok, minden mozdulat mögött hosszú kulturális emlékezet sejlik fel: a lakodalom öröme éppúgy szertartás, mint a férfiak tánca vagy a közös ünneplés. Ezekben a jelenetekben nem egyének mozognak, hanem egy közösség ismétli újra és újra saját hagyományait. A Budapest Klezmer Band jelenléte különös súlyt ad az előadásnak, a zenekar láthatatlan szereplő.

A klezmer itt kulturális emlékezet, kihallatszik belőle a zsinagógai dallamvilág, a kelet-európai népzene, a kávéházak muzsikája és az improvizáció szabadsága.

Ez a hangzás maga emlékezik arra a világra, amelyet az előadás felidéz. Külön jelentőséget kap Gazda Bence hegedűjátéka. A háztetőn álló hegedűs könnyen válhatna puszta szimbólummá, Marc Chagall festményeinek költői idézetévé. Itt több ennél, a hangszer ott folytatja a történetet, ahol a szavak elhallgatnak. A hegedű nem kommentálja az eseményeket, Anatevkát szólaltatja meg, maga a közösség beszél azon a nyelven, amelyet már csak a zene képes megőrizni. 

A Hegedűs a háztetőn látszólag hálás musicalszerepeket kínál. Valójában könyörtelen darab. Kevés olyan zenés mű született, amely ennyire kevés lehetőséget hagy puszta technikai bravúrra. A dalok elénekelhetők, a koreográfiák megtanulhatók, a szerepek azonban csak akkor telnek meg élettel, ha a színész képes magára venni annak a világnak az erkölcsi súlyát is, amelynek eltűnését a darab végigkíséri. Ezért a valódi főszereplő: Anatevka, a közösség. A tejesember, a rabbi, a mészáros, a könyvárus, a koldus, a kocsmáros, a házasságközvetítő, a csendbiztos és az orosz katona ugyanannak a történelmi tablónak az alakjai. Egyikük sem csupán epizódszereplő, mert mindegyikük ugyanabból a közös erkölcsi rendből lép elő.

A debreceni előadás egyik legfontosabb erénye, hogy ezt a közösséget valóban társulatként képes megmutatni. Nincsenek magányos sztárteljesítmények; minden alakítás ugyanahhoz a világhoz tartozik.

Ennek a világnak a középpontja Dánielfy Zsolt Tevjéje. A szerepet gyakran szerethető bölcs parasztember figurájaként játsszák, pedig Tevje jóval közelebb áll Shakespeare nagy tragikus hőseihez, mint a zenés komédiák atyáskodó főszereplőihez. Nem király, mégis egy egész világ omlik össze körülötte. Dánielfy ezt a belső folyamatot nem látványos eszközökkel érzékelteti. Alakításának ereje a gondolkodásban van, mondatai egy ember kétségbeesett kísérletei arra, hogy megőrizze a rendet ott, ahol a történelem már régen felmondta azt. Ezért válik a Ha én gazdag lennék is egészen mássá előadásában, nem revüszám, vagy a közönség kedélyének felkorbácsolására szolgáló sláger - filozófiai monológ. Egy ember számvetése arról, hogy vajon változtatna-e bármit a sorsán a gazdagság, vagy ugyanazokkal a kérdésekkel kellene szembenéznie akkor is. Dánielfy nem a dal sikerére épít, inkább arra a csendre, amely a dal mögött megszületik. Alakításának csúcspontja Chava megtagadása. Kevés jelenet van a musicalirodalomban, amely ilyen pontossággal mutatja meg a szeretet és a meggyőződés összeütközését. Dánielfy Tevjéje nem fanatikus vagy zsarnok. Egy ember, aki felismeri, hogy saját hitének vannak határai, amiket nem tud átlépni anélkül, hogy megtagadja önmagát. Azért veszít, mert az igaza sem elegendő ahhoz, hogy megmentse a családját.

Méltó partnere Varga Klári Goldéja. A szerepet gyakran a háttérbe szorítja Tevje színpadi kisugárzása, holott valójában a család gyakorlati egyensúlyát Golde tartja fenn. Miközben férje Istennel vitatkozik, ő főz, dolgozik, neveli gyermekeit, számol a pénzzel, és fenntartja a mindennapok rendjét. Varga Klári alakításának szépsége a visszafogottságban rejlik. A csendes önfegyelemre épít, ami nélkül ez a család már régen széthullott volna, Golde szeretete az elvégzett munka.

A három idősebb lány három történelmi korszakot képvisel. Lehőcz Zsuzsa Cejtelje még nem akarja lerombolni a hagyományt. Csupán azt szeretné, hogy a hagyomány helyet adjon a személyes boldogságnak. Lázadása a régi világ keretein belül marad. Berkó Boglárka Hódelje már más utat választ, nála a szerelem és az eszme elválaszthatatlanná válik. Kukovecz Ákos Percsikje egy új társadalmi gondolat megtestesítője. Kettejük történetében a magánélet és a történelem végérvényesen összekapcsolódik. Hódel távozása annak felismerése, hogy a jövő már nem ugyanabban a világban képzeli el önmagát, amelyben a szülők éltek. A legnehezebb feladat talán Chava alakja. Buka Boglárka olyan fiatal nőt játszik, aki a szeretet kedvéért átlépi azt a határt, amit apja már nem tud követni. A Dánielfy Zsolttal közös jeleneteik megrendítő ereje abból fakad, hogy egyikük sem nyer erkölcsi fölényt. Chava nem áruló, Tevje nem kegyetlen apa. Két szerető ember áll egymással szemben, akik ugyanazt az igazságot már nem tudják ugyanazon a nyelven kimondani. 

A közösség alakjai közül külön említést érdemel Tokai Andrea Jentéje. Nem pusztán komikus házasságközvetítő, egy letűnő társadalmi rend utolsó képviselője. Humora mögött végig ott bujkál a melankólia, mert ő érzi meg elsőként, hogy az a világ, amelyben hivatása értelmet adott az emberek életének, lassan megszűnik létezni. Komlódy Márk Fegykája rövid színpadi jelenléte ellenére is emlékezetes. Virtuóz ének- és tánctudása önmagában is figyelemre méltó, de alakításának igazi értéke az, hogy az orosz katona figurájában nem pusztán ellenfelet mutat, hanem ugyanannak a történelemnek egy másik oldalát. 

A debreceni előadás színészi teljesítményeinek legnagyobb érdeme nem egy-egy kiemelkedő alakításban keresendő, hanem valódi társulat áll a színpadon. A Hegedűs a háztetőn csak akkor válik igazán megrendítővé, ha a néző egy egész közösség eltűnését siratja és a Csokonai Nemzeti Színház előadása ezt a veszteséget közös emberi tapasztalattá tudja formálni. Olyan történelmi pillanatban szólaltatja meg a musicalt, amikor a darab eleven tapasztalatként áll előttünk, mert a történelem ismétli önmagát, ugyanazokat az erkölcsi kérdéseket újra és újra felteszi az embereknek.

Mit őrizhetünk meg abból, amit otthonnak nevezünk? Meddig maradhatunk hűek hagyományainkhoz, ha közben a világ körülöttünk visszavonhatatlanul megváltozik?

Mi történik egy közösséggel, amikor egyszer csak rádöbben, hogy a biztonság, amelyet öröknek hitt, valójában történelmi kivétel volt? 

Anatevka története nem pusztán egy kelet-európai zsidó közösség története. A huszadik század során számtalan nép tapasztalta meg, milyen az, amikor a történelem egyik napról a másikra idegenné teszi a szülőföldet. Mások voltak az okok, a politikai rendszerek, a történelmi összefüggések, de a veszteség természete ismerős: a szétszakított családok, a kényszerű indulás, az a néhány tárgy, amelyet még magunkkal vihetünk, és az a sokkal nagyobb rész, amelyet végleg ott kell hagynunk. 

Az előadás bölcsen ellenáll annak a csábításnak, hogy ezt a történetet közvetlenül a jelenre fordítsa le. Nem keres látványos áthallásokat, didaktikus utalásokat, nem akarja eldönteni, hogy a néző mire gondoljon. Meghagyja azt a szabadságot, hogy mindenki a saját tapasztalataival töltse meg Anatevka kiürülő utcáit. A színház ilyenkor teljesíti legfontosabb feladatát: közös emlékezésre és közös gondolkodásra hív. Nincs diadal, feloldás, az emberek csendben összecsomagolják azt a keveset, amit még magukkal vihetnek, aztán elindulnak különböző irányokba. Nem hősökként távoznak, hanem olyan emberekként, akiknek egyik napról a másikra megszűnt az otthonuk, és a történelem nem kérdezte meg tőlük, készen állnak-e az útra. Talán ebben van a Hegedűs a háztetőn maradandó ereje. Annak a felismerésében, hogy az emberi méltóság éppen akkor mutatkozik meg a legtisztábban, amikor minden külső kapaszkodó eltűnik. Tevje a darab végén már nem tudja megőrizni azt a világot, amelyben egész életét leélte, de képes megőrizni önmagát. 

Fotók: Gálos Mihály Samu