A Maradjatok csöndben! című előadás egyfajta (ön)reflexiós folyamatként is értelmezhető. A javarészt gimnazistákból és egyetemistákból álló csoport minden évadban kiszemel a színház repertoárjából egy bemutatót, amelynek mentén elkezdenek gondolkodni önmagukról, az életükről, mindezt a színházi formanyelvek segítségével. Jeleneteket készítenek az adott darabban felmerülő helyzetek kapcsán. Folyamatos analógiakeresés és párhuzamvonás az ő „próbaidőszakuk”.

A 2018/2019-es évad során Hegymegi Máté Jeanne D’Arc – a jelenidő vitrinében című rendezését vették górcső alá a fiatalok Vági Eszter, a színház színházpedagógusa és a projekt vezetője irányításával. Ők is a jelenkor vitrinébe helyezték el ezt a hősként tisztelt, ifjú lányt: milyen ügyért harcolna most? Hogyan reagálna a kortárs édesapa lánya hivatástudatára? Egyáltalán: milyen ma egy apa-gyerek viszony, és milyenek a mai családi viszonyok? Ma miként reagálna a társadalom egy olyan lány láttán, aki holmi hangok parancsára tesz valami egészen elképesztőt? Amúgy meg mit is mondanánk Jeanne-nak, ha itt állna előttünk, és beszélgetne velünk?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések állnak a jelenetek középpontjában. Noha lazán kapcsolódnak egymáshoz, ha kivennénk egyet is az előadásból, meglátnánk és megéreznénk a hiányzó láncszemet. Sokféle gondolat egyesült ebben a közel kétórás előadásban, amelyet a hátborzongató, hétköznapi zajokból felépülő zene tesz teljessé. Az összezavarodott, felkavart elme és lélek zenéje. Jeanne és a fiatalok érzéseit kifejező zene ez.

No, és persze a tér is szimbolikus: a Katona Sufnijában felakasztott, különböző színes dolgokkal teli, illetve üres üvegek fogadnak minket. Ebben a szuggesztív térben mozognak a srácok. Egyikből kivesznek valamit, a másikat arrébb húzzák, a harmadikat összetörik. Mindegyik mozdulaton egyszerre érződik a koreográfia megléte és az ösztönös őszinteség.

A rendezés és a hirtelen felindultság jelei érzékelhetők a jeleneteken is. A fiatal játszók színházi produkciót tesznek le az asztalra úgy, hogy a legtöbbjük egy pillanatig nem veszíti el önmagát. Legtöbbjük, hiszen pár játszón érződnek a színpadi lét „tünetei”: az izgalom, a szereplési vágy, a produkciónak való megfelelési kényszer. S bár ezek a tünetek olykor halványítják a jelenetek őszinte nyersességét, annak átélhetőségét, az alapvető tényen nem változtatnak: ők szólnak hozzánk.

Például az általuk írt rapszöveggel a darab kezdetén. Vagy ők oktatnak ki minket a záró, aukciós jelenetben, és a némajelenetek során is ők vonnak minket kérdőre. Az „inkvizíció” feliratú mellénnyel időnként becsörtető takarítóbrigád a fanyar humorával valójában minket, a mi nemtörődömségünket, gúnyunkat és a „szőnyegalásöprömaproblémát” taktikánkat ironizálja – túl a színpad takarításának gyakorlati hasznán. A játék és a színpadon való közös létezés öröme pedig hálóként tartja meg az előadást és a közönséget is. A fiatalok tükröt tartanak nekünk, és tükörben vizsgálják önmagukat is a jelenetek folyamán.

A szereplők fiatalos energiája és kreativitása egy-egy látványbéli megoldás során is megmutatkozik. Akár a sötétben zseblámpák fényével illusztrált, hangjátékként bemutatott, Jeanne és apja közt lezajló beszélgetést, akár a falra kivetített, az úgynevezett kortárs Jeanne-ra összpontosító képeket vagy a létrán, élő bábokkal történetet mesélő lányt említem - mindegyik önmagában hat színházilag érvényes vizuális élményként.

Mint minden előadásban, ebben is lehet hibákat, például nehezen értelmezhető szituációkat találni. De nem minden előadásról lehet azt elmondani, hogy ízig-vérig a játszókról szól. Őszintén, kertelés és finomítás nélkül. Mindezt a színház és a projektvezető nyújtotta védőpajzs mögül. Mi pedig, ha jó füllel és éles szemmel hallgatjuk/nézzük az előadást, meghalljuk a legbensőbb gondolatokat, meglátjuk azt a világot, amelyet ők látnak, és átérezzük, hogyan érzik ők most, a jelenben magukat. Megdöbbentő lesz az érettségük, fájdalmas lesz az igazságuk, ijesztő a pontos megfogalmazásuk. De megéri ezt az élményt a magunkévá tenni, mert csak így tudunk nekik segíteni abban, hogy később már a színház pajzsára se legyen szükségük. Hogy a világban is bátrak és elhivatottak legyenek, hogy hinni tudjanak ne csak a színpadon, hanem a mindennapjaik során is.

Ehhez pedig mindenekelőtt az kell, hogy ők − Büki Flóra, Demeter Boglárka, Erdélyi Flóra, F. Tóth Gergő, Jeney Márton, Jordán Flóra, Lipták Anna, M. Kiss Mia, Mihályi Emma, Papp Máté, Pigler Emi, valamint a Balla Anett, Kertész Emma, Kistamás Naomi és Zsila Barnabás alkotta inkvizíciós brigád − ne maradjanak csendben. Még ha az előadás címe ezt kéri is...