bezár
 

irodalom

2026. 05. 21.
Határzóna
Belív podcast Kollár Árpáddal Nád című verseskötetéről
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Belív – ahol nem állunk meg a borítónál címen fut a Petőfi Irodalmi Múzeum havonta megjelenő podcastsorozata. A március 18-án megjelent epizód vendége Kollár Árpád, akivel verseskötete, a Nád kapcsán beszélgetett Modor Bálint és Mezei Kristóf. Szó esik többek között a kisebbségi létről, a határzónákról és az irodalmi apákról.

A kötet legfontosabb fogalma a határzóna, melyre nem csak a Nád cím határvonaljellege utal, de a versekben különböző formákban megjelenő határok is (például ablaküveg, kerítés). A kérdésre, hogy át lehet-e jutni ezeken a határokon, Kollár Árpád határozott igennel válaszol, majd kifejti, hogy számára komfortot jelent a periférián való lét: „A periférián valóban jól érzem magam. Az elhagyatott helyeken, nem a mainstreamben, nem a centrumban. Kevésbé ismert dolgokkal szeretek foglalkozni. De fizikailag is, ha választanom kell, szélre szeretek húzódni”. Másrészt mégis megterhelőnek minősíti a fizikai és mentális határok meglétét, úgy véli, a határfogalom ebben a kettősségben létezik, a periféria komfortjában és az átlépés elkerülhetetlenségében. Mindezen túl a beszélgetésben az is bebizonyosodik, hogy a határátlépés „karnevál” is lehet.

A nád emellett embermetaforaként is értelmezhető a kötetben, ami költői pozíciónak egyaránt meghatározása: a lírai én is gyakran határvonalakról, a perifériáról szólal meg. Mennyire problematikus ez a határhelyzetből való megszólalás? Mi történik, ha a passzív szemlélődőt megszólalásra ingerli a látvány? Ezen kérdések kapcsán merül fel a kertész szupermetaforája, ami megtestesíti ezt a passzív szemlélődésen túllépő, aktív cselekvő ént. Az oximoronok alapvetőek Kollár Árpád számára: „Ilyenek vagyunk, olyanok és amolyanok vagyunk. Ellentmondásosak vagyunk. (…) Rengeteg identitáshalmaz van a világban, és számomra az az érdekes, amikor mozaikszerűen áll össze valami. Nekem mindig gyanús egy kicsit az, hogyha valakinek a személyiségét egy dolog uralja vagy uralni tudja, mert akkor nincs ott a kétely. Az az igazság, hogy nekem a kétely és a bizonytalanság az alaptermészetem”. A költő beszámol belső önellentmondásairól, majd kertészeti nehézségeiről is vallomást tesz.

„Nem az a fontos, hogy jól csináljam, hanem hogy csináljam”, vallja be kertészkedés, apaság és költészet kapcsán. Azt is hozzáteszi, hogy ennek a részvételnek elkerülhetetlen eleme a hiba, ahogy a versei sem tökéletesek, ahogy az élet más területeiben is megvan a rontás lehetősége, a lényeg: „benne lenni az életben, benne lenni apaságban, benne lenni a kertben”. Kitérve irodalmi mentoraira elmondja, különös jelentőséget tölt be számára Tolnai Ottó és Domonkos István. Hatásuk elkerülhetetlenül rátelepszik a verseire, meghatározza milyenségüket. Otthonától elszakadva ezekben a versekben talált kötődésre. Robbanásokként látja mind Tolnai, mind Domonkos művészetét, témájuktól függetlenül valami újszerű, lesöprő erőként élte meg a műveiket. A költőkkel ápolt személyes kapcsolatáról is mesél, de szót ejt még Fenyvesi Ottóról, Sziveri Jánosról, Kovács András Ferencről is.

Tanúságtétel, emlékezés, felidézés, elmúlással szembeni kiállás jellemzi a kötet családverseit. Megszólít és szól mások helyett, hangot ad olyanoknak, akik nem tudnak magukért beszélni, lehetőségeket, másfajta életutakat is teremt. Apasággal és gyerekkorral kapcsolatos művek különíthetőek el: apaságának élményeit és gyermekkori traumáit egyaránt feldolgozza. „Hét éves voltam, amikor elveszítettem édesapámat, meghatározó volt az életemben, és üldözöm azt a képet, azt az apaságot, az identitást, amit ő rám hagyott”, mesél a nehézségekkel született húgáról és a bátyjáról, aki talán csak egy napot élt. A szerbiai szülészmaffia kérdését is felveti a történettel kapcsolatban. „Ezekkel a traumákkal, ezekkel a nehézségekkel küzdöttem ezekben a versekben. Én azt érzem, hogy […] a kötetnek […] ez a legbelsőbb magja” – mondja Kollár Árpád.

Szóba kerülnek még meg nem írt versek, az alulnézetből szemlélt történelem, amiben apró történetekből kell összerakni a nagy egészet, Kollár Árpád szerint ennek van tétje és értelme igazán. Mindeközben megannyi kérdés felmerül még. Mi köze egy magyar írónak a trieszti szlovénekhez? Hogyan kapcsolódhat egyik kisebbség a másikhoz? Hogyan lehet kötelességből megúszós Trianon-verset írni? Milyen volt Tolnai Ottó házánál "egymás emlékezetében állni"? A szülőföld körbeírása mennyiben az anyanyelv visszaszerzése? A Belív podcast májusi részében ezekre a kérdésekre is választ kaphatnak.

A Belív podcast legújabb adását ezen az oldalon tudják meghallgatni. A korábbi podcastok elérhetőek a PIM oldalán. 

nyomtat

Szerzők

-- Botos Viktória --

2005-ben született Szatmárnémetiben, jelenleg Budapesten él, és az ELTE Bölcsészettudományi karán tanul esztétikát és irodalomtudományt. Olvas, ír, horgol, mindezt gyakran MÁV-szerelvényeken teszi.


További írások a rovatból

Tóth Kinga Maria Machina című kötetének bemutatójáról
Horváth Adél Sok ördögök című regényéről
Szabó Lőrinc és Somlyó Zoltán találkozása (Kőbányai Jánosnak ajánlva)
Nádas Péter 84, emléklapok

Más művészeti ágakról

Hogyan lehet közpénzt tisztességesen és értéket teremtve felhasználni?
art&design

A gyász megélésének pillanatképei
Az Irma, te édes című előadás az Orlai Produkciós Irodánál
Titeket ki akar lóvá tenni?


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés