T. S. Eliot alkotása macskaszemélyiségekről szól, átvitt értelemben embertípusokról, melyek mind-mind külön versben jelennek meg. A Macskák könyve igazi nyelvi ínyencség, Nemes Nagy Ágnes, Tellér Gyula, Tótfalusi István, Weöres Sándor valamint Tandori Dezső fordították a verseket. A filmváltozatban olyan ismert hollywoodi énekesek és színészek kaptak szerepet, mint Jennifer Hudson, Judi Dench vagy Taylor Swift. Naivan azt gondolhatnánk, hogy ezek után lehetetlenség elrontani a filmet, de úgy tűnik, mégis sikerült.

A film cselekménye egyszerű, lineáris, kiszámítható, mindenféle váratlan fordulattól, csavartól mentes: egy elhagyott színházban összegyűlnek a környék macskái, hogy dalban meséljenek örömeikről, fájdalmaikról, mindennapjaikról, megpróbáltatásaikról. Mindennek tétje is van, mert aki győz a Karminca versenyen, az esélyt kap egy új életre. A minden hájjal megkent Sam Mitsegél mindent megtesz, hogy ellenfelei kiiktatásával diadalt arasson, de végül elbukik. A közösség kitaszítottja, Grizabella nyeri el az új életet, amely elfogadást és szeretet jelent.

A probléma ott kezdődik, hogy a macskákat emberek játsszák, a modern CGI segítségével totális hibridekké varázsolva, ezzel jelezve, hogy ezek a macskák az embereknek mutatnak görbe tükröt. Az ötlet alapvetően nem ördögtől való, de az eredmény hátborzongató lett. Egyszerre kínos, ijesztő és nevetséges, amikor Sir Ian McKellen tálból lefetyel, falhoz dörgölődzik és magát nyalogatva mosakszik. Judi Dench macskakosaras jelenetének látványa ezt csak tovább fokozza. Percekig lehet gyönyörködni égnek emelt lábában, s a színpadon álló, macskafarokkal vergődő színészekben. A vizuális rémképeket kiegészíti, hogy a csodaszép, londoni háttér számtalanszor elüt a macskák környezetétől, a látványosnak szánt koreográfiai elemek így nem hozzák a várt hatást.

A macskák lélekábrázolása felszínes maradt, ami ellentmond a történet logikájának, ugyanis Old Csendbelenn az alapján választja ki a Karminca verseny nyertesét, hogy kinek van a „legszebb lelke”. Ennek értelmében alaposabb, mélyebb lélekábrázolásra lett volna szükség, nem elég az, hogy ki mivel foglalkozik, mit szeret csinálni, vagy éppen mit eszik. A jellemek is többnyire egysíkúak, nincsenek megfelelően kibontva, a karakterek teljesen kiszámíthatóan cselekszenek, a néző elvárásainak eleget téve. A szereplők között jelentős konfliktusnak nyoma sincs, így jellemfejlődés sem történik.

Viktória, a musical főszereplője, a jóság és a tisztaság megtestesítője. Újoncként kerül a karmincák közé, akik készségesen befogadják. Nem tudja a teljes nevét, célja, hogy megtalálja önmagát és beilleszkedjen a közösségbe. Ahogy egy romantikus szereplőtől elvárható, gyönyörű, csodálatosan táncol, remekül énekel, minden szempontból tökéletes.

Grizabella a csiszolatlan gyémánt, a közösség gyarlóságának áldozata. Magányosan kóborol, szánalmat ébresztve a nézőben, kezdettől fogva egyértelmű, hogy csakis ő lehet a verseny győztese. Ő énekli a Memory-t, a musical legnagyobb slágerét szívfacsaró beleéléssel, mely nézők ezreit meghatná, ha el tudnának vonatkoztatni a filmtől.

Sam Mitsegél a velejéig romlott, ördögien gonosz szereplőt testesíti meg, akit bámulatos varázserejének köszönhetően lehetetlen elkapni. A törtető embertípust mutatja be, aki sikere érdekében bárkit eltipor, ám a végén elbukik. Azonban - akárcsak a többi szereplő esetében, itt is megválaszolatlan marad sok kérdés: Pontosan miért is szeretné ennyire szenvedélyesen a másik életet? A verseny elvesztése miért egyenlő az ő végleges bukásával? Eredendően ördögi, vagy csupán a siker elérése tette elvakulttá? 

A lezárásból teljességgel hiányzik a színpadi művekben megjelenő katarzis. A néző nem érzi, hogy a történteknek mekkora tétje, súlya van, hogy mekkora érdem, hogy Grizabella új esélyt kapott, illetve mekkora katasztrófa következett volna be, ha a gonosz, törtető Sam Mitsegél véghez viszi tervét. Az utolsó jelenet az ókori görög drámákban hagyományos sztaszimont juttathatja eszünkbe, amikor a kar megfogalmazza a mű tanításait, mely jelen esetben leszűkül arra a nem túl mély tanulságra, hogy a macska nem kutya.

A fent leírtakat összegezve elmondható, hogy az akció és az izgalom hiánya miatt a musicaladaptáció nem kötné le egy gyermek figyelmét, azonban annál inkább elborzasztaná őt a vizuális rémségek látványa. A Macskák páratlan alkotás, akár T. S. Eliot versciklusát olvassuk, akár színházban nézzük, de úgy tűnik, megfilmesítésre nem alkalmas, legalábbis nem így, mert minden bája elvész.