A 2022-es Monica című filmje után a Velencébe visszatérő olasz filmrendező, Andrea Pallaoro ezúttal angol nyelven Bernardo Bertolucci utolsó forgatókönyvét adaptálta szélesvászonra, ezzel is tisztelegve az olasz mester előtt. A The Echo Chamber – csakúgy, mint az Utolsó tangó Párizsban vagy az Álmodozók – egy lakás falainak mikrokozmoszában bontja ki a zenei producer Leo és a fizikoterapeuta Anne egymásra találását, valamint azt a folyamatot, amely során szerelmüket fokozatosan beárnyékolja a férfi egyre súlyosbodó gyógyszer-és drogfüggősége.

A játékidő alatt egyetlen percre sem hagyjuk el az ízlésesen berendezett londoni lakást, amely egyszerre kapcsolatuk különböző fejezeteinek helyszíne és Leo alkotói tere.

A munka- és a magánszféra határai elmosódnak, miközben múlt és jelen emlékképei egymásba folynak. Pallaoro a lineáris időstruktúra megbontásával, flashbackek és flashforwardok segítségével idézi fel a kapcsolatukat meghatározó pillanatokat: az első találkozást, az első csókot, az első együtt töltött éjszakát, majd azt, ahogyan a férfi a kínzó hátfájása elől gyógyszerekhez és drogokhoz menekül, ami végül szakításhoz vezet.

A filmet bevezető túladagolási jelenet után hónapokkal később, a rehabilitációról kiengedve találkozunk ismét a megtört Leóval. Anne elköltözött, azonban nem tűnt el végleg a férfi életéből: távollétében vissza-visszatér a lakásba, ahol magába szívja szerelme illatát, a bőrén akarja érezni őt. Eleinte gondosan ügyel arra, hogy ne hagyjon maga után a jelenlétére utaló nyomokat, idővel azonban éppen az ellenkezőjét teszi: ottfelejti a sálját, megragasztja az eltört bögrét.

Falak, terek és idők állnak kettejük közé, a másik iránti vágyakozás mégis tapintható, ahogy a bizonytalanságot tartogató jövőtől való félelem is.

Még mindig szeretik egymást, Leo azonban attól tart, hogy ismét csalódást fog okozni Anne-nek. Kapcsolatukat sajátos kodependencia jellemzi: miközben képtelenek elszakadni egymástól, a közelség újra és újra ugyanahhoz a fájdalomhoz sodorja őket. Ezt a bénító sóvárgást Pallaoro és operatőre, Diego Garcia hosszan kitartott beállításokkal, valamint gazdag, mély tónusú színvilággal teszi érzékelhetővé. A film taktilis képi világa azt az érzetet kelti, mintha Anne-nel együtt mi is a lakás szobái között bujkálnánk, osztozva a hiány és a vágyakozás feszültségében. Az idő megszűnik létezni, és csak szerelmük dallamai visszhangoznak a múltból a jelenben, a képlékeny jövő felé.

Az Alicia Vikander és Luca Marinelli által alakított Anne és Leo mellett fontos szerephez jut Susan Sarandon karaktere is, aki Marianne Faithfull alakját megidézve bújik egy idős énekesnő bőrébe. A nő az évek tapasztalatával reflektál nemcsak saját szerelmi életére, hanem a fiatalabbak előtt álló kihívásokra is. A zene hidat képez az idősíkok között, és egyúttal megteremti a másikhoz való visszatalálás lehetőségét: Leo végtelenítve lejátssza azt a dalt, amely Anne gyerekkori kedvence volt. A gesztus egyszerre emlékezés és üzenet – a férfi a zenén keresztül próbál kapcsolatot teremteni a távolból figyelő nővel.

A The Echo Chamber a függőségről is szól, valamint arról, hogy olykor mi magunk teszünk meg mindent azért, hogy egy kapcsolat vakvágányra fusson. Mintha Leo tudatosan taszítaná el magától Anne-t, aki gondoskodó társként mégis kitart mellette. A film zárlatának fordulata teljesen új megvilágításba helyezi kapcsolatuk természetét, és Bertolucci művészetéhez méltóan felkavaró módon zárja le történetüket.

Horvát Lili angol nyelvű filmje, a Jegyzeteim a Marsról a sci-fi műfaji elemeinek absztrahálásán keresztül rajzolja meg a haldokló párkapcsolat mintázatait. Egyrészt megőrzi a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre plasztikusságát és kimértségét, másrészt a tudományos fantasztikum beemelésével és az allegorikus fogalmazásmóddal kitágítja az értelmezési horizontot.

A The Echo Chamber-hez hasonlóan a Jegyzeteim a Marsról szereplői is a kapcsolat emlékeibe kapaszkodnak, és egykori boldog házas éveket gyászolják. 

A Magyarországon élő angol pár, Margot és Sam (Mackenzie Davis és Rupert Friend) házassága válságba jutott, és ezzel mindketten tisztában vannak. A kezdeti idill már csak darabokban hever: a hétköznapok monotonitása, valamint a depresszióra hajlamos Margot mélabúja és üres tekintete mind azt jelzik, hogy a házaspár idegenekként él egymás mellett. Az egykor elismert tudósként dolgozó nőt szinte kizárólag a világegyetem foglalkoztatja; a Mars misztikumát szeretné megfejteni, mintha a vörös bolygó titkaitól várná a saját életét behálózó problémák megoldását. Vele ellentétben férje, Sam még hisz abban, hogy kapcsolatuk megmenthető. Amikor azonban egy hegyi túra során Margot eltűnik, majd később váratlanul, mintegy a semmiből bukkan fel újra, Sam felesége hazatérését második esélyként értelmezi.

A narratíva innentől fokozatosan ébreszt kételyeket Samben és a nézőben egyaránt. Mi történt Margottal? Ki ő valójában? Miért foglalkozik megszállottan a Marssal, és miért nem közeledik Samhez? Horvát Lili tovább erősíti a misztikumot, miközben elbizonytalanítja a valóság érzékelését; Maly Róbert operatőr lírai képei pedig klausztrofób atmoszférát teremtenek.

Sűrű csend költözik az otthonukba, a sötétség leple pedig beborítja a tereket. A Mars félelmetes és távoli, a hálószoba fojtogató és közeli.

A rendezőnő romantikus sci-fi köntösébe öltözteti párkapcsolati tanulmányát arról, miként vezethetnek a kudarcba fulladt kommunikációs és kapcsolódási kísérletek egy házasság felbomlásához.

A francia rendező, Florian Zeller Bunker című filmjében ismét a családi kapcsolatok összetettségét vizsgálja, ezúttal azonban a magánéleti konfliktusokon túl a 21. század morális állapotáról is éles kritikát fogalmaz meg. Elsősorban a többségi társadalomtól elzárkózó milliárdos elit világát veszi célba.

A címbeli bunker kettős narratív funkciót tölt be: egyfelől a házassági kamaradráma katalizátoraként működik, másfelől a nagyvárosi elidegenedés kézzelfogható metaforájává válik. Kényelmes otthonaink biztonságába zárkózunk, miközben egyre inkább elfordulunk embertársainktól.

Zeller nemcsak a technológiai cégek révén meggazdagodott rétegnek tart görbe tükröt, hanem a dzsentrifikáció jelenségére is reflektál, amelynek következtében a középosztály egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül – legyen szó lakhatásról vagy a mindennapi megélhetésről.

Penélope Cruz és Javier Bardem egy Londonban élő spanyol házaspárt alakítanak: a férfi híres építész, a nő pedig szakmájában szintén sikeres könyvszerkesztő. Két lányukkal elegáns, modern otthonukban élnek. A külvilág szemében a tökéletes pár benyomását keltik, ez az idill azonban már a film első képkockáival szertefoszlik. Megismerkedésük története azt sugallja, hogy kapcsolatuk korántsem olyan harmonikus, mint amilyennek elsőre tűnik: egymásra találásukban szerencsés félreértések is szerepet játszottak, Angliába költözésük pedig elsősorban a férfi karrierjét szolgálta, a feleség ezért feláldozta saját szakmai előrejutásának lehetőségét.

A családon belüli egyensúly akkor kezd megbomlani, amikor Miguelt egy olyan megbízással keresik meg, amely próbára teszi erkölcsi szilárdságát és hitvallását, miközben közte és felesége között is egyre nagyobb feszültséget szül. A feladat nem más, mint egy techmilliárdos számára luxusmenedéket tervezni, ahol az a világvége esetére készülhet fel.

Felesége, Sofia azt mondja, hogy már nem ismeri sem önmagát, sem őt. Zeller a bennük kavargó érzelmeket közeli beállításokkal követi le, lehetőséget adva színészeinek arra, hogy arcuk minden rezdülésével kifejezzék az elválással való szembenézést, valamint a film végi feszült pillanatok által kiváltott rettegést.

Andrea Pallaoro, Horvát Lili és Florian Zeller markáns szerzői jegyekkel, valamint a melodráma, a sci-fi és a thriller műfaji prizmáján keresztül vizsgálják a társas létezés legalapvetőbb viszonyait és dinamikáit. Filmjeik középpontjában az emberi kapcsolatok paradoxona áll: szükségünk van a másikra, mégis olykor áthidalhatatlannak látszó szakadékok választanak el bennünket egymástól.