Az e heti feuilletonban Magyar Miklós Marcel Proust és a japán művészet kapcsolatáról ír. A japonizmus, vagy japonisme, amelynek elnevezését Philippe Burty francia műkritikushoz kötik 1872-ből, a XIX. század végére megkerülhetetlen jelenséggé vált a francia kultúrában: a vizuális, dekoratív művészetben, lakáskultúrában és az irodalomban egyaránt. Az irányzat egyik alapköve az 1867-es párizsi világkiállítás lehetett, ahol a japán művészet a kor látványvilágát meghatározó esztétikai és stiláris irányadóvá vált. A japonizmus formai jegyei különösen az impresszionizmusban és a posztimpresszionizmusban éltek tovább: az erőteljes kontúrokban, az aszimmetrikus kompozíciókban és stilizált természeti motívumokban. Marcel Proustnál azonban mindez Az eltűnt idő nyomában című monumentális regényében már az érzékelés poétikájában válik megragadhatóvá: „a japonizmus a narrátor látásmódjának metaforájává válik”. Proust poétikájában ugyanis a látvány kompozícióvá nő, amely hangulattal és jelentéssel telítődik. A japonizmus az emlékezés képi modelljévé válik. Regényének egy jelenetében a madeleine ízéből bontakozik ki az emlék, ahogyan a vízbe merülő, összegyűrt papírgalacsin lassan bomlik ki, a japán játék mintájára. Így a japonizmus nem pusztán egzotikum vagy díszítőelem, hanem a látvány érzéki tapasztalatának és az emlékezésnek modellje.

A lapszám versszekciójában Acsai Roland két, az elmúlást feldolgozó versét közölték, A múlóból örökbe és a Még jó-e rám címmel, valamint Závada Péter A szent korona hazatérése című művét. Závada sűrű, önreflexív versét úgy kezdi: „GYEREKET AKAROK MAGAMTÓL, / hívják úgy, / hogy ötlet, / és tessék, máris csöpög markomból / a folyékony magány.” A költői identitás válságát és a megnyilatkozás lehetőségét, annak értékét járja körbe, miközben rapnek nevezi versét, rappelésnek verselését. „EGY MOCSKOSABB SZÁJBÓL kellene / megszólalnom, / ez a száj, ez a szájam / már nem létezik. / Mintha klórral súroltak / volna föl egy üzemen kívüli vágóhidat, / vagy egy emberek összeterelésére / rendszeresített hangárt / fertőtlenítettek volna / hidrogén-peroxiddal, olyan az én nyelvem, / bűzlik a tisztaságtól.” A tiszta, artikulált beszéddel szemben kritikus én a szentkorona visszaszerzésével visszatérhet saját hangjához is? A vers zárlatában így nyilatkozik: „Eddig a szó házában / a rap volt a bérlő, / de most vár rátok egy száj, / amiből kiköltöztek.”

Balázs Attila Kecske & káposzta című fabulaszerű tárcájában egy dominikánus barát történetét meséli el a kétfejű kecskével. A pap magával szeretné csábítani a barlangjába az állatot, hogy az kövesse őt mindörökké, azonban a kétfejű kecske sokadszor is visszautasítja, még káposzta ellenében is, mire az eszeveszett Domonkos bárdjával a kecske egyik fejét veszi. De azt, hogy melyiket hasította le, „mindennemű politikai implikáció elkerülése végett hadd ne legyen fontos”. Tanulság? Quidquid agis, prudenter agas et respice finem. A többit az olvasóra bízom.

Géczi János Vas című tárcájában az anyag, a tér, az emlékezet kérdéseit járja körbe. Más aspektusból érinti ezen kérdéseket Nikolov Nikolett Zsákfalujában, ahol az a furcsa, hogy a nagyanyja nem is használt soha zsákot. Méz Krisztina története az apakép hiányára és a traumafeldolgozásra összepontosít, miközben kedves iróniával jellemzi felnövéstörténetének helyszínét.

A kritikákat Károlyi Csaba írása nyitja Nádas Péter Most az egyszer című kötetéről és annak Nádas-életműben betöltött szerepéről. Károlyi kritikája szerint a kötet az esszék, beszédek és közéleti megnyilvánulások utolsó darabjaként foglal helyet. A Most az egyszer azzal kezdi az első közel ötven oldalát, hogy mi mindenről nem hajlandó beszélni:

„a világnagy kényszerképzetekről, a demokrácia veszélyeiről, hazája sorsáról, a globális felmelegedésről, a siker csalókaságáról” – úgymond a problémákról. „Most arról beszéljek, hogy a demokraták már rövid távon veszélyesebbek a demokráciára, mint bárki más? Önmagukat kéne meggyőzniük. Erről sem beszélek” (9). „Vagy talán tényleg jobb a diktatúra a demokráciánál, ki tudja, csak hogy ne kelljen beszámolni. Mármint a realitásról egy szót se. Még utólag sem. Szót se róla. Nincs is olyan, hogy realitás” (15).

Miközben Nádas arról ad számot, hogy mi mindenről nem hajlandó megnyilvánulni, éppen a kortárs közéleti diskurzus legfontosabb kérdéseit járja körül: a demokráciát, kapitalizmust, autokráciát, tudományt és megismerhetőséget, kolonializmust, rasszizmust, környezetvédelmet, a haladás problémáit, az információtelítettséget. Károlyi szerint Nádas azért tudatosan a „gond” fogalmát használja a „probléma” helyett, hiszen a „problémákat általában meg szokták oldani”, ellenben a gond nyitott kérdés, további gondolkodásra és válaszadásra késztet.

„Közügyekről szívem szerint akkor beszélnék, ha tudnám, mi a köz, s mi a részvétel. Vajon mi a nem köz, mi van el a részvételem nélkül? Mi vagyok én? Ha vagyok egyáltalán, s a vízen kívül nem mi vagyok-e többnyire” (37). Bár leginkább azt mondjuk: én, én, én, én. „Holott az ember nagyobb részben nem én, hanem víz” (20).

A kötet második felében Nádas az elsüllyedt polgári világ és az arisztokrácia mibenléte után kutat, annak folytatólagosságát kérdőjelezi meg Európa keleti és nyugati felén. A kritika ugyan hangsúlyozza a Nádas-életmű lezárultságát, Nádas Péter által és az életműve során feltett kérdések azonban nyitottak, megválaszolatlanok maradnak, és gondolkodásra bíztatnak.

Az Ex librisben Benczi Boglárka négy kortárs regényt mutat be, amelyek az egyén társadalmi meghatározottságának, az identitásválságnak, az idő láthatatlan, mégis meghatározó szerepének kérdéseit járják körbe.

Naomi Alderman A hatalom című feminista disztópiájában a nők olyan fizikai képességgel rendelkeznek, amellyel egyetlen érintéssel fájdalmat, akár halált okozhatnak. Ezen hatalom birtokában azonban olyan elnyomó struktúrát teremtenek, amely korábbi, férfiak uralta világban sérelem érte őket. Így a regény nem egyszerűen a nemi szerepek felcserélésének gondolatkísérlete, hanem a hatalom általános természetét hivatott bemutatni.

Zadie Smith Swing Time című regénye két londoni lány felnövéstörténetén keresztül mutatja be az identitáskeresés útját. A megfigyelő-elemző névtelen narrátor karaktere csak másokhoz viszonyítva, a környezet relációjában formálódik. Nevének hiánya épp az identitás kiforratlanságát, annak keresését jelöli, miközben a regény éppen identitáskeresés lezáratlanságára, a folyamatos én-újraértelmezésre világít rá.

Jennifer Egan Az elszúrt idő nyomában című mozaikregényének maga az idő az egyetlen valós főszereplője. A történet karakterei az emlékezet, az öregedés, a fiatalság és a mulandóság képein át keresztezik egymás sorsát, miközben a regény kreatív formai megoldásokkal kísérletezik: a PowerPonit-fejezet például a széteső időélményt hivatott érzékeltetni. Másik recenzált regénye, A mézeskalács ház az előző regény mellékszereplőit emeli főszereplővé, akiknek története azt vizsgálja:

„mi történik az emberrel, amikor a múltja már digitálisan is megőrizhető és visszakereshető? Mi történik az idővel akkor, amikor megpróbáljuk csapdába csalni és megőrizni, megosztani egyes pillanatainkat?”

Az Élet és Irodalom aktuális lapszáma kapható az Írók Boltjában és az újságárusoknál.