film
2008. 05. 31.
Apám hitte...
James Mangold: Börtönvonat Yumába
A Börtönvonat Yumába sehol máshol nem születhetett volna meg, mint Amerikában, a hőskultusz és ezzel együtt az apakultusz legdíszesebb bölcsőjében. James Mangold kiváló műve a szó igazi értelmében vett western, mely fittyet hány arra, hogy az aranykor óta eltelt több évtized néma tetszhalálban – a műfaj legjobbjait idézi, s egy alapos lélektani csavarrendszerrel már most úgy tűnik: az újkori western egyik alapfilmje.
Sok mindent el lehet mondani a műfaj haláláról és feltámadásáról, okokról és következményekről, a neowesternek sajátosságairól, de a Filmvilág 2008/3-as számában megjelent Új s új lovasok című cikk után (az írás júniustól elérhető online) alighanem felesleges. Mangold remake-ével – az eredeti az 1957-es, Delmer Daves-féle Ben Wade és a farmer – nem próbálja meg felújítani a műfajt, nem vezet be új szempontokat a westernfilmtörténet elemzésébe; csak fogja a zsáner minden elemét, két remek főszereplőt és néhány emlékezetes kísérőszínészt (bár nehéz eldönteni, hogy például a bandavezér leglojálisabb követőjét játszó Ben Foster ugyanilyen maradandó nyomot hagyna-e furcsa és ördögi kinézete nélkül is), majd a legfeljebb közepesen erős sztorit megbolondítja egy csavaros apa- és hasonlóan összetett hősfigurával, végül mindezt megtoldja egy-két olyan jelenettel, amely az egész cselekményt más szintre emeli – és így megmenti a giccstől vagy a közhelyességtől.
Christian Bale-t, ha előbb mutatják be a Yumát, talán most egy lapon emlegetnének a faarcú pszichopatát játszó Javier Bardemmel a Nem vénnek való vidékből – ahogy azt Ben Wade (Russel Crowe), az útonálló-fejedelem is megjegyzi: „Veled nem szívesen pókereznék...”. Karaktere, Dan Evans háborús, féllábú veterán, aki nyomorogva él családjával, s adósságait is törlesztenie kéne – mely tényt a hitelező nem rest folyvást tudtára hozni, például a család utolsó ingóságait tartalmazó karám felgyújtásával. Így már csak a pénzjutalom miatt sem zavarja túlzottan, amikor nehéz ügybe keveredik: egy általa végignézett, véres postakocsi-rablás után a helyi seriff elkapja a rettegett és így persze tisztelt Ben Wade-et. Evans pedig a jutalom reményében beáll azok közé, akik a messzi börtönbe szállító menetrendszerinti vonat megállójához kísérik őt, hogy az oly’ nagyon tisztelt törvény kezére adják.
A film nagysága az egyszerű sztoriban rejlik: oly sok minden fér el benne, s a rendező mindezt oly kifinomultan, jó érzékkel pakolja bele, hogy nemhogy túlzsúfoltságot nem érzünk, de tökéletesen elégedettek lehetünk minden explicit és implicit szállal. Ilyen a tisztesség egyenlő lúzerség kérdésköre, a mindenható pénz tematikája, a becsületé és elveké (remek például az a jelenet, melyben halálos harc tör ki a törvény és az önbíráskodás emberei közt, mikor mindkét fél célja ugyanaz: Ben Wade elveszejtése) – de a legkiemelkedőbb talán mégis az első bekezdésben már említett apa- vagy hős-szegmens.
Ahogy a filmidő telik, úgy tudunk meg egyre többet a metaforikusan faarcú és szó szerint falábú farmer motivációiról, melyek az első látszat ellenére mégsem merülnek ki a pénzben: mint kiderül, ő világ életében a hátra-arc embere volt, lábát is saját katonái lőtték el tévedésből; még soha semmit nem ért el. S hogy mivel jelent ez többet egy egyszerű közhelynél? Mert e séma szerint a főhős – vagy inkább fővesztes – mindig magával akar elszámolni. Itt erről szó sincs: Dan Evans „egyszerűen” képtelen tovább elviselni szép, mindenki szerint többet érdemlő felesége csendes, ha nem is megvetését, de szánalmát. S főként: képtelen elviselni, hogy önnön életének kudarca azt a valakit is kudarcra ítéli, akit ő nevelt fel, akinek minden konvenció és elvárás szerint ő maga kéne, hogy példaképe legyen: fiát.
A film tehát ebben és az ez után következő jelenetben fordul át minimum figyelemreméltó alkotásba: mikor Evans mindezt megérteti az örök nyertes Ben Wade-del. Vagy pontosabban: mikor Wade válaszol neki: „Ha már ilyen bevallósdit játszunk, én is bevallok valamit. Már voltam fogoly Yumában. Kétszer. És kétszer is szöktem meg onnan.” A film itt emelkedik el a cselekménytől, mert a tétek már véglegesen elrugaszkodnak a realitástól – minden gyakorlati tétjét és értelmét elveszti az eddigi sokszorosan életveszélyes út s a hátralévő, megállás nélküli pisztolyropogással kísért méterek a vonatállomásig. Már csak az elvek posztmateriális harca marad – s a végső megoldás gyomorszorító kegyetlenségében is nemes, bölcs és zseniális. S ahogy a 3:10-es börtönvonat, gyomrában Ben Wade-del Yuma felé tart, Wade magához füttyenti lovát...
Christian Bale-t, ha előbb mutatják be a Yumát, talán most egy lapon emlegetnének a faarcú pszichopatát játszó Javier Bardemmel a Nem vénnek való vidékből – ahogy azt Ben Wade (Russel Crowe), az útonálló-fejedelem is megjegyzi: „Veled nem szívesen pókereznék...”. Karaktere, Dan Evans háborús, féllábú veterán, aki nyomorogva él családjával, s adósságait is törlesztenie kéne – mely tényt a hitelező nem rest folyvást tudtára hozni, például a család utolsó ingóságait tartalmazó karám felgyújtásával. Így már csak a pénzjutalom miatt sem zavarja túlzottan, amikor nehéz ügybe keveredik: egy általa végignézett, véres postakocsi-rablás után a helyi seriff elkapja a rettegett és így persze tisztelt Ben Wade-et. Evans pedig a jutalom reményében beáll azok közé, akik a messzi börtönbe szállító menetrendszerinti vonat megállójához kísérik őt, hogy az oly’ nagyon tisztelt törvény kezére adják.
A film nagysága az egyszerű sztoriban rejlik: oly sok minden fér el benne, s a rendező mindezt oly kifinomultan, jó érzékkel pakolja bele, hogy nemhogy túlzsúfoltságot nem érzünk, de tökéletesen elégedettek lehetünk minden explicit és implicit szállal. Ilyen a tisztesség egyenlő lúzerség kérdésköre, a mindenható pénz tematikája, a becsületé és elveké (remek például az a jelenet, melyben halálos harc tör ki a törvény és az önbíráskodás emberei közt, mikor mindkét fél célja ugyanaz: Ben Wade elveszejtése) – de a legkiemelkedőbb talán mégis az első bekezdésben már említett apa- vagy hős-szegmens.
Ahogy a filmidő telik, úgy tudunk meg egyre többet a metaforikusan faarcú és szó szerint falábú farmer motivációiról, melyek az első látszat ellenére mégsem merülnek ki a pénzben: mint kiderül, ő világ életében a hátra-arc embere volt, lábát is saját katonái lőtték el tévedésből; még soha semmit nem ért el. S hogy mivel jelent ez többet egy egyszerű közhelynél? Mert e séma szerint a főhős – vagy inkább fővesztes – mindig magával akar elszámolni. Itt erről szó sincs: Dan Evans „egyszerűen” képtelen tovább elviselni szép, mindenki szerint többet érdemlő felesége csendes, ha nem is megvetését, de szánalmát. S főként: képtelen elviselni, hogy önnön életének kudarca azt a valakit is kudarcra ítéli, akit ő nevelt fel, akinek minden konvenció és elvárás szerint ő maga kéne, hogy példaképe legyen: fiát.
A film tehát ebben és az ez után következő jelenetben fordul át minimum figyelemreméltó alkotásba: mikor Evans mindezt megérteti az örök nyertes Ben Wade-del. Vagy pontosabban: mikor Wade válaszol neki: „Ha már ilyen bevallósdit játszunk, én is bevallok valamit. Már voltam fogoly Yumában. Kétszer. És kétszer is szöktem meg onnan.” A film itt emelkedik el a cselekménytől, mert a tétek már véglegesen elrugaszkodnak a realitástól – minden gyakorlati tétjét és értelmét elveszti az eddigi sokszorosan életveszélyes út s a hátralévő, megállás nélküli pisztolyropogással kísért méterek a vonatállomásig. Már csak az elvek posztmateriális harca marad – s a végső megoldás gyomorszorító kegyetlenségében is nemes, bölcs és zseniális. S ahogy a 3:10-es börtönvonat, gyomrában Ben Wade-del Yuma felé tart, Wade magához füttyenti lovát...
Szerzők
-- Kovács Bálint --
