film
Ahogy a koronavírus-járvány drasztikus hatásai megmutatkoztak, számos szektor volt kénytelen megújítani önmagát, új lehetőségeket kitalálni a működésre, hacsak a vállalkozások nem akarták lehúzni a rolót. A filmipar is az érintett ágazatok közé tartozott (tartozik ma is), hiszen a forgatásokon rendre sok ember jön össze. Izgalmas azonban, hogy mibe fog bele az alkotó szellem akkor, ha többé nem tudja a korábban megszokott terepen kibontakoztatni a kreativitását. Vannak filmesek, akik éppen ebből a helyzetből próbáltak erőt meríteni, megörökíteni benyomásaikat, érzéseiket, megmutatni saját látásmódjukat. Az HBO GO szervezésében immáron spanyol, lengyel és finn változatban is elkészült az Otthon című széria, amelynek minden epizódjában egy-egy filmkészítő vall meg valamit a saját karanténéletéből.
Abban, hogy egy ilyen sorozat, mint az Otthon 2020-ban elkészülhetett, a vírus mellett persze egy másik jelenség is közrejátszik, mégpedig a technikai fejlődés, pontosabban szólva az, hogy könnyű lett otthoni körülmények közt, kevés felszereléssel, mobiltelefon-kamerával is mozis hatású filmet készíteni. A szélessávú internet és a tárhelykapacitások bővülése pedig azt tette lehetővé, hogy villámgyorsan küldhetünk egymásnak filmanyagot, így a film utómunkálatait egy online szerveren is meg lehet oldani. A bezártság akadályozhatja a nagy csapatot mozgató projekteket, de a kis munkáknál éppen ez a korlátozás adhatja meg a löketet ahhoz, hogy egy újfajta, a korábbi feltételek mellett kibontakozásra nem képes kreativitás kezdjen szárnyalni. Mint látni fogjuk, a lengyel antológiában is akadnak erre példák.
Az Otthon kereteihez semmilyen formai megkötés nem tartozott, és erről a végeredmény is tanúskodik: vannak, akik dokumentumfilmszerű anyagot készítettek, csendesen bemutatva hétköznapi létük tapasztalatait, mások pedig fiktív történetekkel szemléltették, miképpen küzdenek a vírus és a bezártság ellen, s azokat filmzsánerekből ismerős elemekkel szőtték tele. Olyanok is akadnak, akik egészen elvont, kísérletező és esszészerű filmnaplót raktak össze élményeikből. Ami közös mindegyikben (azon kívül persze, hogy témájuk a vírus), hogy hiába kitalált és eljátszott némelyik epizód története, végtére ezek is ugyanúgy a valóságot mutatják meg nekünk ebben a speciális esetben, mint vállaltan dokumentarista társaik, hiszen a fiktív történetek helyszínei és témái a valódi karanténfogságot tükrözik, ugyanabban a térben mutatkoznak meg.
A kategóriák közti játékos átjárás jellemezte a széria spanyol változatát, amelyről részletes kritikánk itt olvasható. A később megjelent lengyel változat hasonló alapállásból indult, mégis másmilyenre sikerült. A spanyol széria hat hosszabb darabja után a lengyel verzióban tizennégy rövidebb epizódot nézhetünk meg, tizenhat különböző alkotótól. Amíg a spanyol filmesek inkább hagyományos, történetmesélő kisfilmeket készítettek, addig a lengyelek jóval kísérletezőbbre és személyesebbre vették a figurát. A lengyel epizódok színvonalban ingadoznak, egyaránt szolgálnak elgondolkodtató és érdektelen pillanatokkal.
A lengyel Otthon megtekintésével egyetlen kézenfekvő tanulságot tudunk levonni, mégpedig azt, hogy minden alkotó kicsit másképp élte meg a bezártságot. Az első két rész (Jerzy Skolimowski: Honvágy és Krzysztof Skonieczny: Rejts el a marrákesi gépen!) például kifejezetten sötét, baljós ábrázolásai a helyzetnek. Az első az idegenben ragadt ember magányát és elszigeteltségét mutatja be kihalt utcák, üres stadionok és elhagyatott vasútállomások képein keresztül, a második pedig az eseményekkel összefüggő klímaváltozásról általánosan készít egy impresszionista hatású próbálkozást, szuperközeli tárgyakkal, csobogó vízzel, zörejekkel, olykor értelmezhetetlenül elmosódó képi beállításokkal, amelyek alatt egy arctalan elbeszélő az apokalipszist hirdeti. A negyedik rész (Jacek Borcuch: Ma van a születésnapom) egy magányos szülinapot ünnepel csodálatosan szomorú beállításokkal és olyan keretezéssel, amelyből árad a művész magára maradottsága. Mindhárom említett epizód a modern művészfilmek hangulatát idézi, azonban túl személyesek, ezért nem tudják igazán hatásosan átadni üzenetüket. A felhozott példákkal szemben nagyon eltérő hangot üt meg az ötödik rész (Jan P. Matuszynski: A várakozás), amely egy harmonikus és nyugodt családot mutat be, filmkészítő papával, jókedvű gyermekkel, anyával és hamarosan megszülető kishúggal. Ezek a képek nem a világ végről, hanem a békés elvonulásról és a hétköznapok nyugalmáról árulkodnak. Hangulatos szkeccs, de nem maradandó.
A legizgalmasabbak azok a részek, amelyekben az elszigeteltség valamilyen módon közvetlenül a film formájára hat, tehát amikor az epizód még filmnyelvi szinten is tükrözi a körülményeket. Ilyen például a hetedik rész (Pawel Lozinski: Maszkok és emberek), amelyben a filmrendező az erkélyéről lekiabálva lepi meg az arra haladókat, és faggatja ki őket a tapasztalataikról. Szinte folyamatosan ugyanazt a beállítást nézzük, ugyanazzal a jellegtelen járdával, amelyet a filmes is kénytelen volt bámulni hónapokon keresztül, ám a hangra meg-megálló emberek és a kiprovokált válaszok új és új élettörténeteket tárnak elénk. Ez az epizód olyasmi hatást kelt, mint a régi magyar szociográfiai dokumentumfilmek, csak éppen arcközelik sorozata helyett tisztes távolságból lefilmezett alakokat ismerünk meg – jó messzire érő mikrofonnal – hadd passzoljon a stílus a sajátos korhangulathoz. Formailag a hatodik rész a legbravúrosabb (Xawery Zulawski: Koronapara), amely egy thrillerszerű történetet mesél el Zoom meetingen keresztül, olykor háromfelé osztott képernyőn, ami nagyon ügyes beállításokat eredményez. Annyira tökéletesen működik az osztott képernyő, mintha csak erre a formára született volna a történetmesélés. A három színész soha nincsen egy térben, mindvégig otthonaikban ülnek, mégis „együtt” játszanak, így színpaddá válik az online platform. Az epizód hibája, hogy kidolgozatlan és rövid a történet, tehát ténylegesen nem használja ki ennek a forradalmian új formának az adottságait.
Vannak tehát érdekes epizódok, de az összkép mégis csalódást keltő. A számos különböző megközelítésmódú és stílusú rész miatt nehéz a lengyel Otthonra egységes antológia-sorozatként tekinteni. Hiányzik az átfogó mögöttes erő: azon túl, hogy mindegyik rész ugyanabból az eseményből táplálkozik, az epizódok nem rajzolnak ki közösen egy nagyobb képet, inkább egymástól függetlenül mozognak, és együtt szemlélve szétesnek. A spanyol verzió ilyen szempontból egységesebb, mert ott mind a történetek, mind a stílus nagyjából azonos szintet képviselnek. A lengyel változatba sajnos már jutott egy-két gyengébb vagy összecsapott epizód is (Renata Gasiorowska: Tojáshéj-otthon, Magnus von Horn: Koronagyilkos), amelyek tovább erősítik a benyomást, hogy többet is ki lehetett volna hozni ebből a projektből. Érdeklődők számára először mindenképp a spanyol verzió megtekintése ajánlott, és a lengyel változatra akkor kerítsenek sort, ha ezután többre vágynak.
Az Otthon nem egy kiforrott széria, de mégis előremutató, jövőbe tekintő próbálkozás. A koronavírus okozta korlátozások valószínűleg még az emberiség életének részei lesznek jó ideig, azonban tekinthetünk izgatott bizakodással is az elkövetkező időszakra, hiszen ezek a munkák példázzák, hogy számos új, egyelőre homályban rejtőző ötlet fog születni idővel a régi világ romjain.
Képek: © HBO Europe, spol. s.r.o. All rights reserved. 2020.