bezár
 

film

2020. 07. 20.
Variációk bezártságra
Rodrigo Sorogoyen – Leticia Dolera – Carlos Marques-Marcet – Elena Martín – Paula Ortiz: Otthon
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A koronavírus-járvány alapjaiban forgatta fel az emberek életét. Erre a rendkívüli állapotra reagált a filmvilág is, többek között az Otthon című szkeccsfilmsorozattal, amelynek igen kreatív spanyol változatában a humor, a dráma, a fantasztikum és a horror keverednek.

Amikor 2019 és 2020 fordulóján, azaz december 31-éről január 1-jére virradóan BUÉK!-ot kiáltottunk egymásnak, még nem is sejtettük, hogy ez az év távolról sem lesz boldognak nevezhető. Akkor még csak szállingóztak a hírek Kínából egy különös megbetegedés-hullámról, ami bár egyre inkább elharapózott, de olyan távolinak tűnt Amerikából és Európából, hogy csak kevesen gondoltak arra: ebből világméretű járvány lesz. Aztán februárban bekövetkezett, amitől minden nyugati államban féltek, és a koronavírus sorra szedte áldozatait, a helyzet Olaszországban és Spanyolországban, valamint a tengerentúlon, az Egyesült Államokban pedig különösen súlyossá vált. Több korlátozást bevezettek Amerikában és Európában egyaránt, a karanténok, a kijárási korlátozások és tilalmak, a szükségállapotok és rendkívüli állapotok tendenciává váltak. A távolságtartás, a maszkviselés, az állandó kézmosási kényszer vagy kötelezettség átformálta életünket, és bár június végén és július elején Magyarországon is újranyitottak a mozik, a filmnézési szokások átalakulása is felgyorsult, amelynek kedvezni fog a rengeteg mozis premierhalasztás, Video on Demand-premier és online megrendezett fesztivál is.

Persze nem mindenkinek adatott meg az a kényszerpihenő, ami sok szabadságra küldöttnek vagy otthonról dolgozónak igen, az egészségügyi munkások nem pihenhettek, ahogy a nagyobb gyárak sem mind álltak le, és sajnálatos módon rengetegen váltak munkanélküliekké a gazdasági visszaesésből fakadó leépítések következtében. Ezért a viccek tárgyává is vált „Maradj otthon!” nagyon sok ember számára nagyon különböző jelentéssel bírt, és nem biztos, hogy mindenki jól viselte a bezártságot azok közül sem, akiket csak kényszerszabadságra küldtek, és kvázi „nyaralhattak” otthonukban, de az otthoni munkavégzés is megviselhette az embereket, nem is beszélve az otthoni oktatásról. Hiszen a veszélyhelyzetből és a kijárási korlátozásokból adódó feszültségek számos konfliktust generálhatnak, illetve a koronavírus-járványnak megvannak a maga lelki hatásai is (például a pánik, szorongás, depresszió). Ezzel a problémakörrel foglalkozik az HBO szkeccsfilmsorozata, az Otthon, amelynek júniusban debütált a spanyol, júliusban pedig a lengyel változata az HBO GO-n. Ez a cikk a spanyol verzióval foglalkozik, ami tele van remek ötletekkel, de hullámzó színvonalú.

Otthon (HBO)

A koronavírus-járvány hatalmas csapást mért nemcsak a mozikra, de a film- és sorozatiparra is, hiszen számos film és széria forgatása leállt, és még mindig van olyan, amelynek munkálatai nem indultak újra. Természetesen ebben a helyzetben is remekül feltalálták magukat a filmesek, több kezdeményezés is indult, amelynek keretében a művészek „otthonuk börtönében”, mobiltelefonokkal valósították meg terveiket. Ennek gyümölcse lett például a Netflixen nézhető Otthon készült olyan hírességekkel, mint Pablo Larraín, Paolo Sorrentino, David Mackenzie, Kristen Stewart, Maggie Gyllenhaal vagy Ana Lily Amirpour. Izgalmas volt a Thessaloniki Nemzetközi Filmfesztivál projektje, a Spaces is, amelynek keretében Enyedi Ildikó is forgatott egy rövidfilmet (Szamár és Nyúl beszélgetése). A karanténok és korlátozások ideje alatt a járvány által leginkább sújtott Spanyolországban is aktívan voltak a film- és sorozatkészítők, a Diarios de la cuarentena (Karanténnaplók) szituációs komédiaként dolgozta fel a veszélyhelyzetet, az Otthon pedig fiatal rendezőknek és színészeknek adott lehetőséget, hogy sajátos módon, technikai stáb nélkül, néhány, velük élő ember bevonásával, privátszférájukban engedjék szabadjára fantáziájukat.

A sorozat vagy inkább szkeccsfilm (mivel több, különálló rövidfilm egybefűzéséről van szó) különlegességét nemcsak az adja, hogy szerzőik jellemzően okostelefonokkal forgattak, és otthonukban végezték az utómunkálatokat, hanem az is, hogy kvázi dokumentarista rövidfilmeket készítettek. Azaz az Otthon alkotói a legtöbb esetben egyúttal színészek, főszereplők is, és nemcsak gondolataikat fejtik ki, hanem saját életükről is mesélnek. A rövidfilmeket pedig azon felül, hogy majdnem mind az alkotók otthonában játszódik (kivétel Elena Martín rendezése, a Mira este vídeo de gatitos avagy „Nézd meg ezt a cicás videót”, amelyet olyan színészek alkottak, akik egy régi gyárépületben ragadtak a lezárások idejére), az köti össze, hogy bennük a lakhely, a lakás, a privát szféra új értelmet nyer. Azaz a szkeccsfilm egyes epizódjai különböző módokon értelmezik újra az otthon fogalmát a járványhelyzet miatti korlátozások tükrében.

Otthon (HBO)

A címszereplő helyszín szinte kivétel nélkül úgy jelenik meg, mint egy luxusbörtön, ahol az embereket a magány (Leticia Dolera, Carlos Marques-Marcet és Paula Ortiz rövidfilmjei) vagy a bezártságból fakadó személyes konfliktusok (Rodrigo Sorogoyen és Elena Martín művei) őrjítik meg. Persze azért jó, hogy az Otthon nem klasszikus értelemben vett sorozatnak készült, hanem több, önálló alkotás füzére, mert így több perspektívát képes érvényesíteni, több szemszögből mutatja be, hogy a bezártság és a koronavírus-pánik milyen problémákat generál, mit hoz ki az emberekből. Azt mindegyik rövidfilmnek frappánsan és érzékletesen sikerült bemutatnia, hogy különböző okokból, de az ember egyszerűen nem tudja elviselni, hogy hosszabb ideig abban a helyiségben, ingatlanban kelljen tartózkodnia megszakítások nélkül, amelyet otthonának vall.

Ha kicsit didaktikusan is, de Carlos Marques-Marcet Viaje alrededor de mi piso (Utazás a szobám körül) című filmesszéje fogalmazza meg ezt a legdirektebb módon. Marques-Marcet műve arra világít rá, hogy az otthoni kényszerpihenő nemcsak azért nem örömteli, mert ha online tartja is a kapcsolatot az ember barátaival, de alapvetően magányra van kárhoztatva, hanem azért is problémás, mert minél tovább tartanak a korlátozások, annál inkább hozzászokunk a magányhoz. Ennek pedig az lehet az eredménye, hogy – mint a filmben megidézett Xavier de Maistre nevű, egy párbaja után házi őrizetre ítélt katona és költő – már félünk a „normális” állapottól, szorongunk a tudattól, hogy visszatérjünk a mindennapokba, kötelezettségeinkhez és munkánkhoz. A rövidfilm találó metaforája erre a felvágott citrom, amelynek már a látványa is összerántja a szánkat, hiszen készülünk a beleharapást követő savanyú ízre. Akár ez a rész, úgy általában az Otthon friss, fontos, aktuális kérdéseket fogalmaz meg különféle műfajokban, rendkívül kreatív megoldásokkal, ám szinte mindegyik epizód esetében van valami, ami kedvét szegheti a nézőnek.

Otthon (HBO)

A leghosszabb és egyben a legjobban kidolgozott epizód az első rövidfilm, az Una situación extraordinaria (Egy rendkívüli helyzet), amelyben Rodrigo Sorogoyen rendező és Marta Nieto színésznő játsszák Carlost és Sarát, akik elvileg boldog kapcsolatban élnek, ám a karantén megismerteti velük „maguk” és „egymás” másik oldalát. Sorogoyenék alkotásában a „Maradj otthon!” által katalizált egyik izgalmas probléma jelenik meg, vagyis hogy a rohanó hétköznapokban valójában felszínesek a kapcsolataink még azokkal is, akiket elvileg szeretünk, jól ismerünk és közel állnak hozzánk. Carlos és Sara a film elején még boldogan tengetik a karantén mindennapjait, ám az alkotók a különböző alapcselekvések (étkezés, bevásárlás, fürdés, tapsolás az erkélyen mint a többi emberrel való egyetlen, nem online érintkezési forma stb.) ismétlésével érzékeltetik, hogy egyhangúan telnek a mindennapok, és ebből fakadóan egy idő után szükségszerűen előtör az együtt élőkből az „elemző attitűd”. Vagyis, miután ráuntak az otthoni munkára, szórakozásra, rutinfeladatokra, sőt egymásra, elkezdenek foglalkozni a másikkal, de nem a szó jó értelmében.

Ahogy Carlos és Sara egyre több és több időt töltenek összezárva, úgy kezdik el idegesíteni egymást különböző vonásaik, megnyilvánulásaik. Bár sajnos a film inkább a férfi, a rendező által játszott karakter perspektíváját érvényesíti, de így is jól megragadja a problémát az enyhén szürreális motívummal, hogy „több Sara” él vele, és miután az egyik lemegy a boltba, egy másik nő tér vissza hozzá. Természetesen ez inkább metafora, semmint valós megsokszorozódás, és a frappáns, bár némileg hirtelen, kicsit összecsapott lezárás azért azt is felveti, hogy lehet, nemcsak Sarával van a baj, hanem Carlosszal is, akinek megváltozott az attitűdje, a jelleme a karantén alatt, a járványhelyzet hatására.

Otthon (HBO)

Az összezártság problémáival foglalkozik, de egy nagyobb társasággal a főszerepben készült Elena Martín Mira este vídeo de gatitos című rövidje, amelyben a járványügyi korlátozások miatt hét fiatal színész és három macska kénytelen összezárva élni egy ideiglenes otthonként berendezett, üzemen kívül helyezett hajógyári épületben. Martín műve sajnos az Otthon leggyengébb epizódja, ami ugyan felvet néhány érdekes témát (például, hogy működhet-e egy modern kommuna a tradicionális párkapcsolati modellek kizárásával, ugyanakkor a hagyományos munkamegosztással), ám egyiket sem képes kibontani, és 25 perces játékideje ellenére túl hosszúnak, vontatottnak, fókuszálatlannak érződik. Persze azt azért ez az alkotás is jól megragadja, hogy ez a hét ember hiába jó barát a „normál életben”, a bezártság belőlük is a legrosszabbat hozhatja ki, és akarva-akaratlan is bántják egymást. Például a rendezőnő által játszott fiatal nő ujjongva közli, hogy sikerült távmunkát találnia, aminek a többség örül is, de az egyik férfi – akivel nem mellesleg egy ágyban alszik –, kedélyesen, de kegyetlenül közli vele, hogy akkor talán fizethet „lakbért”.

Sokkal jobban sikerült, de sokkal hosszabb is lehetne érdekes témája és horrorjellege miatt a Mi jaula (Az én ketrecem) Leticia Dolera színésznőtől. A történet nagyon egyszerű, de jól kitalált: a karantén idején Leti és párja, Álex kénytelenek ideiglenesen elszeparáltan élni a férfi idős szüleire való tekintettel, így online, illetve telefonon tartják a kapcsolatot. De milyen kapcsolat ez? A felszínen persze gyakran elhangzik a „szeretlek”, és ha éppen a férfi olyan hangulatban van, akkor mézes-mázos becézésekkel közeledik társához. Ám ha valami nem úgy alakul, ahogy ő akarja (például Leti éppen barátnőivel beszél, és nem tud válaszolni Álexnek), akkor megsértődik, és kicsinyes büntetésekkel (például nem fogadja Leti hívásait) torolja meg a nő „engedetlenségét”. Tehát Leti kétszeresen is bezárt: egyrészt a karantén miatt otthonába, másrészt toxikus kapcsolata miatt egy képzeletbeli kalitkába. Emellett a betegség is kétszeresen veszélyezteti a nőt, mert nemcsak a koronavírustól kell félnie a veszélyhelyzet alatt, hanem éjszaka furcsa víziók törnek rá egy nagyragadozóval a főszerepben, és valamilyen fekete anyagot hány, illetve köhög fel rémálmai közepette. Nyilvánvalóan ez túl egyértelmű megfogalmazása annak, hogy a toxikus kapcsolat kvázi megbetegíti a főhősnőt, ám mégis hatásos, és a lehetőségekhez képest egészen látványosan, kreatív módon oldotta meg a színésznő a víziók és a szürreális betegség ábrázolását. Ugyan a rövidfilm konklúziójához igencsak hirtelen jutunk el, és nem is elég erős, ám összességében Leticia Dolera frappánsan átértelmezi a karantént, mintegy rámutat pozitív hatására: a bezártság mint extrém állapot más megvilágításba helyezi a hétköznapok „normálisnak” hitt viselkedésmintáit, kapcsolatait, így az egyénnek segíthet átértékelni a dolgokat, sőt észre venni azt, amit nem vesz észre a rohanó hétköznapok felszínes bókokkal és üres közhelyekkel teli világában.

Otthon (HBO)

A Viaje alrededor de mi pisóról már volt szó, így erről csak röviden: Carlos Marques-Marcet művében ugyan egy nő és annak párja a főszereplő, ám ez utóbbi a kamera túloldalán van, és mintegy narrátorként uralja a cselekményvilágot. Ebből fakad a rövidfilm esszéfilmes jellege, azaz a szerző nem egy történetet szőtt az otthon, a bezártság köré, hanem az otthon különböző, triviális részeit (például a redőnyöket vagy a fotelokat) veszi szemügyre, és úgy elmélkedik róluk, ahogy a hétköznapokban senki sem gondol ezekre. Ebben az extrém helyzetben nem egy csodás tájon vagy egy távoli országban, annak valamelyik nevezetessége előtt állva merengünk el az élőben megélt látványon (az alkotó párhuzamos vágással megidézi az általa korábban rögzített, külsőkben, korábbi utazásai során készített felvételeket), hanem az otthon magányában akár arról, hogy miért üres a szemközti kanapé, ami a társaság hiányának, a távolságtartásnak az eredménye. A rövidfilm remekül érzékelteti, hogy a bezártság előhozhatja az emberből az elemző attitűdöt, és arra késztetheti, hogy mérlegelje, mit jelent számára a társaság és a magány. Mégsem az a Viaje alrededor de mi piso konklúziója, hogy milyen jó lesz majd visszatérni a „normálishoz” (már ha a koronavírus felbukkanása után lesz még egyáltalán ilyen állapot valaha), hanem az, amit már említettünk: éppen ellenkezőleg, az ember lehet, hogy már inkább viszolyogni fog a „prózai világtól”, mert beleszokott a magányba és a bezártságba.

A befejező rövidfilm, az Así de fácil (Ilyen könnyű) az eddigiekhez képest egy műfaji értelemben konvencionálisabb alkotás, dramedy Paula Ortiztől. Ennek a centrumában is egy párkapcsolati dráma áll, ám ebben Nuria a cselekmény elején túlesik a szakításon, és a rövidfilm arról szól, hogy barátnőjével, Martával hogyan tudnak ezen a sokkon együtt túllendülni a karantén során. Az Así de fácil nem különösebben kiemelkedő epizódja az Otthonnak, inkább egy tisztességesen megvalósított iparosmunka komédiákra jellemző tipikus szituációkkal és eltúlzott, komikus karakterekkel (élen a harsány Nuriával). Érdekessége abban állna, hogy a szakítást összekösse a karanténnal, de ez nem annyira sikerült. Persze hangsúlyos, hogy a bezártság miatt még nehezebb olyan elfoglaltságot találni, ami eltereli a figyelmet, vagy kompenzálja a szív összetörtségét, de a nyitójeleneten és egy bolti bevásárláson kívül semmi olyan nincs a filmben, ami ne történhetne meg normál körülmények között is. Ráadásul az Así de fácil a cselekmény utolsó harmadára kíméletlenül ellaposodik, dezorientálttá, sőt öncélúvá válik (például nehéz hová tenni a stilizált, „bulizós” jeleneteit), így legfeljebb csak annyit tud közölni a karanténról és a szakítás utáni nehéz napokról, hetekről, hogy „egy baráttal könnyebb”.

Otthon (HBO)

Az Otthon tehát hullámzó színvonalú antológia, de még emellett is érdemes nézni, illetve esélyt adni a többi országból érkező változatainak (egyelőre a lengyel verzió elérhető a spanyol mellett) már csak azért is, mert azt mindegyik epizód tökéletesen bizonyítja, hogy bemutatásra alkalmas filmet ma már tényleg lehet csinálni egyetlen lakásban, egyetlen kamera segítségével. Reméljük, hogy a koronavírus nem gyakorol olyan hatást világunkra, hogy a mobilos, zárt szituációs filmezés kizárólagossá váljon.

Otthon (En casa) – színes, feliratos spanyol szkeccsfilm, 142 perc, 2020. Írták, rendezték, a felvételeket készítették és a rövidfilmekben szerepeltek: Rodrigo Sorogoyen, Elena Martín, Leticia Dolera, Carlos Marques-Marcet, Paula Ortiz, Marta Nieto, Max Grosse Majench, Álex García, Núria Gago, Celia Freijeiro, Jula de Castro. Bemutató: 2020. június 3. Forgalmazó: HBO (az Otthon megtekinthető az HBO GO-n).

A cikkben szereplő képek forrása: HBO

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Gondolatok a Prometheus és az Alien: Covenant című Scott-filmekről
Interjú Varga Veronika színésznővel a nyelv és a színész közötti térről, a hagyományos útról és arról, milyen két országban is otthon lenni
Pablo Larraín: Ema

Más művészeti ágakról

art&design

Technológia és könyvek összefonódása Technológia és könyvek összefonódása
Mézes Tünde „On the first page” című egyéni kiállításáról
art&design

Godot megérkezése Godot megérkezése
Tárlatvezetés a Godot galéria „KOL-LABOR” című kiállításán
irodalom

Két esemény margójára Két esemény margójára
A Margó Irodalmi Fesztivál zárónapjáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés