bezár
 

irodalom

2008. 06. 15.
Az otthontalanság retorikája
António Lobo Antunes: És visszatérnek a karavellák (Modern Könyvtár, Európa, 2008. Ford.: Pál Ferenc - 1900 Ft)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az otthontalanság retorikája António Lobo Antunes José Saramago mellett a huszadik század második felének legjelentősebb portugál írója. Sajnos kortársához képest alig ismert hazánkban, pedig a nemrég magyarul is megjelent As Naus - És visszatérnek a karavellák című regénye a posztmodern írásművészet egyik megkerülhetetlen alkotása.
És visszatérnek a karavellákAntónio Lobo Antunes a Nobel díj áldásos pressziója miatt kellőképpen túlhype-olt José Saramago és a költői én, valamint a szerzőség konstrukciójával játszó, a posztmodern elméletészek által istenített Fernando Pessoa mellett (és árnyékában) a portugál irodalom legismertebb figurái közé tartozik. Az 1974-es, Európában egészen korainak számító forradalommal Portugália kilépett egy közel ötvenéves elnyomórendszer represszív jármából, így a politikai felszabadulással párhuzamosan, a cenzúra terhétől megváló irodalom is felszabadult. A felszabadító narratíva keretei között megalakuló új portugál irodalom, a fiatal és ambiciózus művészekből álló áprilisi nemzedék, egyrészt radikálisan szakított a salazar-i diktatúra propagandacéljaira is felhasznált neorealista regény egydimenziós világával, másrészt a portugál irodalmi és történelmi hagyományok kifordítása és meggyalázása által kilépett a luzitán irodalom ödipális modelljéből. A portugál irodalom Oidipusz-szindrómája, a nagy elődök, elsősorban Luís de Camões folyamatos, és a 74-esek szemében kifejezetten bénító jelenléte az irodalmi termelésben. Camões, a legnagyobb portugál, a portugálok portugálja, eposzával a nemzeti identitás megalapozója: - a diktatórikus rendszer kultúrpolitikájának kulcsfigurájává vált. A történelmi és nemzeti hagyományokra épülő diktatúra igyekezett a saját politikai céljaira, a portugál nemzettudat és identitás megerősítésére felhasználni az irodalom és a történelem kiemelkedő alakjait. Az új irodalmi generáció szemében, ezek az óriások, a portugál irodalom ősatyái, az őket használó rendszer és a művészeti szabadságot korlátozó elnyomás megjelenítőivé és hordozóivá váltak, éppen ezért az áprilisi nemzedék az apagyilkosság szimbolikus aktusával próbálta meg eltávolítani magát a salazari örökség nyomasztó terhétől. Az irodalmi apagyilkosság elsősorban az olyan nagy nemzeti narratívák, mint például a camões-i eposz - a Luziádák, vagy a Sebestyén legenda ironikus-játékos formában való átírása, vagy éppen groteszk meggyalázása által ment végbe a '70-es évek portugál regényművészetében. Ennek a sajátos apagyilkosságnak az egyik végrehajtója, a '74 után jelentkező írógeneráció gyermeke - mit gyermeke? - fenegyereke! António Lobo Antunes.

Az És visszatérnek a karavellák (As Naus) valahol a mágikus realizmus, a nouveau roman, a posztkolonializmus és a dekonstrukció metszéspontjában helyezhető el. Két, a portugál nemzettudat szempontjából meghatározó történelmi időpontot köt össze: az expanzió, a kontinenseken átívelő, többdimenziós birodalom kiépülésének és felvirágzásának kezdetét, illetve ennek a legendás és varázslatos hírű birodalomnak a végső összeomlását a forradalom pillanatában. Kezdet és vég: a gyarmatrendszer megalakulása, majd a polgárháborúkat követő hirtelen megszűnése egyszerre van jelen a regényben, és ebben rejlik Lobo Antunes igazi géniusza. Az És visszatérnek a karavellák a két történeti időpont egymásbajátszatásával egy sajátos perspektívából láttatja a portugál nemzet tragikumát. Lobo Antunes mindenestre egy izgalmas diszkurzív technikával növeli a két történeti sík közötti feszültséget: múlt és jelen szétszálazhatatlanul egymásba csúsznak, a XVI. századi nagybirodalom és a forradalom hevétől megtépázott főváros, Lisszabon, mint egy kísérleti filmben, egymásra vannak montázsolva. Az ídősíkok nem egymással párhuzamosan futnak, hanem egymásbakeverve, összegabalyodva és az összeegyeztethetetlenségük között keletkező szakadásba hullanak bele elkerülhetetlenül a regény hősei. A narratíva főszereplői a portugál irodalom és kultúrtörténet kiemelkedő alakjai: tengerészek, felfedezők, hittérítők, krónikások, főnemesek – egy patriarchális nemzet kultúrájának ősatyái. Lobo Antunes viszont korántsem bánik kesztyűs kézzel az ősatyákkal, éppen ellenkezőleg: groteszk, esendő, neurózisokkal küszködő antihősöknek mutatja őket, akik tehetetlenül vergődnek a történelem és saját sorsuk hálójában.

A regény tulajdonképpen 8 különböző szereplő (Luís de Camões – eposzköltő, Pedro Álvares Cabral – Brazília felfedezője, Francisco Xavier – szerzetes, hittérítő, Diogo Cão – Guinea és Kongó felfedezője, Vasco da Gama – India felfedezője, Manoel de Sousa Sepúlveda – hajóskapitány, valamint egy névtelen, Angolából hazatérő portugál házaspár és egy luandai prostituált, Diogo Cão szeretője) egymással párhuzamos történetét és sorsát beszéli el. Az egyes élettörténetek, noha sokszor keresztezik egymást, és szinte egytől egyig 1975 Lisszabonjában találkoznak, egy tűnt dicsőségű gyarmatbirodalom gyújtópontjából, a semmibe, egy történelem és perspektíva nélküli jelenbe tartanak. Az egészen Ázsiáig terjedő grandiózus portugál glória ellenpontjaként egy olyan megtépázott, felborult, kizökkent és talajtalan világot mutatnak be, melynek legjellemzőbb vonása az otthontalanság, az az unheimlichkeit, amely nem engedi visszailleszkedni a függetlenségüket kivívott gyarmatokról hazatérő embert. Az időben egymástól eltolt történetek egy mozaik darabjaiként alkotják a regény sűrű szövetét.

Lobo Antunes kegyetlensége és a nemzeti-történeti-irodalmi horizont radikális dekonstruálása legjobban a főhősök figuráiban érhető tetten. A portugál kultúra ősatyáit és az egyes történelmi eseményeket egészen a groteszkség szintjére rántja a sodró lendületű szöveg. Camões, aki a regényben nemes egyszerűséggel csak a „férfi aki a Luís nevet viselte” megszólítással van aposztrofálva egy hányadékban és emberi ürülékben tocsogó szállítóhajó gyomrában érkezik az új Lisszabonba, apjának rothadó testével a kezében. Hőseposzát egy galambszarral ornamentálisra dekorált pályaudvari resti asztalán kezdi el írni egy félimpotens pincér számlatömbjére. Francisco Xavier csempészárukkal kereskedik és kurvákat futtat. A legendás tengernagy Diogo Cão, a valaha volt dicsőséget hajkurászva idiótára issza magát a főváros kocsmáiban, míg India felfedezője Vasco da Gama kegydíjas kártyásként, pókerben megnyeri magának a fél országot. A regény kivételes tragikuma a nagyra tartott történelmi hősök és a regény hősei között fennálló egészen abszurd diszkrepanciából származik. A szétesett birodalom romjai között csetlő-botló határidentitások, a gyarmatokról az anyaországba visszatérve képtelenek a beilleszkedésre. Vagy a gengszterek irányította, kétes hírű, lisszaboni alvilág ópiummámorába süllyednek bele, vagy a zártosztályon végzik, mint Vasco da Gama és Manuel király. A történelmi hősök nagysága a regény történelem nélküli világában a kontinenseken átívelő Portugália álmával együtt porlad el.

Lobo Antunes ezt a komplex problémakört egy egészen sajátos, ultramodern regénytechnikával mutatja be. A narráció legkülönfélébb formáit alkalmazza váltakozva. A hagyományos harmadik személyű elbeszélés mellett autodiegetikus narratív struktúrák és belső monológok váltják egymást karneváli összevisszaságban. Az egyes elbeszélésmódok közötti átváltás sokszor a mondatok közepén, hirtelen megy végbe, így kölcsönözve a szövegnek egy érdekes dinamikát. A retorika sodrása, a kibogozhatatlanul grandiózus és szerteágazó, rizomatikusan burjánzó mondatszerkezetekben nyilvánul meg. Lobo Antunes önmagát is szétbontó szintaxisa egészen egyedülálló formát ad a regénynek, és egy szélsőséges, talán parataktikus elbeszélésmód felé mutat. A feltartóztathatatlanul tekergő mondatszerkezetek, a legkülönbözőbb és egymástól legtávolabbi regiszeterkben elhelyezkedő diszkurzív rétegek közötti ugrálást tesznek lehetővé. A tragikum, az irónia, az elvont poézis, a hétköznapi nyelv banalitása, a fenséges és a populáris kultúra hangjai csengenek lépten-nyomon egymásba a szövegben. Lobo Antunes retorikája egy rizomatikusan kavargó, a minőségek közötti átjárást és az értékek pluralitását hirdető posztmodern világkép tökéletes lenyomata. Egy összeomlott, szétesett Portugália lenyomata.

António Lobo Antunes: És visszatérnek a karavellák (Modern Könyvtár, Európa, 2008. Ford.: Pál Ferenc - 1900 Ft)


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Urbán Bálint --


További írások a rovatból

Márton László Nibelung-fordításának bemutatója a Kis Présházban
irodalom

A művészeti autonómia létkérdése A művészeti autonómia létkérdése
A Késelés Villával irodalmi beszélgetéssorozat online estje
irodalom

Berendezkedni az örökké tartó bizonytalanságra Berendezkedni az örökké tartó bizonytalanságra
Kertész Erzsi Az átutazó című könyvének bemutatója

Más művészeti ágakról

art&design

Töredékes testek Töredékes testek
A MORPH csoport kiállítása: Máté Zsófi megnyitó beszéde
gyerek

Játékboltot nyit a Pagony
A Pagony Játékház a Szent István Park mellett várja a gyerekeket és szüleiket
színház

Nőtípusok cirkuszi nyelven Nőtípusok cirkuszi nyelven
A Fővárosi Nagycirkusz Tündértánc-Nővarázs című előadásáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés