A szétesés és feloldódás a halál és megújulás dinamikája; akár egy főnix, a műalkotás is hamuvá porlad, majd újjászületik. Vagy akár mint a dekollázs, valami tönkretételével, elpusztításával, darabokká szedésével hozzuk létre magát a műtárgyat és emeljük át egy másik dimenzió perspektívájába. Az analízishez szükségünk van az ecsetvonásokig terjedő felosztottságra. Minden mű hordoz magában valami elemi értéket, amelynek felfejtéséhez szükséges megvizsgálni az azt övező szimbólumrendszert, technikai sajátosságokat, stílusjegyeket, tematikát és még ezer komponenst, hogy megfelelően értékeljük, összevessük más alkotásokkal, kritikus gondolkodást sajátítsunk el és megvitassuk társainkkal a látottakat.

Bencs Dániel: Spiky Bouquet, 2019. Olaj, vászon, 60x50

Rögtön az első teremben a váza motívumával kerültünk szembe, amely a legősibb emberi tárgyi emlék és egyben a legtörékenyebb díszítőeleme otthonunknak. Több alkotó is foglalkozik a témával, például Bencs Dániel Spiky Bouqet című munkája megcseréli a konvenciókat, növényei horizontális elrendezésben szövik körül a cserepet éles tüskéikkel. A szerepcsere védettségével immár nem a váza lesz törékeny, hanem mi magunk válunk támadhatóvá és sebezhetővé annak érintésével. Bencs Papagájvirágok alkotásán a sormintába tömörülő repetitivitás dekonstrukcióját figyelhettük meg, ahogy a monoton ismétlődés formajátéka megfosztja a tárgyat valódi jelentésétől. Ugyanúgy működik, mint egy sokat egymás után ismételgetett szó, amely végül megválik konnotációitól, és csak egy szabályos hangsor lesz. Itt a papagájvirág megszűnik önmaga lenni, csak egy mintaként szolgáló szín és forma együttes marad, hogy aztán végül teljesen észrevehetetlen és értelmezhetetlen kombinációra lépjen a mögötte megbúvó kancsóval. Hova tűnik a tárgy identitása, ha az elveszik önmaga ismétlődésében? Mennyiben jelentősebb inkább a formák repetitivitásának kollektív ereje, mint az egyéni jelenlétük? Erre reflektált és került vele remek párbeszédbe Matisz Richárd Gericault’s table című munkája, ahol csak formai asszociációk révén jelenik meg egy láb- és kézfej. Gericault volt az első művész, aki a testet mint önmagát a formát ábrázolta, és nem mint egy érző lélekkel rendelkező embert. A megcsonkított testrészek itt csupán biológiai képződmények, egy-egy hátrahagyott, identitás nélküli alakzat, amely ugyanúgy funkcionálhat a modellezésnél mint egy kocka vagy forgástest – bármely többletjelentés nélkül. Mennyiben érdemes tudatunkat testünkkel azonosítani, vagy éppen mennyiben válunk eggyé vele? Meddig tart az Én és mikortól beszélhetünk már csak egy különálló szervről, ha testünket eléri az elmúlás, ha a végső fragmentáció során „újjászületik” egy lélektelen bábbá? A közelségtől, amelyet az emberi test töredékeit boncolgatva érünk el, már rögtön értelmezhetetlenné válunk önmagunk számára.

Skurc Group: Töredekékek című kiállításáról

Üveges Mónika Inverted Uterus című alkotása megragadja a testrészt, mint töredék fonalat, amely egy kifordított női méhet ábrázol. A szerv formájának meghajlítása és fellógatása miatt sebezhetővé és kiszolgáltatottá válik, funkciójától megfosztott látványossággá tétele olyan politikai vonatkozásokra utal, mikor hasonlóan felsőbb parancs „ösztönzi” a nőket a szülésre, családalapításra vagy az abortusz betiltására. Szó szerint, mintha a való életben is az érintett nem testrésze láncon felfüggesztve várná a közszemlét, hogy aztán a „férfiak dönthessenek” a sorsáról. A kifordított szervek témaköréhez tartozik még a Membrane, vagyis a sejthártya sorozat egyik darabja. Mivel a művészcsoport inkább a festészet technikájával dolgozik, érdemes megfigyelni, miként alakul át Üvegesnél maga a ráma és a vászon diskurzusa – egy hajlított fa keretre feszített ki egy műgyanta hártyát, amelyben chiamagok képeznek apró pontokat. A mikrokozmoszt láthatjuk a makrokozmoszban, azaz a test végtelenül sokáig oszthatóságát egészen az apró pici sejteken át a molekulákig. Ugyanakkor erősen dominál mindkét munkájánál a szintetikus és organikus anyagok dinamikája, ahogy a természetből vett magok elvegyülnek a műgyantában. Ugyanígy a méhnek az egyik oldalát egy festett vászonnal vonta be, míg a másik oldalán mesterséges anyaggal dolgozott, létrehozva ezzel egy kétoldalú szemléletet. Ezzel a keveredéssel lesz egyszerre a miénk és egyszerre valahogy mégsem a sajátunk (akárcsak a testünk felett való önrendelkezés elvétele során is).

Skurc Group: Töredekékek című kiállításáról

Ezt a stilisztikai eklektikát Lázár Kristóf Fürdőzők című festménye egy teljesen másik oldalról közelíti meg. Ábrázolási technikái egyszerre ötvözik a naiv, vázlatos formákat, a gesztusfestészettel felfröccsentett pacákat vagy a realisztikus, háromdimenziós hatású pálmafákat kontrasztban a síkszerű fejest ugró figurával. Mintha mindegyik elemét más művész készítette volna. Egy figuratív kép teljes széttördelése talán a „pixelekig” valósítható meg, ezt jeleníti meg a geometrikus égbolt a kép hátterében, illetve a víztükör is a hálórendszer sűrűségével, vagy éppen hogy kitágulásával a hullámok térbeli illúzióját képes kelteni. A kompozíció mellett a megjelenített alakok eklektikája egyszerre reflektál a magas művészetre és a popkultúrára, hiszen az unicum híres reklámarca is megmártózott a vízben. Az újrahivatkozás alapja a fürdőzés, ami egy az egyben kiemeli az alakot a reklám hullámai közül és új kontextusban ad neki többletjelentést a festmény vizében. Kétértelmű lehet a hátul tekeredő cső is, ami ugyanúgy interpretálható csúszdaként, mint szívószálként. Itt domborodik ki a térbeli, időbeli és dimenzióbeli szimultaneitás, mintha nem lenne egy koherens közeg, ezért töredékekre esik a tér, mindenki önmagáért van jelen. Nincs egységes stílus, a figurák nem reflektálnak egymásra, mintha csak a művész variációit láthatnánk alternatív fürdőzésekre.

Lázár Kristóf: Fürdőzők, 2019. Olaj, vászon, 200x150

Mi történik viszont akkor, ha a formák a vásznon öntudatra ébrednek és kontaktusba kerülnek egymással? Németh Dávid Vizuális pankráció III. című műve egy állati koponya mellett csupán színfoltok üzelmét, csatáját és eggyé válását ábrázolja. Talán egy pacának – mint megkülönböztethető „identitásnak” – célja a láthatóság, és ezért folytatott harcot a vásznon. Egymást kitakaró, elnyomó, leuraló foltok csatája figyelhető meg, az elszakadás vagy beleolvadás kompromisszumaként. Németh László don’t say goodbye too soon című munkájánál pedig, szemben az előzővel, sokkal inkább a formák megbúvása van jelen. Elsőre egy lepel lenyomatára vagy absztrakt színkavalkádra hasonlít, mint például Hantainál, de jobban megvizsgálva apró képrészletek rejtőznek a foszlányok mögött; egy-egy arc, test, vagy a Mona Lisa. Homályos emlékképekként sejlenek elő a vászonból, mintha csak – torinoi lepelszerűen – beleégtek volna, ugyanúgy, mint ahogy elménkben is megmaradnak életünk fontos pillanatai ködfelhőn át. Kisebb utánajárás során derült ki számomra, hogy a címét egy orvostudományi kezdeményezésből kapta, egy újszerű vérvizsgálat eredményeképp, amelynek használatával könnyebben kimutathatók a betegségek, és nem kell idejekorán búcsút venni szeretteinktől. Minden halál és minden törés nyomot hagy a kórházi lepedőn.

A kiállítás tematikáját rendkívül sokrétűen lehetett értelmezni, a címben már találkozhattunk is egyik válfajával, mégis ezt kihasználva igényeltem volna még a művek mögé mélyebb teoretikai elgondolást vagy kifejtést. Üdítően formabontó voltak Üveges és Matisz installációi, illetve szobrai, amelyek főként a tárlat elején helyezkedtek el. Ugyan a fellógatott méh önállóan a térben jól érvényesült, mégis, a testhez kapcsolódó alkotások jobban tudtak volna reflektálni egymásra egy teremben, mint ahogy a váza motívumok is. A töröttség többértelműségének variációit szívesen követtem volna még tovább például a digitális pixelek vagy további kompozíciós töredezettségek mentén.

Németh Dávid: Vizuális pankráció III. 2020. Olaj, akril, spray, vászon, 160x200

Az megsemmisülésből való újjászületés és a darabkák átértelmeződése mindenképpen érdekes téma, így felvethet pár elméleti kérdést. Megismerhető-e egy mozaik egyetlen kődarabból? Vagy egy kancsó szilánkokra repedezése nem rejti már magában az újrarendeződés lehetőségét, hogy újonnan valami egészen mást ragasszunk össze a darabokból? Mindenképp izgalmas téma, hiszen jól minden csak távolról, egészben látható, mégis elég közel kell lennünk ahhoz, hogy részletekbe menően kiismerhessük azt. Probléma, hogy sosem tudjuk, mikor vagyunk elég közel, vagy elég távol a vizsgálathoz, meddig kell még tovább osztanunk a tiszta értelmezéshez vagy a teljes jelentéktelenné váláshoz.