A 18. századi történetre a feledésbe merült udvari zeneszerző, Salieri halála napjáról tekint vissza. A közönséget a jövő szellemeiként idézi meg. Invokációt játszat a zenekarral, melynek végén a fény a nézőkre vetül. Közvetlenül nekünk gyón, az előadás minden mozzanata narrált vallomás. Így kulcsfontosságú, hogy Salieri színésze hiteles legyen a szerepében. Lucian Msamati játéka magával ragadó: rokonszenves gazfickó, vérmes és fondorlatos. Fájdalmát, diadalát és iszonyát vele érezzük.

Salieri legfontosabb feladata, hogy bemutasson minket a klasszikus zenének és a zene mesterének, Mozartnak. Feladatának első részét kiválóan teljesíti. A Southbank Sinfonia zenészei élőben játszanak az előadás alatt, mindig Salieri hangulatára reagálva. A zenészek a színpad közepén foglalnak helyet, néha az előtérbe törve vagy a háttérbe húzódva. Öltözékük modern, mely sejteti, hogy ők is szellemek, kiket Salieri idézett meg. Muzsikájukat Salieri narrációja kíséri. Olyan érzékletesen festi le a hallottakat, hogy a laikust is átjárja a zene szenvedélye, a műértő pedig lelkesen bólinthat minden szavára.

Mozart bemutatása kevéssé sikeres. A darab központi témája a középszerű Salieri találkozása a nagysággal, melyet Mozart képvisel. Mozart zenei felsőbbrendűségét átérezzük a zenén és Salieri szavain keresztül, a Mozartot alakító Adam Gillen viszont nehezen tartja a lépést a karizmatikus Lucian Msamatival. Mozart az írói és rendezői szándéknak megfelelően igazi ripacs, bosszantó, obszcén kölyök, aki nem érdemli meg a zene isteni ajándékát. Mozart selypegő ordibálása, állandó ficánkolása, a minden hosszabb mondat végére betoldott műpuki viszont hamar fárasztóvá válik. Nem a legszerencsésebb koncepció Mozartot savant szindrómás autistaként ábrázolni, mikor az előadás erre nem reflektál érdemi módon. Így a neurodiverzitás színpadi megjelenítése helyett egy klisés karikatúrát kapunk.

Az előadás fénypontja Mozart felesége, Constanze, akit Karla Crome erős, higgadt és önálló nőként alakít. A szerep sokféleképp értelmezhető, könnyen lehetne naiva. Karla Crome játékát viszont áthatja a játékos irónia, és ő válik a legéletszerűbb karakterré a főszereplők közül. Megértjük, miért ragaszkodik a férjéhez; kifejezetten megindító, hogy ő a pajkos fiút szereti benne, nem a zseniális zenét: Wolfgangot, nem Mozartot.

A késő barokk kor testközelbe kerül. A díszletek és jelmezek (dizájn: Chloe Lamford) nem törekszenek realizmusra. Egy lecsupaszított, nagyfüggöny nélküli színpadra néha belibben egy kupidó, vagy begördítenek festett operadíszleteket. Bár mindez látványos és nagyszabású, a kor és helyszín érzékeltetése mindig csak jelzésszerű. Így az előadás kihasználja a színház igazi varázsát, arra invitálja a nézőt, hogy a képzeletükkel fessék meg a jeleneteket. A zene és az érzékletes, pompás szöveg kerül előtérbe, a hangok, az ízek, a bizsergés.

A teret betöltő szereplők mozgása gondosan koreografált (koreográfia: Imogen Knight). Az udvar emberei gyakran festménypózba fagynak; Salieri mozgása egy barokk színészt idéz, elegáns és merev, amíg érzelmei el nem uralkodnak rajta. Velük szemben Mozart és a zenekar tagjai szabadon garázdálkodnak, a színpad a játszóterükké lesz. A hegedűs a térdére hullva húzza a vonót, Mozart sámlin guggolva csépeli a csembalót, majd a tetejére mászik, és majomként lóg le róla. Ők az abszolút zene szabadságát élvezik.

A játékosság a jelmezekben is megjelenik. Az előadáshoz közel száz jelmez készült. Mozart pasztell-rózsaszín bakancsot visel korabéli (bár rikító) ruhái mellé, mely mutatja, hogy Salierivel ellentétben ő átlépett a modern korba. Salieri arany gúnyát ölt, amikor megesküszik istennek, hogy elpusztítja szeretett kiválasztottját, Mozartot, akinek vele ellentétben megadatott a zsenialitás. Salieri pompája romlottságát takarja, ami igen találó allegória a barokk korra.

Inkább a darab mintsem az előadás kritikája, hogy Shaffer szövege egy pillanatra sem kérdőjelezi meg, létezik-e egyáltalán istenadta géniusz. Salieri meggyőződése és mániája, hogy Mozart tehetsége vele született. Ez az ötlet a végső kétségbeesésbe hajszolja. Mivel ez a fő motiváció a karakter minden tettéhez, az önreflexivitás hiánya a darab végére egyre kényelmetlenebbé válik, hiszen gátat szab az azonosulásnak.

A befejező tragédia pátosznak hat, Mozart halála és Salieri öngyilkossága ideák, nem emberek halálát mutatja, így gyászolni sincs kit, hiába zeng a Lacrimosa, és borul sötétbe a színpad. Mozart magasztosságában, Salieri gyarlóságában embertelenedik el, pont akkor, amikor a darab azt kívánja, hogy együtt érezzünk velük. Salieri visszatér holtából, hogy ordítva a középszerűség védőszentjének nyilvánítsa magát. Ez az utolsó szög a koporsóba. A közönség kínos kuncogással reagál.

A túlírt befejezéssel együtt is pompás az előadás. Az udvari intrika, szélsőséges emberi érzelmek megjelenítése, a gyilkosság rejtélye és a kérdés, hogyan fognak ránk emlékezni utódaink magával ragadó és megkapó, Msamati Salierijét pedig egyszerűen látni kell.