Éjféli cowboy, Amikor 13 újhold van egy évben, Egymásra nézve, A síró játék, A fiúk nem sírnak, Túl a barátságon, Viharsarok, A dán lány, Kszi, Simon, Eufória, Ez bűn, Évek alatt – csak néhány cím az utóbbi 60 év kiemelkedő, LMBTQI-identitásokkal és problémákkal, illetve az ezekre adott társadalmi reakciókkal foglalkozó filmek és sorozatok népes táborából. Ezek a témák máig sokszor kerülnek porondra, mert bár 1969-ben megtörtént a nagy coming out a Stonewall-lázadás formájában, és a nyugati világban mindenképpen sokat javult a helyzet a melegek, leszbikusok, transzneműek és más csoportok megítélését, pontosabban jogi támogatottságát tekintve, azonban a társadalmi elfogadottságuk még mindig nem kielégítő. Tapasztalati alapon is könnyen lemérhető, hogy nagy ellenreakciót vált ki az előítéletekkel teli emberekből, ha például egy szuperhősfilmben meleg vagy transznemű karakter szerepel (lásd a bemutatás előtt álló Örökkévalók esetét: sok Marvel-rajongó felháborodott azon, hogy az egyik meleg főszereplő boldog szülő).

Nálunk, Kelet-Közép-Európában pedig egyre riasztóbb fejleményeknek lehetünk szemtanúi. Lengyelországban és Magyarországon is egyaránt az LMBTQI-közösség tagjai ellen uszít a jobboldali, populista propaganda, sőt jogi úton igyekeznek ellehetetleníteni az LMBTQI-embereket – és a közösségi oldalakon olvasható hozzászólásokat elnézve aggasztóan sokan fogékonyak erre. Az elmúlt hetekben, hónapokban az „A család az család” kampányt például sokan támadták azzal a különböző közösségi oldalakon, hogy az azonos nemű szülők káros hatással lehetnek a gyermekre, és az egész „melegpropaganda” is veszélyezteti a hagyományos családeszményt. Szélsőséges példa, de a szélsőjobboldali párt, A Mi Hazánk Mozgalom frontembere, Dúró Dóra nyilvánosan megsemmisítette a Meseország mindenkié című mesekönyvet. Erről az akcióról sokunknak nem véletlenül jutottak eszébe a náci könyvégetések. Innen még azért viszonylag messze van, de már nem annyira távoli az a világ, amelyet az Isten hozott Csecsenföldön bemutat. A csecsen helyzet ugyanis már a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió antiszemita pogromjait is felidézheti emlékezetünkben, csak ezúttal nem a zsidók, hanem a homoszexuálisok és a transzneműek a célpontok.

Az amerikai oknyomozó riporter, David France (Egy pestis túlélői) legújabb dokumentumfilmje az Oroszországi Föderációhoz tartozó Csecsen Köztársaság (legalább) 2017 óta tartó elképesztő történéseit taglalja, illetve az Oroszországi LMBT Hálózat mentőakciói állnak a centrumában. A félig-meddig autonóm államalakulat területén persze már a korábbi évtizedekben is súlyosan sérültek az emberi jogok, például az anális szexuális közösülést a kilencvenes évek végén nyilvános korbácsolással és akár halálra kövezéssel is büntethették, függetlenül attól, hogy heteroszexuális vagy homoszexuális érintkezésben történt ilyen. Egy 2017-es februári rendőrségi razzia óta viszont rendszeresek a hatóságilag irányított és a civil támadások a melegek ellen. A négy évvel ezelőtti rajtaütés során drogdílerek telefonján találtak homoszexuális kapcsolatokra utaló üzeneteket, és az orosz ellenzéki lap, a Novaja Gazeta is ettől az évtől kezdve közöl jelentéseket a csecsen LMBTQI-közösség tagjai elleni támadásokról. Csecsenföld diktátora, Ramzan Kadirov pedig nemcsak jóváhagyja az átlagemberek által mobiltelefonokkal rögzített veréseket, megalázásokat, kínzásokat, hanem uszít is a melegek és a transzneműek ellen a „tiszta vért” hirdető propagandafilmjeiben. David France művében szerepel egy riport, amelyet Bryant Gumbel amerikai újságíró készített Kadirovval, és ebben a diktátor tagadja, hogy léteznek melegek Csecsenföldön, de szerinte ha léteznek is, akkor jobb, ha Gumbel viszi őket magával Nyugatra.

Rémisztő, hogy egy ilyen, egyébként Vlagyimir Putyin orosz elnöktől felhatalmazást kapott ember vezethet egy országot, és még inkább ijesztő belegondolni, hogy Magyarországon a kormánypropaganda burkoltabban, a szélsőjobb már nyíltan hergeli azzal az embereket, hogy a homoszexualitás és a transzneműség káros a gyerekekre, a tradicionális családra és a magyarságra. Az Isten hozott Csecsenföldön melegjogi aktivistáitól – élen az LMBTQI-emberek kimenekítését koordináló David Isteevvel – és túlélőktől – többek között az arcát is vállaló bátor Makszim Lapunovtól – megtudhatjuk, hogy nem is feltétlenül kell nyíltan melegnek vagy leszbikusnak lenni az országban, elég az, ha előítéletek alapján valakit megvádolnak a homoszexualitással. Így történhetett meg az is, hogy a híres popénekes, Zelim Bakaev 2017 augusztusában eltűnt Groznijban, a fővárosban, amikor meglátogatta a testvérét. Bakaevet feltehetően a titkosrendőrség hurcolta el és kínozta meg a dalai és klipjei alapján vélt vagy valós homoszexualitása miatt, majd belehalhatott a kínzásokba. Ez persze csak feltételezés, mert az előadó 3,5 éve tűnt el, azóta semmi hír róla.

A jelentések szerint 100 fölött van azok száma, akiket hatóságilag elhurcoltak, és 3 ember életét is veszítette a túlkapások következtében, valamint egész koncentrációs táborokat tartanak fenn az LMBTQI-emberek megbüntetésére. Csecsenföldön ráadásul annak is „hagyománya” van, hogy a családok fordulnak meleg rokonaik ellen. A film egyik szereplője, Anja például politikus édesapja haragja elől menekül, nagybátyja pedig megzsarolta, hogy amennyiben nem szeretkezik vele, felfedi titkát. Az Isten hozott Csecsenföldön legsokkolóbb epizódjai azonban a mobiltelefonokkal homofób civilek által készített „trófeavideók” részletei. Húsbavágó a videó, amelyen két fiatal egy harmadikat üt és rugdos meg, majd késsel levágják az ösztönösen védekező magzatpózba került, síró fiú haját. Ilyen szintű embertelenséget a náci Németországban, a Szovjetunió legsötétebb évtizedeiben, a délszláv háború alatt, valamint az Iszlám Állam terrorja során lehetett megtapasztalni a történelem során. Csecsenföld vezetője buzdít ezekre, Oroszország szemet huny felettük: a filmbeli melegjogi aktivisták hiába is kérvényeztek nyomozást az ügyben, annak nem lett érdemi eredménye, illetve a csecsen hatóságok bojkottálták a 2017-ben indított orosz vizsgálatot.

Ha lehet egy ilyen súlyos témát feldolgozó filmről ezt írni, akkor megjegyezhetjük, hogy az Isten hozott Csecsenföldön összességében feszült, izgalmas doku, amely akár egy paranoiathrillernek is beillene. A közepe felé kicsit leül a „cselekmény”, de ez csak annak tudható be, hogy egyrészt addigra már túl vagyunk néhány gyomroson, amelyeket az említett civil felvételek és a többi sokkoló tény megismerése által kaptunk. Másrészt viszonylag sokat elidőz a film a jogi procedúrák részletezésével, illetve a menekülni vágyók patthelyzetének (hogy hazájukban nem maradhatnak, de nem is nagyon akarják befogadni őket külföldön) bemutatásával. Nem kevésbé érdekes és fájdalmas tanulságokkal szolgálnak ezek sem, de tény, hogy ilyen módon a dokumentumfilm feszessége gyengül, tempója lassul.

David France egyébként több dokumentumfilmes műfajt vegyített egymással, így például az LMBTQI-aktivistákat sokszor klasszikus riportszituációkban szólaltatja meg: David Isteev többször reflektál a fejleményekre, olykor keserű és kiábrándult mondatokkal. A filmszerűség szempontjából azonban sokkal fontosabb, hogy France cinéma verité-stílusban és módszerekkel követte a túlélőket, illetve menekülőket. A rendező és partnerei szinte mindent mobiltelefonnal, azaz rejtett kamerával rögzítettek, és mintegy maguk is részt vettek az eseményekben. Ilyen módon a kamera futó-rohanó szereplővé válik például Anja feszült menekülésében, vagy az egyik szomorú jelenetben, amelyben egy fiatal meleg fiú az Oroszországi LMBT Hálózat titkos moszkvai menhelyén önmaga ellen fordul kilátástalanságában. Ezzel a módszerrel David France valóban közelebb hozza a nézőhöz az üldözötteket, segít átélni drámájukat, azaz emberként, és nem csupán egy film hőseként vagy sokadik riportalanyaként látjuk őket.

Az Isten hozott Csecsenföldön különlegessége nem is annyira a (dokumentum)filmtörténelem során legalább 70 éve rendszeresen alkalmazott cinéma verité, hanem a mesterséges intelligencia alapú digitális technika. Hangsúlyos, hogy Makszim Lapunov és társai életveszélyben vannak, és ha sikerül is elmenekülniük Csecsenföldről, akkor sem érezhetik magukat teljes biztonságban. Ezért a mostanában népszerű deepfake-videókban látott eljárással változtatták meg a dokumentumfilm szereplőinek arcát. Dokuktól az ilyesfajta valóságmanipuláció nyilvánvalóan idegennek hat, de egyrészt sokkal elegánsabb megoldás ez a „kikockázásnál” és a hangtorzításnál, másrészt a „digitális arcplasztika” itt az ember védelmét szolgálja. Azért így is van, aki felfedi igazi arcát, hogy a publicitással járó veszélyt vállalva előremozdítsa a reménybeli változást.

Hogy lesz-e változás? Remélhetőleg igen, és remélhetőleg az Isten hozott Csecsenföldön fesztiválszereplései hozzájárulnak ahhoz, hogy a csecsen áldatlan állapotok megszűnjenek. Az biztos, hogy a Nyugat, köztük az ENSZ reakciója nem elégséges, mert Putyin attól nem hatódott meg soha, ha rendszerét vagy a rendszeréhez kapcsolódó bűncselekményeket és jogsértéseket elítélte Európa. Igaz, a Donald Trump vezette világhatalom, az Egyesült Államok nevében senki sem írta alá a 2019-ben több ország vezetője által szignózott emberi jogi nyilatkozatot, ami alapos nyomozást követelt az ügyben. Talán Joe Biden elnöksége alatt ezen a téren is lesznek változások. És mi, magyarok abban is reménykedhetünk, hogy nálunk nem fajul addig a helyzet, mint Csecsenföldön, és még időben sikerül visszaszorítani a szélsőségeket. Arra ugyanis David Isteev is figyelmeztet a film végén, hogy: „Ha nincs büntetés, ha az LMBTQI-embereket állatszámba lehet venni, ha bármit meg lehet tenni velük, az azt jelenti, hogy holnap bárki egy csecsenföldi meleg cipőjében találhatja magát.”

Képek: BIDF/HBO