Mikor fiktív művészeti kiállításról beszélünk, fontos definiálni a különbségeket: egy valóságos kiállítás valamilyen térben vagy közegben installált műtárgyakat vonultat fel előttünk, amelyeket a kontextus ismeretével mi, látogatók befogadhatunk. Azonban a fiktív tárlat nem pusztán a videó médiumával illusztrál egy egyébként fizikailag bejárható közeget, hanem egy olyan parateret hoz létre, amelyben az alkotók a jelenlegi helyzetben kérdeznek rá a saját, a műtárgy és a befogadó viszonyára. A mesterségesen gerjesztett fantomgaléria egy interaktív teret nyit meg a felek között, melyben együtt gondolkodnak a jelenlét érzetéről vagy éppen annak hiányáról. A művészek pár perces, különálló fejezetekben mutatják be koncepcióikat, amelyeket ők maguk narrálnak. Mivel a legtöbb alkotó nem videóval dolgozik, ezért ez a reflexivitás nemcsak nekünk segít az értelmezésben, hanem feltárja a művész és az „ismeretlen” médium kapcsolatát is.

Hajgató Terézia: A ház. Részlet a videóból.

Hajgató Terézia A ház című műve pontosan azt a játékot mutatja be, amely a személy és környezete kapcsolatát kísérli meg egy fiktív közegbe helyezni. A látogatót maga a művész testesíti meg, ahogyan egy üres, intimitástól mentes, megkonstruált közegben térképezi fel a kiállítást. A narrációból megtudjuk, hogy az egyénileg bejárható ház lélektani ösvényként tekinthető, ahol saját vizuális emlékeink dialógusba kerülhetnek az elképzelt termekkel, folyosókkal. A fiktív térbe kihelyezett festmények mind vizuális ingereket lebegtetnek meg; ilyen például a dolgozószobában installált, rézlapba karcolt mű, amely körül leesett rézszemek hevernek a padlón, illatuk pedig a levegőben terjeng. Azonban ezekből a terekből és érzetekből semmit nem érzékelhetünk. Egy karnyújtásnyira vannak tőlünk, befogadásuk mégis képtelenség.

Balogh Kristóf József: Alibi. Részlet a videóból.

Balogh Kristóf József Alibi című performansza hasonló képtelenséget jelenít meg, mikor a kiállításokhoz szükségszerűen társuló kiállításmegnyitók jelenségét dekonstruálja.  Balogh egy time-lapse-en rögzíti a mű nélkül létrejövő megnyitó szituációját, amelynek íratlan konvencióit a látogatók borral és pogácsával a kezükben imitálják, miközben saját testi jelenlétükkel hívják fel a figyelmet a műtárgyak hiányára. A performanszban résztvevő nézők attitűdje azonos a Hajgató házában nézelődő befogadóéval; a fantomgalériát meg kell töltenie saját valóságával és anyagszerűségével.

Anyagszerűséggel kell felruháznunk Hermann Zsófia Látható láthatatlan című fantomalkotását is, amelyben a láthatóvá tett hiány kérdése áll a középpontban. A talapzaton „látható” mű csak akkor jelenik meg a befogadó számára, ha létezését elfogadja, de még ekkor sem válik homogén természetűvé, hiszen a valóságát a tudatalattink és a képzeletünk kivetülései befolyásolják. A tudatalatti kérdése átjárja az egész kiállítást, hidat képezve a Godot Labor valós tere és a látogatók saját otthonának befogadói tere között.

Gallai Judit Ágnes: Fekete Víz. Részlet a videóból.

A tudatalatti mélységeibe merül Gallai Judit Ágnes Fekete Víz című videoperfomasza, amelyben egy rituális menekülés folyamatát mutatja be. A nyugalmas képi világ és a dinamikus narráció erős kontrasztot képez, szinte már paranoisztikus érzetet kelt. Saját gondolataink testetlensége elől menekülünk, egyenesen a szakadék mélyén lévő sötét, átláthatatlan folyadékba. Gallai munkája emlékeztethet minket egy alvási paralízisre, ahol álom és valóság közötti bénult állapotban ragadtunk.

Kis-Prumik Zoltán: Végtelen utazás. Részlet a videóból.

Kis Prumik Zoltán Végtelen utazás című műve pontosan a dinamikus és statikus mozgás fonalát viszi tovább – egy vasúti utazás végtelenbe tartó szerelvényeivé válhatunk. A fiktív felvételeken loop-szerű tájképet látunk a vonat különböző perspektíváiból, amelyek az időtlenség és a statikus semmibe tartás érzetét keltik. Az oszlopokra helyezett videók egy körbejárandó útvonalat képeznek, amit nekünk, befogadóknak kell megtennünk a felvételek között, hogy a mozgás fizikai síkja megjelenjen. Tehát ahhoz, hogy a mű egymással ellentétes fizikai síkjait, a statikust, a vizuálist és dinamikust szintén feltárhassuk, aktívan kell részt vennünk egy eleve fiktív térben. Ez a többrétegű viszonyrendszer az, ami együttesen teremti meg az utazásélmény kettősségét. És ha a kettősség iróniával egészül ki, megkapjuk Kaszás Konrád Talán igen, talán nen című munkáját, amelyben 5 és fél percen keresztül hallgathatjuk, amint a magányos néző próbálja felvenni egy fiktív közönség vastapsának ritmusát. Az, pedig, hogy a nen elírás-e vagy sem, remekül tükrözi a kiállítás valóságimitáló természetét.

A műveket kísérő narrációk teli vannak bakikkal, a testetlen műtárgyak létezését pedig maguk a művészek is ironikusan kezelik. A hangfelvételek mind zajosak és visszhangosak, pont mintha egy kiállítótérben olvasnák fel őket. Ezek az apró technikai véletlenek, amelyek a valószerűség érzetét keltik bennünk, hívják fel a figyelmet arra, hogy itt többről van szó, mint üres talapzatokról és alibikről. Olyan ez, mint A császár új ruhájának kifordított, reflexív változata; a művész kockázatot vállal és meztelenül áll elénk, mégis arra kér minket, vegyünk részt a színjátékban. Elvégre minden kiállítás a fiktívvé válás határmezsgyéjén táncol, amíg a látogatók tömege meg nem erősíti a műtárgyak létezését. És ha nem is 5 és fél perces taps, de taps jár a Godot Labor művészcsoportjának, hiszen a fiktív témakört mind eltérő és nyers módokon mozgatják meg, megbolygatva ezzel a konvencionális galériatér és a művészetélvezet fogalmát.

A Fiktív Kiállítás megtekinthető youtube-on és az esemény Facebook oldalán.

Fotók a Godot Labor jóvoltából.