A (jelenleg) háromtagú zenekar fellépése – a Kultiplex sajnálatos bezárásával – az A38 hajón volt megtekinthető, ami ugye akár garanciája is lehet a kiváló hangzásnak. A koncert tapasztalata ezt csak megerősítheti: valamennyi hangszer tisztán, erőteljesen szólt, a dob – mely egyébként a Dying Fetusnak amúgy is erőssége – egyenesen gyilkos volt.

Egy az egyben hozták a műfajban kiemelkedőnek számító lemez, a 2003-as Stop at Nothing valamint a legutóbbi (2007-es) War of Attrition hangzását, amint elhangzott jó pár szerzemény az említett albumokról. Így a koncert nyitódala az előbbi nyitányaként is felcsendülő Schematics lett, mely alighanem az egyik leghatásosabb death metal kezdés mind lemezen, mind élőben. Az a fajta roppant hatásos gitárnyúzás és energia, mely ennek a dalnak az első másodperceiben fölgyülemlik, úgyszólván oktatandó, miképp a folytatás vészterhes, de tömény középtempós riffje és az ezt meg- megszakító gyors vágtázások – távoli asszociációval – szinte jazzes lüktetést kölcsönöznek a kompozíciónak.

A lemezek nyitódalai mindig nagyon hatásosak; ezt a Dying Fetus is érzékelte, így az egyórás koncert dramaturgiailag „jelentős” pontjain – kezdésnél, amikor mindenki iszonyatosan beindul; a középrészen, amikor egy kicsit csillapodik a hév, csillapodnak a kedélyek; illetve a befejezéskor, a koncert utolsó szakaszában, amikor még egyszer jó alaposan felpörögnek az események – egy-egy nyitódalt hallgathattunk meg (középen tehát a War of Attrition kezdését, az ugyancsak kiváló Homicidal Retributiont, a végén pedig a hasonlóan klasszikus Destroy the Oppositon [2000] Praise the Lord [Opium of the Masses]-jét).



Azt hiszem, a játékidővel és a dalok válogatásával elégedettek lehetünk, a csapat kihozta magából a maximumot, és jó érzékkel építette föl koncertjét. A közönséggel való kommunikációjukat leginkább visszafogottnak minősíthetnénk, hűvösen távolságtartó és ritka átkötő-beszédeik különösebben nem akasztották meg az előadás menetét.

Amint arra korábban is utaltam, a Dying Fetus egyik nagyon fontos erénye a tökéletes, komplex dobmunka. Nemigen lehet elmenni szó nélkül Trey Williams, a legújabb dobos teljesítménye mellett sem, aki ugyan eléggé közönyös arccal, mérsékelt mozgással, viszont annál precízebben, erőteljesen püfölte a szerelését, az összegyűlt mintegy háromszáz death metal fan legnagyobb megelégedésére.

Alighanem sokan jutnak arra a megállapításra, miszerint ennek a stílusnak a keménysége, durvasága nem is annyira – az egyébként egyre sablonosabbá, egysíkúvá váló – hörgő, gurgulázó vokálban rejlik, de még csak nem is a jellegzetes, ámbátor ugyancsak nem éppen a változatosságáról ismert riffelésben, hanem az intenzív dobmunkában. Noha a Dying Fetus azon kevés kiváló death bandák közé tartozik, amelyek gitárjátéka is rendben van, a dobról mint a stílus szélsőségességének, kompromisszum-mentességének legfontosabb komponenséről ők sem feledkeznek meg.

Talán az egyik legjobb, egyben legérdekesebb esztétikai élmény olyan dobjátékot hallgatni, mely nem csak a hihetetlenül keményre hangolt hangszer „ütősségében”, de a témák rendkívüli összetettségében is magasan viszi a pálmát. Erre ugyan sok zenekar illetve dobos képes, kevés viszont az olyan banda, akiknél mindez a zene összhatásához úgy tesz hozzá, hogy nem csak annak extrémitását erősíti, de e játék nélkül maguk a dalok, maga a csapat zenéje sem lenne ugyanaz. Közhelynek hangzik? Nem hinném. Biztosan sokaknak van kellemetlen vagy kellemes tapasztalata feldolgozás-számokkal: érdemes utánajárni, vajon miért tekintjük némelyiket jónak, rengeteget viszont alapvetően „gyengének”?